‘Dán hősei (1992)

EZ A KÖNYV A PILIS ZÖLD POKLÁBAN JÁTSZÓDIK, AHOL A FEGYVEREK

URALKODNAK”

  1992 június 2-án a riporter beleordított a rádióba:

  – „Nagyon fontos hírt kell közölnöm: a szovjetek hazánk felé törnek csapataikkal, és ez mindenképpen arra utal, hogy háború veszi kezdetét! Mi még erről délelőtt mit sem tudtunk, mert csapatainkkal kint táboroztunk a Péter-forrásnál. Csak délután kukkantottunk haza.

  – Mit? Háború? – kérdeztem elképedve, s mindjárt az eszembe jutott a teendő.

  – Vissza a táborba! – kiáltottam Ferinek és Liebhardtnak, akik szót is fogadtak.

  – Rossz hírem van számotokra – kezdte beszédét Feri; háború van kilátásban. Aki katonának jelentkezik, az tegye fel a kezét; aki pedig nem teszi fel, annak a DEJTCS-ben helye nincs! Persze, mondanom sem kell, mindenki feltette. S ezzel nekiláttunk a fegyverek készítéséhez: 5 db pedálhajtásos csapatszállító, 50 db kőhajító, 1000 db lándzsa, forgótáras kő-géppuska (60 db), 200 db puska, 10 db pedálhajtásos tank. A hadsereg 10 futár, 30 tábornok, 50 tüzér, 40 „sofőr”, 350 katona, 11 vezér, 1 fővezér, 2 ezredes.

  – Szerintem, ide még kell valami – folytattam.

  – Na mi? – kérdezték csodálkozva.

  – Legalább 10 db kórház, és 3 db bombázó vitorlázó repülőgép.

  – Hogyan??!!

  – Jól hallottad. Rákötjük egy pedálhajtásos terepjáróra, és elindulunk a szakadék felé. A vezető a szakadék előtt kiugrik, mi pedig kővel bombázzuk az ellenséget. A bombák helyén lesz egy lyuk, onnantól a vezetőfülkébe jön egy madzag, és azon függ a kő. Ha a pilóta kioldja a zsinórt, bombázás. A pilóták és az ejtőernyősök kiképzését már most megkezdjük. Lesz bombázó- és szállító repülőgép.

  – Ehhez az ötlethez csak gratulálni tudok – mondta elismerően Liebhardt. Valentin, te képezd ki a légierőt. Feri, vigyél magaddal 100 embert, építsétek meg a pályát. A többiek velem jönnek terepjárókat és repülőgépeket gyártani.

  Hamarosan megindult az erdő katonasága: repülőgép- és autógyárak épültek (sátrak voltak), kórházak (szintén), és egy állig felfegyverzett katonaság.

  – Készen vagyunk! – fújta ki magát Liebhardt, s ekkor elrobogott felettünk egy orosz bombázó.

  – Ezt kilőjük – állítottam be a géppuskákat; – Liebhardt, szállj fel az egyik bombázóval! Mi addig lentről lövünk!

  Úgy is lett. Eltaláltuk a benzintartályt, s lefelé vette az irányt. Mellettünk 100 méterrel robbant.

  – Meghalt?

  – Nem hiszem, mert katapultált. Itt repül – félreálltunk, s mivel hadakozni akart, belelőttünk egy követ, s ezután elaltattuk. Hozzákötöztük egy fához, s ezzel megvolt az első hadifogoly.

  – Leszállok. Vétel – szólt bele a CD-be Liebhardt a bombázón.

  – Azt ajánlom, ne szállj le, mert gyalogság közeleg! – figyelmeztettem Liebhardtot, miközben megtöltöttem a tankot. – Tűz! – kiáltottam, s ezzel az összes kőhajító, tank és géppuska megszólalt, és a gyalogság a golyózáporban elkábult. A mögötte lévő kocsisor pedig felrobbant.

  – Már 8 hadifogoly! – telefonáltunk a honvédségnek, akik kijöttek a csatatérre.

  Mikor meglátták a foglyokat, az égő repülőt és a kocsikat, majd elájultak.

  – Hogy bírtatok fából ilyen korszerű hadierődítményt készíteni?

  – Úgy, hogy mi kibírjuk használni a természetet anélkül, hogy pusztítanánk – válaszoltunk úgy, hogy a honvédtiszt csodálkozva nézett körül.

  – Kigyulladt egy fa! – kiáltottam, és máris átléptem a forráshoz.

  Rákapcsoltam a csövet, és a tűzre irányítottam, ami rögtön elaludt.

  – Hát itt minden van! – bökte ki végül; – itt a honvéd-jelvény. Szerdán

ismét eljövök! – ült be a kocsijába.

  – Ó, nem! – kiáltottam nem sokkal azután, hogy elment. – Ezek óriási bombázók! Be a barlangba!

  – Tűz! – ordította Liebhardt, de nem ért az semmit.

  – Á! – kiáltotta Liebhardt, mert horzsolta egy golyó.

  – Vissza! Arról nem volt szó, hogy hadibarlang legyen!

  – Feri! Hová mész? – kérdeztem ijedten.

  – Az ólomtöltetért és a forgótáras géppuskáért!

  – Nee!

  Ezután robbanás következett, akkora, hogy belerázkódott az egész erdő.

  – Jajj – nyögött fel Liebhardt. – Most mit tegyünk?

  – Attól függ, hogy milyen hírt kapunk – hajtottam le a fejem.

  – Él! – vertük be a sziklába a fejünket erre a szóra.

  – És hová vitték?

  – Az innen 4 km-re lévő haditáborba! – ordította a kém.

