Címke: Marius Erato

„Még emlékszem a legcsodálatosabb napra, mely fordulót jelentett az életemben. Az ősi városban voltam, nagy vendégségben, hatalmas tornácon. Késő tavasz volt, a légben kacaj, folyt a pezsgő s a bor. A szél betört a déli hágók felől, és végigsimított a bőrömön. A Bruckenthal-palota falain olvadt aranyként csurgott le a napfény, és a templomok harangja mintha egyszerre kondult volna.

Mikor leszállt az alkonyat, majd a bor lelke belém költözött, ernyedt boldogság szállt meg. Akkor pillantottam meg Őket! Közeledtek, csillogó, fényes ruhákban, tiszta hajukat borzolta a szellő, s angyaloknak tűntek a lampionok hamiskás fényében. Máig emlékszem a rengeteg érzésre, mely láttunkon átcsapott rajtam. Kecses lépteik, majd táncuk, mintha magát az időt tagadta volna. Míg néztem őket, remegő izgalom fogott el. S bár meg nem mondtam volna, ezen alakok közül melyik a lány, s melyik a fiú, gyönyörűek voltak. Mind gyönyörűek voltak.”

„Mikor kibontakozunk a karok, lábak, ajkak hálójából, mikor elcsitul a szapora lélegzet, mikor harsogni kezd a csönd, és megszűnik a szívek harmóniája, az egység és az összetartozás semmivé lesz, akkor szembe kell néznünk az elkerülhetetlennel. És akkor nem látjuk tovább forogni a világot. De a világ tesz rá. Az forog tovább.”

„Évekig a nikotin szolgája voltam. Szívtam reggel, szívtam este, kávéhoz, alkoholhoz, mindig és minden alkalommal. Föl sem merült, hogy élhetnék nélküle – talán, mert a legkedvesebb cigarettáimat mindig szeretkezések után szívtam el. A sötét szobákban, ahol csupán az ablak előtti lámpa vagy a tűzfalakon villódzó fényreklám teremtett némi fényt, füstfelhő mögül tanulmányoztam kedveseim arcát, miközben ők is rágyújtottak, és a dohány aromája keveredett testünk illatával. Olyankor mintha örökké tartott volna minden pillanat.

Ám egy napon elgondolkodtam sóvárgásomon, mely a cigarettához fűz. Arra jutottam, hogy az a felhorgadó, ágáló vágyakozás, amely a dohány gondolatára támad bennem, igen hasonló ahhoz, amely az utamba keveredő csinos lányok iránt érzek. Mikor libben a szoknya, én mennék, közelednék, támadnék, elhúznám selymes hajukat, hogy a fülükbe suttogjam minden titkos, remegő vágyam, s kezem már nyúlna, tapogatna, vetkőztetne… ám megállom, hogy ne tegyem meg. Hisz meg kell állnom. De ha a vágy, a szenvedély egy, akkor a cigarettára is nemet tudok mondani.

És attól a naptól fogva, hogy ezt így végiggondoltam, nem hiányzott többé a cigaretta. Mert nem minden szenvedély engedi meg, hogy kielégítsék – de a kevesebb, ami marad, bizonnyal nagyobb gyönyörűségünkre fog szolgálni.”

„Ó, hány és férfi jött oda hozzám, lelkesen, bizonytalanul vagy kétségbeesetten: láttad? Ismered? Ő kell nekem! Mondtam nekik, nem ismerem ezt a nőt,de elég volt rápillantanom. Vagyis? Vagyis, mondom, ez bajnak való, ez selejt, ez rima. S ha nem ütöttek le, el is magyaráztam a dolgot. Ők azt felelték: Belül nem ilyen! Nem ilyen akar lenni! Majd én megváltoztatom, megváltom őt!

Ó, hogy nevettem! Ezen a ponton már sokan padlóra küldtek. De én vérző szájjal, a földről mosolyogtam rájuk: barátom, az az állat, amelyik tojást rak, az madár, és azt is könnyen megmondod, melyik a tyúk. Az angyal pedig angyal, az igazi nő az nő, a szajha viszont mindig szajha marad.”

„Bármerre jártam, bárkivel találkoztam és bárkit megismertem, mindenhol és mindenki a szerelmet kereste. Az igazi, változatos jelzőkkel felcicomázott Szerelmet. Mikor erről beszéltek nekem, mindig leültem, rendeltem egy pohár bort, rágyújtottam, és elgondolkodtam. Majd felnéztem, és megkértem őket, magyarázzák el nekem. Magyarázzák el, mi is az a szerelem. Volt hebegés, volt habogás – de megmagyarázni, azt egy sem tudta.”

„- Ez jó volt – mondtam, aztán felálltam, és öltözni kezdtem.

– Hé… drága. Hová mész?

