Igen, én is a Kacsameséket néztem 1993-ban, amikor meghalt Antall József. Én sem voltam boldog, amikor megszakadt az adás. És hét évvel később, én is a Balatonról néztem a napfogyatkozást. Nevezhetjük ezeket generációs élményeknek, akár. Utána már csak az ikertornyok összeomlása, esetleg a Gyurcsány-beszéd jött.
1988 körül, hétévesen a Minden napra egy kérdés-ben olvastam először, hogy 1999-ben napfogyatkozás lesz Magyarországon. Emlékszem, akkor végtelennek tűnt az idő, végtelennek az a tizenkét év, hogy még négyezervalahányat kell aludni, mire elsötétül az ég, megnyílik a föld, és eljönnek az Úr katonái. Nos, megértem a napját, és mostanra 1999 augusztus tizenegyedike óta pontosan húsz év telt el. A föld keletkezése óta viszont négy és fél milliárd, szóval ebből az egészből talán nem következik semmi. No és hát a fejemben kerengő Jelenések Könyve-béli jelenetek sem váltak valósággá, amiket egyébként egy Biblia-képregényben láttam. A végítélet éjsötétje kimerült a napfény néhány másodpercig tartó halványulásban. Persze, lehet tévedek: azon a napon délután háromnegyed egy körül macskajajosan ültem a hegymagasi kocsma előtti járdán, és elsötétülésemhez már nem sokat tett hozzá némi teljes napfogyatkozás.
Mégis… a készülődés izgalmára emlékszem. A rákészülődésre azon az egész őrült nyáron, 18 évesen. A verseim írására. A szerelmes fellángolásokra. Az első nevetséges szexuális érintkezésemre. A bulikra, a próbákra az együttessel, a koncertekre, a pótvizsgára tanulásra. Oldalakat tudnék megtölteni visszaemlékezéssel arról a nyárról, aminek egy része talán igaz is lenne, a többi pedig… nos hát, szeretjük kiszínezni a múltat, ezzel nem mondok újdonságot. Meg aztán az emlékek elhalkulnak és megzavarosodnak, ahogyan telik az idő, mint a rádióadás, ha távolodunk a forrásától. A nagyszerűnek hitt pillanatok többnyire amúgy is elvesznek az időben. “Mint könnyek az esőben”, ahogyan a nemrég megboldogult Rutger Hauer mondta volt. És így van ez jól.
Azért aligha tévedek, ha azt mondom, remek nyár volt. És akkor csúcsosodott ki, ott, fenn a hegyen. Vagy annak az aljában.
Néhány nappal a nagy esemény előtt egy Lada Samarával kanyarogtunk fel a Szent György-hegy tetejére. Egy tálca májkrémet vittem magammal, a Rimbaud-kötetemet, meg két inget, amiből végül is csak egyet viseltem hét napon keresztül a harminckét fokos hőségben. “Tájjellegű borokat fogyasztottam ásványi anyagokban gazdag szikvízzel”, vagy sört a kocsmában. A helyi fiatal erők reggeltől estig a főtér szélén ültek egy magnóval, amiből szinte kizárólag a Hold dala bömbölt Kozsótól, noha addigra szerintem már az Angyalok álma is kijött. Én a magam részéről Metallicát vonyítottam, amint beállt a nyomás, hogy aszongya Whenever I may Roam. A Szax Laci menet közben jelent meg, miután vonattal elkeveredett Ukkon (‘szom tudja hol van Ukk, jelentette ki, és cigarettára gyújtott). A barátaim nagy része a tó másik végén, Füredhez közel gyűlt össze a Váradi-rezidencián. Ott szerelem is volt. Itt csak bor, napfény, Kozsó, az Oroszlánoskút, a Lengyel-kápolna, és egy fa, mely úgy festett, mint egy kísértet. Itt látkép volt, a Badacsonyra, a tóra, és a must illatát hozta a szél. Itt csak hajnal volt, délután és este a mindig aranyló fényben, borospincék, bazaltorgonák, néhány faház, ahol aludtunk, a tábortűz és a táncoló zsarátnokok. És a hold csak járta táncát az égen, talán a Hold dalára, hogy eltakarja a napot, és véget vessen a kilencvenes éveknek.
Mindenki, aki 99-ben elmúlt már totyogós, emlékszik rá, hol volt azon a napon, abban az órában. Én akkor reggel értem vissza Füredről, tele rossz érzéssel, hogy mások a lányokkal aludtak sátorban, én pedig csak a Bundával. Vonattal jöttünk, bőrig ázva, én magam dögletes másnapban égve. Bunda egyébként valahol Badacsonyban maradt Gabesszal, mi többiek, Alán, Krisz, Laci pedig a hegymagasi krimóban vártuk hogy jöjjön a sötét. És jött, valóban, ezt magyarázzátok meg, kedves laposföld-hívők. Végigvonult az országon, árnyékba borultak a hegyek, a folyók a tavak s a mezők. Aztán ment, és nem hagyott maga után mást, mint polárszemüvegek tömkelegét, gyermekek ámulatát, soha elő nem hívott fényképeket – és azt az érzést, hogy legközelebb százéves korunkban láthatunk hasonlót.
Amikor elindultunk haza, a többiek bele akartak dobni az Oroszlános-kútba, olyan büdös voltam. Úgy emlékszem, nem sikerült nekik. Nem akartam levetkőzni, szégyelltem soványságomat. Ezen persze segíthettem volna, hanem kizárólag májkrémes kenyeret fogyasztok egy héten keresztül, miközben Alán csak úgy főzte a jobbnál jobb pörkölteket. Egy idióta voltam akkoriban, soha ne felejtsem el, mikor könnyeket csal szemembe a nosztalgia. A májkrém mind elfogyott, a pénzem meg pláne. Emlékszem hétezer forinttal indultam neki az egy hétnek. Mostanság hiába is van pénz a számlámon, a százszorosával sem jutnék sehova. Olyan helyre nem, ahol annyi a szín, az illat és az érzés, mint akkoriban volt. Varázsgömb a világ, az bizonyos, de ha a varázslat elhalványul, olyankor furcsa szögei és élei lesznek; felsebzi az ember bőrét, ha forogni támadna kedve benne.
2008-ig minden évben visszajártam legalább egyszer a Szent György-hegyre, változó társaságban. Valamiféle rituálé volt ez számomra. Azóta viszont egyszer sem voltam ott, igaz, majd két éve a tulajdon hazámban sem. Mostanában hegyeket sem látok. De azok a hegyek a Balaton partján akkor is ott lesznek, amikor mi már régen sehol, és azt hiszem, ez jó dolog. Napfogyatkozás is lesz még pár százmillió évig, amíg a hold oly messze nem sodródik, hogy többé nem takarja ki csillagunk korongját. Csak mi nem leszünk többé ugyanúgy és ugyanott. De akkor, akkor ott voltunk. Ott bizony. Köszönet érte mindenkinek.