  – Akkor itt a terv: a kocsi menjen el a József-forrásig. Mi egy fél óra múlva indulunk a gépekkel. A többi szakaszt gyalog tesszük meg – rendelkeztem.

  – De a Ferinek is repülőgéppel kell hazajönnie. Bír ő egyáltalán repülőt vezetni?

– Nem! Vissza! Ez így nem jó! Csak egyetlen dolgot tehetünk: figyeljük!

  Egy kis idő múlva:

  – Mit látsz? – kérdeztem Liebhardttól, aki nyakig benne volt a távcsőben.

  – Valentin! Betuszkolják az egyik farepülőbe! Már száll is! – és ezzel

elkapta fejét a távcsőből.

  Egy pillanatig csönd lett. Azután Liebhardt megszólalt:

  – Sajnálom. Feri lezuhant az erdőben. Emléktáblát faragunk. És aztán… bosszú!

Ezen a napon új légierőt készítettünk. Elmentünk a fabányába, és újabb fákat hoztunk. Ezek a repülőgépek már elérték a 150 km/h sebességet., géppisztolyokkal, gépágyúkkal és óriási bombákkal suhantak a levegőben. A harcikocsikon óriáscsúzlik, kőhajítók és forgótáras ólomgéppuskák voltak felszerelve. Hadat üzentünk a szentendreieknek, a tahisiaknak, visegrádiaknak és leányfalusiaknak. A több mint 5000 fős csapat megrohamozta az Édeslyukú-hidat.

  Az óriási sereg úgy rohant át a hídon, hogy majd leszakadt. Mikor ezt az oroszok látták, szétbombázták a hidat, egy csomón elestek. A partról bombáztunk tovább. Mintegy 200 golyót lőttünk ki, mikor megkaptuk a választ: kézigránátokat. És akkor ez lett a jelszó:

  – Hasra! Még egy! Itt vannak a bombázóink!

  Az ólomzápor úgy látszik jót tett nekik, mert abbahagyták a hadakozást.

  – Dani! Gyere ide! Kémlelj körbe, és tudd meg, menni a veszteségük.

  Én addig megnézem a Feri repülőjét – rendelkeztem, de ekkor átfutott rajtam a hideg.

  – Indulok – nyeltem egyet.

  A repülőgép roncsait megtaláltam, de Ferit sehol. Feri, élsz? – tettem fel a kérdést magamnak. De aztán megráztam a fejem. Nem! Láttuk, hogy zuhant le, azt még egy gorilla se élte volna túl. Ezután elmentem a géptől.

  – Liebhardt, hogy állunk? – kérdeztem, de a dübörgéstől még az én szavaimat sem hallottam.

  – Van egy halottunk. Tahisi. Akkor halt meg, amikor felrobbant a híd. Ezenkívül 10 sebesült. Hát a repülő?

  – Megtaláltam, de a Feri nem volt benne. Biztos elvitték az oroszok.

  – Orosz bombázók! Tűz! – kiáltotta Liebhardt.

  A bombázó kigyulladt, de a repülőnk is kapott egy rakétát.

  – Ugrás! – kiáltotta pilóta, és mind a négyen kiugrottak ejtőernyővel.

  – Vessétek be az egész hadsereget és az összes hadieszközt! – ordítottam. Akkora tűzharc következett, amekkorán még a fák is majd eldőltek. Jöttek a magyar bombázók is. Az oroszokat mind egy szálig elfogták.

  – Ezt ti egyedül csináltátok? Miért vagytok olyan szomorúak? – kérdezte a Tiszt, aki hétfőn is itt volt. Mert meghalt az egyik ős DEJTCS, az egyik vezér, a DEJTCS egyik alapítója. Lezuhant egy repülőgéppel. Ezenkívül a rohamnál még egy tahisi is a túlvilágra került – válaszoltuk.

  – Értem. Holnap visszajövök. Sziasztok! – ezzel felszállt a helikopter, és elment.

Bementünk a faluba, és persze odacsődült az egész falu, a fegyverek és a sereg láttán, riporterek is voltak. Mindenki otthon jelentkezett, s nagy öröm. Csak Feriéknél volt szomorúság.

  – Sajnáljuk. Mi is szerettük, de szomorúságra nincs ok. Neki van még egy élete. És azt már nem veheti el tőle senki – mondtuk meg azoknak, akik szomorúak voltak.

  – Igen. Igazatok van. Most menjetek az erdőbe, s végezzétek a munkátokat. Mikor visszamentünk az erdőbe, s a gyalogság leküzdésére olyan gépágyúkat készítettünk, melybe 8 db 16 cmx18-as kőtöltények fértek (forgótáras). Az egy méter hosszú fél méter széles és 75 cm magas ágyúkat elsősorban az erődítményekben és a várakban használták.

  – A ruszkik a József-forrásnál állomásoznak! – vágott bele a nyugalomba a hír villám formájában.

  – Azt hiszem, nem csak hír volt villám! – jelentette Erdészdejtcs. Azok a felhők ott viharra utalnak.

  – Akkor csukott tankokkal megyünk!

– A pilóták repüljenek a Gyík-hegyig, de csak alacsonyan! – rendelkeztem.

  Mikor az egyik repülőbe belecsapott a villám, és lezuhant, hirtelen belém csapott valami. Felidéztem magamnak azt a képet, mikor Feri zuhant le.

  – V.P.! Túl rosszak a látási viszonyok! Le kell szállnunk. De nincs olyan hely, ahol leszállhatnánk!