Megláttam a lány tompa, hálás szemeit, és éreztem, kezdődik a gubanc.

– Most mennem kell… holnap vizsgám van.

A nő felült az ágyon.

– Legalább vacsorára maradj… főzök valami finomat.

Persze, gondoltam. Konzervbabot grízestésztával.

– Sajnos, tényleg mennem kell. Holnap találkozhatnánk esetleg – Felvettem a sálamat, és mosolyogni próbáltam. – Ha te is akarod.

A nő hosszasan nézett rám.

– Maradj most. Innen is mehetsz a dolgodra holnap. Milyen vizsgád van?

Erre elnevettem magam, és ez csúszott ki a számom: – Amilyen neked sose lesz.

A lány szemében gyűlölet váltotta fel a gyanakvást. – Te rohadt kis strici.

– Persze, persze – mondtam, és az ajtóhoz léptem. Utánam ugrott.

– Te szemét! Hogy lehetsz ilyen szemét! – megmarkolta a karomat.

Visszafordultam és pofon vágtam. Csak bámult rám.

– Megvolt, élvezted, legyen elég ennyi. Ne játszd az agyad. Mindenkivel így csinálod nem?

A lány – most ébredtem rá, hogy még a nevét sem tudom – felzokogott.

– Igen – hüppögte. – De nem így akarom.”

„Jó néhány évvel ezelőtt, amikor Párizsban éltem, ellátogattam a Sorbonne-ra, ahol a csillagvizsgáló toronyban tartottak egy érdekes előadást. Aznap este a Montmartre egy apró bárjában iszogattam, ahol egy idő után hozzám csapódott egy apró termetű, barna szemű lány. Jó néhány pohár Chateau de Fobel elfogyasztása után, akadozó nyelvvel, ám lelkesen a következőket mondtam neki:

– Tudod, azt hiszem rájöttem, hogyan keletkezett, és hogyan ér véget a világ.

Nagy, nedves szemekkel nézett vissza. – Igen?

– Igen. A fekete lyukak a megfejtés. A fekete lyuk gravitációja magába szippant mindent. Minden anyagot, a fényt, az emlékeinket, a vágyainkat is. És szerintem ahogyan ezek a lyukak felfalják a világot, úgy egymást is. És a végén, amikor mi már régen csupán emlékek leszünk, vagy már azok sem, és a szerelem is kozmikus álommá lesz, ezek a lyukak is egyesülnek. És akkor minden eggyé válik, és eléri a szingularitást. Ez a szingularitás a végtelen: az pedig nem létezhetik. Ezért abban a pillanatban, amikor a téridő felcsavarta magát egyetlen pontba, és nem zsugorodhat tovább, mert a semmi végtelenné válna, akkor az egész felrobban, és elkezdődik valami új. Új élet, új szerelem. Egy lyukból. És ez már lejátszódott 13 milliárd éve is.

Nagyot kortyoltam a borból, és megfogtam kezét.

– Ez volt. És ez lesz, kedvesem.

– Ó – mondta fátyolos hangon, és rajongva nézett rám.

Nem sokkal később, szeretkezés közben eltűnődtem azon, hogy Szerb Antalnak bizony igaza lehetett. Ő mondott valami olyasmit, hogy a nőknek bármit mondhatsz, úgysem érdekli őket és nem is értik, az a fontos, hogy szenvedélyesen beszélj. Persze napjainkban ilyesmit kinyilatkoztatni már nem illik: hamar lekapják érte a férfiembert a tíz körméről.

De ami működik, az működik, zsenge koromban ugyanúgy ment, mint manapság. Fogtam már asszonyt a tojások keltetéséről szóló fejtegetésemmel is, miközben a hölgy tanyán nőtt fel, én pedig a pulykát is kevertem a kakassal. És Szerb Antal szerette a nőket, mint ahogyan én is szeretem őket; és a világegyetem csakugyan megszületett valahogy, és elmúlni is el fog, a szerelmet pedig rövid idő alatt kell kiélveznünk, ameddig a világon vagyunk.”

“Késő éjjel érkeztem haza. A lakás már árnyban volt. Az illat, az ő illata belengte, és én láttam teste körvonalait a takaró alatt. Minden olyan volt, mint mindig, minden olyan volt, mint régen. És mégsem egészen.

Az ablakhoz léptem, és kinéztem a városra. Alant a lüktető éjszaka. A redőnyön át a falra a fény pászmái. Számban a sör és a cigaretta íze. Valami mégsincs rendben. Valami mégsem –

Visszanéztem rá. Velem vagy, gondoltam, velem vagy a kezdet óta. Arca békés kör az éj sötétjében, fehérség a párnán, lélegzete egyenletes, a könnyű hang egybevegyült a konvektor sziszegésével. Meleg volt. Az otthon melege. És nem melegíthetett fel többé. Éreztem a sejtjeim mélyén, éreztem e fázós szív mögött.

