Igen, én is a Kacsameséket néztem 1993-ban, amikor meghalt Antall József. Én sem voltam boldog, amikor megszakadt az adás. És hét évvel később, én is a Balatonról néztem a napfogyatkozást. Nevezhetjük ezeket generációs élményeknek, akár. Utána már csak az ikertornyok összeomlása, esetleg a Gyurcsány-beszéd jött.
1988 körül, hétévesen a Minden napra egy kérdés-ben olvastam először, hogy 1999-ben napfogyatkozás lesz Magyarországon. Emlékszem, akkor végtelennek tűnt az idő, végtelennek az a tizenkét év, hogy még négyezervalahányat kell aludni, mire elsötétül az ég, megnyílik a föld, és eljönnek az Úr katonái. Nos, megértem a napját, és mostanra 1999 augusztus tizenegyedike óta pontosan húsz év telt el. A föld keletkezése óta viszont négy és fél milliárd, szóval ebből az egészből talán nem következik semmi. No és hát a fejemben kerengő Jelenések Könyve-béli jelenetek sem váltak valósággá, amiket egyébként egy Biblia-képregényben láttam. A végítélet éjsötétje kimerült a napfény néhány másodpercig tartó halványulásban. Persze, lehet tévedek: azon a napon délután háromnegyed egy körül macskajajosan ültem a hegymagasi kocsma előtti járdán, és elsötétülésemhez már nem sokat tett hozzá némi teljes napfogyatkozás.
Mégis… a készülődés izgalmára emlékszem. A rákészülődésre azon az egész őrült nyáron, 18 évesen. A verseim írására. A szerelmes fellángolásokra. Az első nevetséges szexuális érintkezésemre. A bulikra, a próbákra az együttessel, a koncertekre, a pótvizsgára tanulásra. Oldalakat tudnék megtölteni visszaemlékezéssel arról a nyárról, aminek egy része talán igaz is lenne, a többi pedig… nos hát, szeretjük kiszínezni a múltat, ezzel nem mondok újdonságot. Meg aztán az emlékek elhalkulnak és megzavarosodnak, ahogyan telik az idő, mint a rádióadás, ha távolodunk a forrásától. A nagyszerűnek hitt pillanatok többnyire amúgy is elvesznek az időben. “Mint könnyek az esőben”, ahogyan a nemrég megboldogult Rutger Hauer mondta volt. És így van ez jól.
Azért aligha tévedek, ha azt mondom, remek nyár volt. És akkor csúcsosodott ki, ott, fenn a hegyen. Vagy annak az aljában.
Néhány nappal a nagy esemény előtt egy Lada Samarával kanyarogtunk fel a Szent György-hegy tetejére. Egy tálca májkrémet vittem magammal, a Rimbaud-kötetemet, meg két inget, amiből végül is csak egyet viseltem hét napon keresztül a harminckét fokos hőségben. “Tájjellegű borokat fogyasztottam ásványi anyagokban gazdag szikvízzel”, vagy sört a kocsmában. A helyi fiatal erők reggeltől estig a főtér szélén ültek egy magnóval, amiből szinte kizárólag a Hold dala bömbölt Kozsótól, noha addigra szerintem már az Angyalok álma is kijött. Én a magam részéről Metallicát vonyítottam, amint beállt a nyomás, hogy aszongya Whenever I may Roam. A Szax Laci menet közben jelent meg, miután vonattal elkeveredett Ukkon (‘szom tudja hol van Ukk, jelentette ki, és cigarettára gyújtott). A barátaim nagy része a tó másik végén, Füredhez közel gyűlt össze a Váradi-rezidencián. Ott szerelem is volt. Itt csak bor, napfény, Kozsó, az Oroszlánoskút, a Lengyel-kápolna, és egy fa, mely úgy festett, mint egy kísértet. Itt látkép volt, a Badacsonyra, a tóra, és a must illatát hozta a szél. Itt csak hajnal volt, délután és este a mindig aranyló fényben, borospincék, bazaltorgonák, néhány faház, ahol aludtunk, a tábortűz és a táncoló zsarátnokok. És a hold csak járta táncát az égen, talán a Hold dalára, hogy eltakarja a napot, és véget vessen a kilencvenes éveknek.
Mindenki, aki 99-ben elmúlt már totyogós, emlékszik rá, hol volt azon a napon, abban az órában. Én akkor reggel értem vissza Füredről, tele rossz érzéssel, hogy mások a lányokkal aludtak sátorban, én pedig csak a Bundával. Vonattal jöttünk, bőrig ázva, én magam dögletes másnapban égve. Bunda egyébként valahol Badacsonyban maradt Gabesszal, mi többiek, Alán, Krisz, Laci pedig a hegymagasi krimóban vártuk hogy jöjjön a sötét. És jött, valóban, ezt magyarázzátok meg, kedves laposföld-hívők. Végigvonult az országon, árnyékba borultak a hegyek, a folyók a tavak s a mezők. Aztán ment, és nem hagyott maga után mást, mint polárszemüvegek tömkelegét, gyermekek ámulatát, soha elő nem hívott fényképeket – és azt az érzést, hogy legközelebb százéves korunkban láthatunk hasonlót.
Amikor elindultunk haza, a többiek bele akartak dobni az Oroszlános-kútba, olyan büdös voltam. Úgy emlékszem, nem sikerült nekik. Nem akartam levetkőzni, szégyelltem soványságomat. Ezen persze segíthettem volna, hanem kizárólag májkrémes kenyeret fogyasztok egy héten keresztül, miközben Alán csak úgy főzte a jobbnál jobb pörkölteket. Egy idióta voltam akkoriban, soha ne felejtsem el, mikor könnyeket csal szemembe a nosztalgia. A májkrém mind elfogyott, a pénzem meg pláne. Emlékszem hétezer forinttal indultam neki az egy hétnek. Mostanság hiába is van pénz a számlámon, a százszorosával sem jutnék sehova. Olyan helyre nem, ahol annyi a szín, az illat és az érzés, mint akkoriban volt. Varázsgömb a világ, az bizonyos, de ha a varázslat elhalványul, olyankor furcsa szögei és élei lesznek; felsebzi az ember bőrét, ha forogni támadna kedve benne.
2008-ig minden évben visszajártam legalább egyszer a Szent György-hegyre, változó társaságban. Valamiféle rituálé volt ez számomra. Azóta viszont egyszer sem voltam ott, igaz, majd két éve a tulajdon hazámban sem. Mostanában hegyeket sem látok. De azok a hegyek a Balaton partján akkor is ott lesznek, amikor mi már régen sehol, és azt hiszem, ez jó dolog. Napfogyatkozás is lesz még pár százmillió évig, amíg a hold oly messze nem sodródik, hogy többé nem takarja ki csillagunk korongját. Csak mi nem leszünk többé ugyanúgy és ugyanott. De akkor, akkor ott voltunk. Ott bizony. Köszönet érte mindenkinek.
Egy gondolat “Egy napfogyatkozás margójára” bejegyzéshez