  – Akkor ugorjatok ki. Így legalább megússzátok! – szóltam bele az adóvevőbe, s ekkor arra gondoltam, vajon túlélem-e ezt a háborút, vagy én is elveszem úgy, mint a társaim.

  – Tábort verünk! – jelentette be Liebhardt. – Már sötétedik. Holnap reggel indulunk!

Ahogy az éjjeli őrségemet végeztem, észrevettem valamit a hegyen. Odamentem, s Feri fekszik ott holtan. Visszarohantam táborba, s belefújtam a sípba.

  – Mi az, jönnek az oroszok?

  – Nem! Megtaláltam Ferit!

  A holttestet koporsóba helyeztük, ástunk, s belehelyeztük a koporsót. A kőlapra egy kereszt, egy fa, egy repülő és egy kard került. Némán álltunk ott hajnalig, s csak utána szálltunk be a repülőkbe, tankokba és kocsikba. Elrejtettük őket, s egy óvatlan pillanatban megszólaltak az ágyúink. Töltények hasították a levegőt, repülők bombázták az egész területet. A tankjaink észrevétlenül törtek az ellenség felé minden oldalról. Elvesztek. Bekötöztük őket a Démon-fenyvesbe, s elhajtottunk.

  – S most hova megyünk vissza?

  – A Kühlenberghez! – válaszolta, de megtöltötte puskáját, és két golyót engedett az oroszba Liebhardt. Csakhogy azonban az egész sereg ránk tört, és megszólalt a tankom ágyúja.

  – El az útból! – taroltam a ruszkikat.

  – Bombázzatok! – hagytam meg a légierőnek, mire azok végigszántották a bokrokat. De a géppuskák szitává lőtték a gépek szárnyát, s egy pontosan a Zöld-tóba esett. Elveszett.

  – Tünés innen! Tűnjünk vissza a DEJTCS-forráshoz! Ott legalább nem találnak meg! – nyomtam a pedált.

  Kis idő múlva:

  – Ezt megúsztuk. Reggel szerzünk nyersanyagot, hogy újra feltölthessük az élelmiszerkészletünket. Szólj a bányászoknak, hogy az Óbányából azonnal szállítsák ide a követ! Várat építünk, de csak holnap. Most menjünk aludni!

Éjjel én kezdtem az őrködést, s úgy éjféltájban lépteket hallottam az erdőből. Először reszkettem, aztán puskát kaptam, s végül hanyatt vetődtem. Ez utóbbi azért volt…

  – Feerrii! Miit… pontosssabban éélssz?

  – Azt hittétek meghaltam? – kérdezte.

  – Hé, kelljetek fel! – ordítottam, olyan harsányan, hogy még a ruszkik is belerázkódtak.

  – Farkas? Vihar? Esetleg hadiriadó??!! – ugrott fel Liebhardt.

  – Feri! Feltámadtál? – dőlt el a sereg. – És mik ezek a sebek? Mi van?

  – Miket beszélsz? – kérdezte nyugodtan.

  – De hát…

  – Várj! Elmesélem – mondta Feri. – Lezuhantam a géppel. Ezt láttátok. Beszorultam a gép alá, nem bírtam kijönni. Arra jöttek a ruszkik, és elhurcoltak. Rettenetesen megkínoztak. Azután megkötöztek és bedobtak egy szakadékba. Szerencsére volt ott egy tó, abba estem. Elficánkoltam legközelebbi sziklához, szétvágtam a kötelet. Két napig bolyongtam az erdőben vízen és füvön… És csak most jutottam el idáig.

  – Lényeg, hogy itt vagy. Hé! Orvos- és Szakácsdejtcs! Készítsetek valamit. Szakácsdejtcs! Te pedig az összes maradékból csinálj éjféli ebédet! – osztogattam a parancsokat.

  – Reggel a bányába megyünk!

  – És azt nem veszik észre? – kérdezte Feri tudatlnul.

  – Nem. Mert a bányabarlangban bányászunk.

  – Nagy csel – sütötte le a szemét Feri.

  – Majd csak belejössz… jé! Már hajnalodik. Feri jössz, vagy inkább maradsz a táborban? – kérdeztem.

  – Persze hogy jövök – szólt Feri, s szinte repültünk az angyalok szárnyain az Óbánya szent sziklái mögé, s ez a képzelet szinte a valóság volt.

  – Itt vagyunk! – vezettem be Ferit a bányába. – Ez itt a mozdony, pedállal hajtjuk. Ezek pedig a csillék, amibe a követ rakjuk. A bányászok pedig csákánnyal vágják a követ.

  – Szépen meg van szervezve! – sétált végig Feri a bányán; – van még valami iparág?

  – Van – mondtam titokzatosan.

  – Micsoda? – kérdezte,

  – Gyere velem – mondtam, és felemeltem egy faajtót.

  – Hova vezet ez a létra? – kérdezte.

  – Majd meglátod – válaszoltam.

  Egyre melegebb lett és csak öt perc múlva értünk le.

  – De hisz ez szénbánya! – ugrott le Feri a létráról.

  – Az bizony – helyeseltem.

  – És ezt mire használjátok? – nyögte az utolsókat Feri.

  – Tüzelünk vele, és lövedékeket készítünk belőle.

  – És milyen minőségű? – virult el Feri.

  – Eredeti feketekőszén – mosolyodtam el kicsit ravaszan.

  Feri először elsápadt, aztán elzöldült, azután légzési zavarai lettek.

  – Mi van?! – tört ki belőlem a nevetés, mert már nem bírtam tovább visszafojtani.

  – Örülök hogy jó kedved van – vágott kétségbeesett mosolyt Feri.