Éreztek már ilyet? Hogy a nő, akit szeret, és akiről azt hitték, kulcs lesz majd mindenhez, az önök számára test csupán? Hogy egy sötét éjszakán kiürül minden pohár, amit éveken át töltögettek? És a fény, amely beragyogta az egyre múló napokat, elenyész egyetlen holdsugárban?

Milyen lesz ébredése, gondoltam. Ha bevetem az őszinteség pörölyét, e gyönyörű arc hogyan válik csúffá és kietlenné a keserű felismerésben…

Hazudjunk-e? Játszunk Hamletet? Az idő rohan, s az életben nincs irgalom.

Az éjfél is odébb. S még a sör, még a dohány, még a keserű. Egy szerelem kísértete leng köröttem.

Döntéseinkre megbocsájtó fátyolt vett a halált ígérő jövő.”

“Réges-régen, talán egy élettel ezelőtt, volt egy barátom, akivel együtt vetélkedtünk egy lányért. A lányt végül a barátom jegyezte el, és vette feleségül. Emlékszem, az esküvőjük előtti napon együtt poharazgattunk, amikor azt mondta nekem:

“Marius, tudod mi az élet? Állomások és utak halmaza, semmi egyéb. Rendben, itt van ő, és én holnap elveszem, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Zivatarokon, sőt viharokon át jutottunk el egymáshoz, ha valaki, te ezt pontosan tudod. De ez azt jelenti, hogy ez lenne az egyetlen helyes út számomra? Hisz olyan nagy a világ, annyi vasútvonal fut benne, annyi állomáson át, ahol annyi ember nyüzsög, nem igaz? Mennyi lány, mennyi fiú és mennyi szív, amely annyi módon kapcsolódhat egymáshoz. Ki tudja, ha most letenném ezt a poharat, és végigsétálnék a Champs-Elysées-n, majd be a színházakba és bárokba, ki tudja, hajnalra talán összefutnék azzal, akit szívem és testem még ennél a lánynál is jobban kíván, nem igaz?”

Nem válaszoltam semmit. Tudhatta volna, hogy amióta ők egymáséi lettek, én nap mint nap ezeket az utakat jártam, s mégsem leltem senkire, aki pótolhatta volna számomra közös szerelmünket. De persze ez sem jelentett semmit. Csak az tűnt lényegesnek, hogy a barátom még mindig a barátom volt. Reméltem, hogy a feje kitisztul, nem fáj majd az esküvőn, s boldogok lesznek végül ők ketten.

De jöttek az évek, és a barátom sosem tudta kiverni fejéből a kérdéseit. Végül megcsalta asszonyát, az elvált tőle, és jöttek a méltatlan események, jött a boldogtalanság. Válásuk után viszonyt kezdtem a nővel, amit a barátom, aki akkor már annyira nem volt a barátom, sosem tudott meg. De ha tudott volna róla, akkor sem ejtett volna zavarba a dolog. Végül is, ő dobta el magától a lányt… és e félszívű kapcsolat amúgy sem jelentett számomra semmiféle elégtételt. A szív sosem fiatalodik, és senki nem kezdhet tiszta lappal, bármennyire is szeretne. Amikor az asszonyt öleltem, ott volt a szomorúság, ott volt a fájdalom és az árulás… nem is tartott sokáig, és nem is éreztem úgy, adhattam volna bármit is. Bármennyi út fut össze az életben, a varázslat ívlámpái csak kevés kereszteződést világítanak meg fényesen… és ha nem elégszünk meg annyival, hogy ott megfogjuk egymás kezét, örökké fizethetjük az árát.

Volt barátom azóta is bárpultoknál ül, ahol nagyon sok lány és asszony megfordul. És tudom, hogy ülhet ott bármeddig a félresiklott életek peronján, nem fog már neki befutni újra olyan vonat, mint az, amely a végállomásig kísérte volna.”

„Régen, ha egy nővel háltam, a szerelem végén mindig azt kérdeztem: Emlékezni fogsz rám? Ha két nővel, akkor mindkettejüktől megkérdeztem. Mikor vad, kéjgőzös orgiákon szabadultam ki a testek tengeréből, ott álltam remegve, meztelenül és ugyanazt üvöltöttem: Emlékezni fogtok rám? Mert imponálhattam magamnak azzal, hogy életem egyetlen célja boldoggá tenni az asszonyokat, valójában csak az érdekelt, hogy nevem és emlékem megmaradjon a halálukig. Ez az egész csak rólam szólt. És tudom, ezért felelni fogok valamiféle ítélőszék előtt, mikor majd minden véget ér.”