„- Elegem van. Elegem, érted?
Marius Cosminra nézett, és hátradőlt a padon. Egy parkban ültek, a bezárt kocsmával szemben. Nagykabátban, a tél végi szélben. Az eget súlyos, szürke felhők borították, és úgy tűnt, mindjárt elered az eső.
– Mi történt?
– Mi nem történt, inkább. A gyerekeim megőrülnek a bezártságtól. Nincs munkám. A feleségem elhagyni készül. A fogorvosom nem fogad. Az unokanővérem csomót tapintott a mellében, és nincs, aki megvizsgálja. A kocsmánk be van zárva. Az egész rohadt világ megbolondult, és én…
– És te? – Marius elhúzott egy palack bort a táskájából. Jófajta francia volt, nehéz, vörös. Pont ilyen időkre való. Elővette a dugóhúzót.
– Én már nem tudom mit csináljak – felelelte csüggedten Cosmin. – Egyébként te mit művelsz?
– Iszunk egy kis bort – felelte Marius.
Pukkant a dugó. Marius felsandított az égre. Mintha most több lenne a fény.
– Ne csináld. Ha jön egy zsaru, pórul járunk. Közterületen iszunk. Ráadásul kijárási tilalom van. És maszk sincs rajtunk. És….
Cosmin szava elakadt. Az ég odafönn mintha meghasadt volna, és előbukkant a napkorong. A fény tiszta hullámai mosták végig a park gyepét, a házsorok falát, az utcák köveit. A minden belepő nyirkosság, ami pár perce még oly lehangolóvá tette a világot, most visszaverte a fényt, a fényt, ami 150 millió kilométerrel érkezett, és lángoló varázzsal vont be mindent.
Marius az ég fele tartotta a bort, és csodálta. Mintha ragyogó, folyékony parázs lett volna a palackban.
Cosmin pislogott.
– Hol is tartottam?
Marius nem válaszolt, csak belekortyolt a borba. Csettintett. Igazán remek.
Cosmin hallgatott egy darabig, majd ő is kért a borból. A nap közben újra elbújt a felhők közé, de már nem volt olyan sötét, és a fény néhány pászmája még utólag megsimogatta a földet.
– Mi történt? – kérdezte Cosmin.
Marius ránézett.
– Csak a nap történt, barátom. Semmi más, csak a nap.”