  – Menjünk vissza a bányába – fordultam sarkon. Este:

  – Hát ez a szénbánya. De hát még ilyet…

  De erre megrezdültek a bokrok, megdördült az ég, és ránk törtek a ruszkik. Hadakozni nem tudtunk, ezért bátran vártuk a vádat. Ez lett: én és a Feri kivételével mindenkit elhurcoltak. De mi is megfizettünk. Helikopteren felvittek a Pilis közepére, és ejtőernyővel ledobtak.

  Kis idő múlva:

  – Baj van! – sóhajtottam fel.

  – Nem kell közölnöd.

  – Alig egy hétre való élelmünk van. Remélem nem kerüljük el a forrásokat!

  – Hát nem! Például ott van egy! – Odarohantunk, és bosszankodva olvastam végig a nevét:

  – Fényes-forrás! Dömösön vagyunk. Én minden pilisi forrásnak meg tudom határozni a helyét.

  – Hát akkor miért nem teszed?

  – Nem tudom, hogy melyik.

  – Hogyhogy?

  – Kettő van belőle: az egyik lent, a másik fent.

  – Akkor menjünk tovább!

Kis idő múlva:

  – Miklós-forrás! Valahol itt Dobogókő környékén vagyunk. De pontosan csak akkor tudnám bemérni, ha lenne iránytű.

  Egy óra múlva:

  – Már nem bírom magam tovább tartani – esett össze Feri.

  – Van…ott valala…mi! – nyögtem.

  Elvánszorogtam a bokorig.

  – Pilisszentlászló! – kiáltottam fel..

  Az első ember megkérdezte tőlünk:

  – Kik vagytok?

  – A DEJTCS katonaság vezérei. Elkaptak a ruszkik, és minket kitettek a Pilis poklába. A többieket elfogták. Berohant a boltba, és élelemmel tért vissza.

  – Köszönjük, de hol vagyunk?

  – A Bánya-hegynél.

  – Hm. Akkor ez a Szenes-erdő. Még át kell innen mennünk a falun. Nem tudna adni egy térképet, hogy tudjuk, hogy jutunk el Dunabogdányba?

  – De – hangzott a válasz, és előhúzott a belső zsebéből egy térképet. – Tartsátok meg.

  – Majd még visszaadjuk. Most megyünk. Még táviratoznunk kell Pestre a csapatokért.

Elindultunk, és már a Géza-forrásnál tartottunk, mikor utolért minket a vihar. Jegek csapkodtak körülöttünk, a szél döntötte a fákat. Egymásra estünk Ferivel, s se láttam, hallottam többet… Már másnap reggel volt, mikor ébredezni kezdtem.

  – Feri! – Néma csend. – Feri! Próbálkoztam újra. Ránéztem. Teste mozdulatlan feküdt a földön, nem is lélegzett. Odakúsztam hozzá, és szerencsére sikerült újraéleszteni. Már lélegzett, de még mindig eszméletlen volt. Elbaktattam a forrásig és lelocsoltam Ferit, mire

eszméletéhez tért.

  – Hol vagyok? Mi történt?

  – Mindegy… Vigyázz! – Két lövés dördült el. Én elugrottam, és csak a vállamat horzsolta a golyó, de Ferinek belefúródott a lábába.

  – Szerencse, hogy csak légpuska volt – mondtam. – De még így is szépen vérzik.

  – Most…mit…csinálunk?

  – Nem tudom. Csak tarts ki. Ha itt maradunk, lelőnek. Le kell ugranunk a szakadékba. Van benne egy tó.

  – De hisz engem is ebbe dobtak bele! – hajolt fel Feri.

  – Vagy túléljük, vagy nem. Ugrás.

  Olyan volt, mintha a halál torkába ugrottunk volna. Csobbanás, és minden zöld volt körülöttünk, azután fel merültünk.

  – Feri élsz? – kérdeztem.

  – Nem igazán – nyögte.

  – Ez még a jobbik eset – sóhajtottam fel.

  – Hoppá! Akkor innen tudom az utat! – kiáltott fel.

  – Remek! Indulás!

  – Két óra múlva már a DEJTCS-forrásnál voltunk.

  – Itt kifújjuk magunkat. He! Feri! Hol vagy?

  – Itt vagyok! – esett le véresen Feri a dombról.

  – Mi történt? – kaptam el Ferit.

  – Vaddisznó!

  – Be a barlangba! – kiáltottam.

  – Itt már biztonságban vagyunk.

  – Végem…jegek…töltények…zuhanás…vaddisznó…

  – Elment. Á! Itt van fent egy tartalék kocsi. Indulás! – Villámgyorsan a faluban voltunk.

  – Azonnal kórházba kell szállítanunk! – mondta az orvos.

  Délután felhívtam a tiszt barátomat, hogy hozzon egy osztagot, hogy kiszabadíthassuk a sereget.

  – Ismét összefutottunk. Nyugi. Ki fogjuk őket szabadítani. A helyet is tudjuk: a Géza-forrás mellett.

  – Nem…- nyögtem fel.

  – Mi van?

  – Ott mentünk el mellettük.

  – Most már mindegy. Indulás!

  – Tűz! – és ezzel elkezdődött a harc.

  – Micsoda tűzijáték! A Gellérthegyen sincs szebb… – sóhajtott fel Liebhardt. – Kár hogy nincs esélyük.

  De azonban minden jól ment.

  – Felszállok a gépemmel! – mondtam, s fel is szálltam.

  „Á! Ott van a fősátruk!” – gondoltam magamban. – Tűz!

  A kövek becsapódtak, és a sátor szétesett. Innentől.

  – Na hogy vagytok? – kérdeztem a csetepaté végén.

  – Mi jól.

  – Ferit kórházba kellett szállítani.

  – Miért?

  – Mert éheztünk, jégesőben aludtunk, kaptunk két golyót, és

megtámadta egy vaddisznó.

  – Na, örülhet ha túléli – mondott szakemberi véleményt Liebhardt.

  S ne felejtsd el. Most mi vagyunk a legfőbb célpont.

Egy héttel később, mikor Feri kijött a kórházból, felmerült a kommandó terve. Ez arra lett volna jó, hogy csendesebben, elegendő hatáserővel és korszerűbb fegyverekkel támadtuk volna az ellenséget. Kémlelésnek is jó lenne. Én, Feri, Liebhardt, Karcsi és Dani: indul! Fegyverzetünk: 100 db lándzsa, 20 ólomgéppuska, 30 kőgéppuska, 50 db puska, 20 db kőhajító, 50 db szappanlényomós-puska. Hadieszközök (járművek): 50 db terepjáró, 10 db harckocsi, 20 db repülőgép, 15 db tank, 2 db parancsnoki kocsi.

  – Indulunk. Ha látjuk őket, füstjelet adunk.

  – Várjál! Van egy ötletem! Felrobbantjuk őket?

  – Hogyan?

  – Egy tubus technokol kérdése az egész. 1. Beledobjuk a tábortűzbe, 2. Múltkor láttam, hogy ott van néhány faháznak a kéménye, ott jön ki a füst. Beledobjuk a kéménybe, és bumm!

  – Jó ötlet, Valentin. Indulás!

  Nem tettünk rá bombákat, hanem azoknak a lyukain dobáltuk ki a tubusokat.

  – Felrobbant az egész tábor. Á! Még ott szalad valaki! Szappanbombát kioldani! Tüzelés!

  – Na ezt megkapta! Tünés vissza a táborba!…

  – Sikerült! – szálltunk ki a gépből.

  – Azért hihetetlen. 10 halott, 200 súlyosabb sebesült, 500 könnyebben sebesült. És még maradt több mint 4000 egészséges.

  – Feri! Tényleg, ezt még nem is kérdeztük: ki volt az, akit eltemettünk?

  – Én – válaszolta Feri.

  – Hogy? – kérdeztem szinte ijedten.

  – Valentin! Ez már nem az a világ! Én már meghaltam.

  – De akkor azt mondtad…

  – Akkor még nem akartam elmondani.

  – De akkor mi folyik itt?!

  – Én nem vagyok szellem; testem van, ugyanúgy érzek, sebezhető vagyok. Az én kívánságomra jöttem vissza a földre.

  Gyorsan kiástuk, de a koporsó üres volt.

  – Látjátok. A lelkem visszaszállt a testembe.

  – Hihetetlen! Az oroszok! Most végünk van! – kaptam fel a fegyvert.

  – Nincs végetek! – szólt Feri. Kinyújtotta a karját, majd ezt mondta:

  – Menjetek vissza! – A hegyek visszhangzottak körülötte. A ruszkik szót is fogadtak.

  – Mit csi…? Mit csináltál? – ájultam el.

  – Erre is képes vagyok, de én inkább reális körülmények között harcolok.

  – És ha el…

  – Nem vesztjük el. Ezt megígérte Isten. De vigyázzatok: a Sátán is itt van.

  – Hol? – kérdeztem.

  Egy pillanatnyi csönd után kivágta:

  – A szénbányában. Nem a szén miatt lettem olyan sápadt, hanem az erő miatt.

  – Milyen erő?

  – Ha nem teszünk valamit, kiszabadul.

  – Tudod, hogy ezt még a mesébe” se hinné el senki?

  – Oké. Én figyelmeztettelek!

  – Jó! Várj. Hogyan lehet legyőzni?

Reggel lementünk a bányába.

  – Most már én is érzek valamit.

  – Napról napra erősebb. Két nap múlva kiszabadul.

  – És hogy néz ki?

  – Borzasztóan. Vörös, 10 csápos rákszerű lény, és az emberekbe valamilyen meghatározhatatlan anyagot hajigál, amitől azok sebesek lesznek és meghalnak.

  – Na és hogy sebesítjük meg? – kérdeztem elborzadva.

  – Itt az anyag – nyújtott felém valami üvegcsében egy fehér folyadékot.

  – Értem. Készítem az ágyút!

  Akkora óriáspuskát készítettem, hogy betöltötte a bányateret. Benne egy hüvelyben volt az anyag. A hüvely 20×5 cm-es volt, az ágyú pedig 2 méter magas és 5 méter hosszú. A csöve pedig 1 méter átmérőjű volt.

  Elkezdtük fejteni a szenet. Még aznap 3 mázsát bányásztunk. Felvittük a szenet, és behelyeztem az óriás csúzlit a csőbe. Másnap ismét ott töltöttük az időnket.

  – Készen állunk! – mondtam, de ekkor Feri elkezdett dülöngélni a nevetéstől.

  – Mit nevetsz? – kérdeztem meglepődve.

  – Azon, hogy ezt mind bevettétek. Az a folyadék tej volt, az oroszok pedig a mi katonáink álruhában. A te névnapi tréfád.

  Megnéztem a naptárt: június 29, Péter nap. Egy kicsit bosszankodva, de megértettem mindent.

A gépemmel manővereztem, mikor megpillantottam valami furcsa rakétát. Ennek a fele se tréfa! – gondoltam magamban, és visszatértem a bázisra. Egy negyedóra múlva:

  – Meg kell semmisítenünk, mert szétrombolják Pilisszentlászlót. A V.P. gépekkel megyünk. Fegyverzete: 6 hagyományos rakéta (robbanós), 241 óriásrakéta, 4 bomba. A gyalogság pedig a legkorszerűbb fegyverekkel fog küzdeni. A rakéta és a kézigránát olyan, hogy egy hüvelybe technokolt teszünk, beleszúrunk egy kanócot, és kilőjük vagy eldobjuk.

  – Párduc hívja Keselyűt! Le kell ereszkednünk, mert már csak egy DEJTCS-mérföldnyire vagyunk (1500 méter).

  – Tényleg! Hányan vagyunk? – kérdezte Liebhardt.

  – 50-en! Sréhdőlésbe ereszkedj! Vigyázz, szikla!

  – Oké! Felemelkedek. Ott egy orosz brigád! Tűz!

  Feri beléjük lőtt két rakétát.

  – Itt leszállunk! Fékezőernyőket kioldani! Vétel!

  Miután leszálltunk:

  – Valentin! Te leszel a légierő parancsnoka! De ki megy bombázni?

  – Valentin! Ő a legjobb pilóta!

  – De én magammal viszem a Hornyákot! Ő a második!

  – Indulj már madárka! – lódultam neki a géppel a szakadék felé.

  – Mindent neki, madárkám! – kapcsoltam 200-ra. Fél méterrel suhantam a fák fölött.

  – Gyalogság! Dobjatok a bokrokba gránátokat, hogy eltereljétek a ruszkik figyelmét. Ezután aknázzátok alá a sátrakat! Én addig kilövöm a rádiós házat és az irányítóközpontot. Beléjük lőttem két óriásrakétát, amitől azok felgyulladtak.

  – Szép álmokat! – gyújtottam meg 3 rakétát, és beléjük lőttem.

  – Menjetek távolabb – szóltam bele az adóvevőbe. – Tüzelek a kettős rakétával! Jó éjszakát! – céloztam be a rakétát. – Tűz!

  Ezzel visszafordultam. Akkora robbanás hallatszott, hogy ledőlt az a szikla, ami alatt a többiek voltak. Szerencsére még jókedvükben találtam őket: a szikla mögött felfedeztek egy barlangot, ahol megépítettük az első „kőutat” (a barlang a DEJTCS-barlang másik vége).

Hétfőn a tábor csendes nyugalmába beleszóltam egy izgató mondatot:

  – A barlangban a bányavonat licence alapján építeni kéne teher – illetve utasszállító buszokat!

  – Jó ötlet! Ki szavaz a busz megépítésére? – kérdezte Liebhardt. Mindenki feltette a kezét.

  – Akkor indulás!

  Még aznap elindult az első öt személyszállító busz, amit 6 teherszállító bányavonat követett. A DEJTCS-forrástól kb. 15 perc az utazás az Új-barlangig. A József-forráshoz vezető elágazás pedig fél óra egy megállóval. A barlang magassága pedig 2 méter. Negyedóránként megy vonat. Két, egymás mellett haladó út van. Mindegyik vonat egy kocsit húz.

  – Jó vonat! – mondtam az utazás közben; – De ha továbbra is így megyünk, nem érem el a buszt.

  – Na majd akkor ráadok! – mondta Liebhardt, és úgy rátaposott a pedálra, hogy majdnem hanyatt estem.

Az állomáson megkérdezték:

  – Miért rohantál ennyire? Még negyedóra van a buszig.

  – Az lehet… – lihegtem; – De szeretek korán érkezni.

  – Jó hírem van – kezdte beszédét Liebhardt a Kühlenbergnél. – Megépítettük az országunkat. A főváros – az Andrewy – 100 sátorral, 5 autógyárral, 3 repülőgyárral, 10 fegyvergyárral, és még sokféle iparral rendelkezik. A költségeket az eladott szénmennyiség fedezi. Ezenkívül az Almásrét is megélhetést ad: kitermeljük az almát. A felesleges gépeket jó pénzért eladjuk, s így is nyerünk rajta. A legjobb minőségű forrásvizet a DEJTCS-forrás adja, ez is ad némi nyereséget. Az egy főre jutó pénz 300 Ft. Ezenkívül 20 Ft-ért bárkit felviszünk a levegőbe, és ez a bolt is jól megy. Egyszóval gazdasági életünk sikeres. Például ebben a hónapban 80 ezer forintot kerestünk. De ne feledjük el: háború van. 50 %-os kedvezménnyel vásároljuk az erdészettől a fát. Holnaptól pedig egy tonna 5000 Ft-ot tesz ki. A Párduc Birodalomnak jelenleg 25 ezer Ft-ja van. Elhatároztam, holnap veszek egy tonnával, ebből készítek gépeket. A városokban már egy csomó kocsi jár. Jelenleg tíz várat építettünk, s ezzel jól meg bírjuk magunkat védeni. Az erdészettől 100 Ft-ért kapunk facsemetét. Az ehhez szükséges jó minőségű földet az Eagle-bányákból hozzuk. A Pad tartományokból szállítjuk a különleges sárga követ. Ilyen csak a Róka-szorosban található. Onnantól vasúttal és teherkocsikkal szállítják a követ. A faszenet szintén a Pad-gyárakban gyártják. A faszén a sütéshez kell. Tehát összefoglalva a munkánk eredményes. Jelenleg az országban 30 kórház, 50 orvosi rendelő, 10 tűzoltóállomás (forrásközelben), 10 nyomda, és még sok mindenféle ipar működik.

A dolgozók ellátása

Hajnali ötkor már szállítják a faszenet a sütősátrakba. A nyersanyag is

már ott van, és így elkészítik az ételt.

Közlekedés

A dolgozók munkába vagy vonattal, vagy busszal, esetleg saját

kocsival vagy repülővel járnak.

Bányászat

A munkaidő fél 7-kor kezdődik, és rendszerint este 5-ig tart. 1 óra

étkezési idő.

Nyomdaipar

Munkaidő 3-tól 4-ig (reggel), és ezután kinyomtatják az újságot 200 példányban. Az újság 7-kor jelenik meg az újságárusoknál.

Sürgős vásárlás

Sürgős vásárláskor (mint például a kötszerbeszerzés) már aznap este vagy reggel pótolni kell a hiányzó dolgot.

Figyelmeztetés!

Ha valaki autót akar építeni, jelentkezzen az utazási irodáknál, mert ott kap egy csekket 200 Ft-ért, amellyel kiválthat 20 kg fát, amiből össze bír tákolni egy autót.

Mit érdemes közös vásárláskor venni?

Ha valaki feláldoz húszezer forintot, az vegyen egy tehenet. Na ez most furcsán hangzik, de megéri; ha van dús legelő, megéri. Friss tejet ad, és el is lehet egy részét adni.

Mi a legjobb szakma?

Szerintem a legjobb szakma az állat- és növénygondozó. A tehenet legeltetni, és a facsemetékkel foglalkozni. Vagy a kertészkedés. Répát ültethetsz vagy retket, esetleg petrezselymet. Forrásvízzel pedig megöntözöd.

Jogok

Ez egy független ország. Mindenki azt a szakmát választja, amit akar. Mindenkinek azonosak a jogai. De a szabályokat is be kell tartani, nehogy fejetlenség legyen.

A vezérek dolga

A vezérek dolga természetesen az, hogy kormányozzák az országot. Ügyeljenek arra, hogy mindenki becsületesen végezze munkáját, hogy mindenhol béke legyen. De lehet még másodszakmájuk is.

  – Szerdán reggel elsétáltam a Csepri faszéngyárba.

  – Ma csináljatok 200 gerezd faszenet!

  – Oké! – kaptam a választ.

  Ezután a rókavári kőbányába mentem.

  – Mennyi követ bányásztatok eddig?

  – 80 kg-t.

  – Rendben. Csak így tovább.

  Ezután besétáltam az Andrewy-be, ott elmentem az autógyárba.

  – Júniusba’ hány autót és repülőt gyártottak?

  – Eddig 100 személyt, 80 tehert és 65 buszt gyártottunk, és 60 extra

repülőt. Most gyártjuk a vonatokat.

  A fegyvergyárban is minden jól ment, ezért elmentem a szénraktárba.

  – Mennyi a napi szénmennyiség és a bevétel?

  – Kb. 5 kq szén, és a napi bevétel több mint 10000 Ft.

  – Ezután az állatlegeltető rétre mentem.

  – Hogy van a tehén? – kérdeztem nyugodtan.

  – Makk egészséges. Naponta 10 litert ad, de néha többet is.

  A faiskolában ezt a választ kaptam:

  – Jelenleg 20 csemetét nevelek. Nagyon jól fejlődnek.

  Ezután végigjártam az egész birodalmamat. Mindenhol a fejlődést tapasztaltam. Jelentettem is Liebhardtnak:

  – Hát az emberek nem lazsálnak. Ha így folytatják, összejöhet kétszázezer forint is.

  Ekkor belépett Feri is, kezében a mai újsággal.

  – Hát ezek az újságírók… ilyen jó fogalmazást és ilyen jó tervezést már rég nem láttam. És minden hír benne van.

  – Látod? Mondtam.

  – Itt pedig egy csekk, hogy minden nap szállít az erdészet egy kocsira való famennyiséget 200 Ft-ért. Egy hónapra fizettem elő. Na nézzük csak a Bogdányi Híradót! Mi van benne? Hm. Írnak a DEJTCS-ről. Na nézd csak ki jön itt, Valentin! A tiszt barátod!

  – Mi ez itt? – kérdezte ámuldozva.

  Végigvezettem mindenen.

  – Ezt nevezem! Egy hónapban csak így 200000 Ft a kereset! És az egész kóceráj kb. 2 milliót ér! Például az a szénbánya… de hát kell a harcokhoz. És mit csináltok, ha vége lesz a háborúnak? – kérdezte.

  – Így hagyunk mindent. Így nagyon jól megvagyunk.

  – Tiszt úr! – ordította valami süketítő hang.

  – Mi van? Omlik a hegy?

  – Nem! Vége a háborúnak.

  – Hogyan? – néztünk nagyot.

  – Így van! A ruszkik azt mondták, hogy nincs értelme harcolni, ha már egy gyerekcsapat is legyőzi őket.

  Az öröm futott át a DEJTCS-ek arcán, és büszkén néztünk az égre.

  – Na, ezt szépen elintéztétek! Gyertek a Parlamentbe!

  – Hát ha ez mind igaz… – mondta az elnök. – Kiutazom a Pilisbe.

  Bogdányban:

  – Hát ez csodálatos!

  – Mutatnék még valamit, csak ígérje meg, hogy így marad.

  – Jól van. Mi az?

  Elvezettem a szénbányába.

  – Na de ti megéltek ebből?

  – Persze. Kibányásszuk és eladjuk.

  – Jó – válaszolta, és távozott.

Az előző lapon jelölt új sárgamészkő bányákat csak akkor fedeztem fel, amikor repülőmmel a levegőben cirkáltam. Egyből jelentettem a bányászoknak, akik a helyszínre utaztak. Megállapították, hogy ez egy óriási bánya, és sok lesz a kereset is. Nem is akármilyen a vidéke: erdők, ott van a közelben a Sóstói-rét. Ezért egy falvat is telepítettünk oda, ahol gépeket és faszenet gyártanak, és „sárgamészkövet” raktároznak. Az ott levő bányaház is híres. A bányán egy kis ér is folydogált, itt lehetett mosakodni. Ezután bementünk a faluba.

  – Mi csak a kötelességünket teljesítettük – magyaráztuk, mert elleptek a kérdezősködők. De Feriéknél még nagyobb öröm volt. Néhány falusinak megmutattuk Andrewyt.

  – Hát így nem csoda, ha megnyertétek a háborút!

Egy hét múlva:

  – A háború befejeződött, nincs kiadás, ezért a szorgos munka gyümölcse képpen összegyűlt 1 millió forint – jelentettem.

  – Hogy áll a vasérc?

  – Jól. Abból is kijött most 30 ezer forint.

  – Akkor abbahagyhatjátok a munkát. Meghívlak benneteket a DEJTCS-tóra. Ott fogunk árusítani árucikkeket.

  – Szép, gondolj bele: megnyerni egy háborút. És ilyen eredményeket

produkálni.

  – Hé! Jön egy vásárló! Mit kér?

  – Két gerezd faszenet.

  – Tessék. 10 Ft lesz.

  – Még egy. Mit parancsol?

  – Csak egy faterepjárót.

  – Tessék. 400 Ft lesz.

  – Következő. Mit kér?

  – Két mázsa feketeszenet szeretnék rendelni.

  – Rendben. Holnap szállítjuk. 1100 Ft lesz.

  – Csak? Ez igazán olcsó.

  – Mi bányásszuk – mondtam.

  – Tessék? Mit kér?

  – Mindössze egy liter friss ásványvizet.

  – Ezt ingyen adjuk.

  – Tessék? Mit parancsol?

  – Egy DEJTCS-hírlapot.

  – Tessék! 3 Ft lesz.

  Este:

  – Pontosan 1513 Ft-ot kaptunk.

  Másnap:

  – Mit kér?

  – A DEJTCS-hírlapot szeretném előfizetni 2 hónapra.

  – 150 Ft lesz. Adja meg a címét! …26! Rendben! Holnaptól szállítjuk.

  Következő:

  – Mit kér?

  – Egy repülőt, 5 mázsa szenet és 20 gerezd faszenet.

  – Itt van a faszén és a gép, a szenet pedig holnap szállítjuk: 4500 Ft

lesz.

  – Mit parancsol?

  – 5 puskát és egy ágyút.

  – Itt van. 200 Ft lesz.

  – Maga mit kér?

  – A DEJTCS újságot szeretném előfizetni egy évre.

  – Rendben, 900 Ft. Cím… jó. Holnaptól szállítjuk. A mai pedig itt van.

  Este összeszámoltam:

  – 4500+150+200+900 = 5750

  Ma 5750 Ft-ot kerestünk. Ez összesen 7263 Ft.

  – De most már ideje hazamenni!

  – Szerintem is! – helyeselt Liebhardt, és visszautaztunk a városba. Ott még egy munkanapot tartottunk. Én megalapítottam a legnagyobb faszéngyárat. Az már egy nap 1000 gerezdet gyártott.

Vasárnap összeültünk megünnepelni a győzelmet a falu néhány tagjával. Liebhardt beszámolót tartott:

  – Mindenkinek adok egy faautót. Ez emlékeztessen, hogy mi volt itt régebben.

  Amíg a többiek ünnepeltek, én átosontam a temetőbe, és letérdeltem Feri sírja előtt. Úgy néztem a sírt, mintha lett volna benne valaki. De megéreztem: szoros kapcsolatban vagyunk. Igaz, ha visszaemlékszek 1991 tavaszára… de annak már vége. És ekkor megköltöttem a himnuszt:

Himnusz

Isten, álld meg a DEJTCS-et,

Jó kedvvel, bőséggel

Nyújts feléje védőkart,

Ha küzd ellenséggel.

Balsors, aki régen tép.

Hozz rá víg esztendőt

Megbűnhődte már e „nép”

A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Pilis szent bércére,

Általad nyert szép hazát

A Liebhardtnak vére

S merre zúgnak habjai

Csádrinak, Csódinak,

Melyből V.P. csapatai

Bátran ihatnak.

Értünk Bánya gödrein

Szenet bányásztattál

Andrewy gyárain

Autókat gyártattál

Zászlónk hányszor plántálád

Vad orosz sáncára

S nyögte Feri bús hadát

Orosz büszke háza.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben

S most rabló Sobi nyilát

Zúgattad felettünk

Majd orosztól rabigát

Vállainkra vettünk.

Így végződött a DEJTCS-ek története, elindította a fejlődést. És meg se állnak addig, amíg nevük be nem kerül a történelembe. És így lesz ez örökké, a világ végezetéig.

DAN DEWERBEE

A könyv másolása csak az író engedélyével történhet.

PETER VALENTIN: DAN DEWERBEE

UTÓSZÓ

A ’DÁN HŐSEI szintén egy olyan DEJTCS-regény, amely az „Erdő, állat, haza” jelszó követelményeit ismerteti meg az olvasóval. Szintén megtalálhatók benne az olyan fejezetek, melyek a harcok vérfagyasztó érzéseit ismertetik meg. A humoros és szomorú pillanatok is bele vannak „építve” az egész regénybe.