„Jó néhány évvel ezelőtt, amikor Párizsban éltem, ellátogattam a Sorbonne-ra, ahol a csillagvizsgáló toronyban tartottak egy érdekes előadást. Aznap este a Montmartre egy apró bárjában iszogattam, ahol egy idő után hozzám csapódott egy apró termetű, barna szemű lány. Jó néhány pohár Chateau de Fobel elfogyasztása után, akadozó nyelvvel, ám lelkesen a következőket mondtam neki:
– Tudod, azt hiszem rájöttem, hogyan keletkezett, és hogyan ér véget a világ.
Nagy, nedves szemekkel nézett vissza. – Igen?
– Igen. A fekete lyukak a megfejtés. A fekete lyuk gravitációja magába szippant mindent. Minden anyagot, a fényt, az emlékeinket, a vágyainkat is. És szerintem ahogyan ezek a lyukak felfalják a világot, úgy egymást is. És a végén, amikor mi már régen csupán emlékek leszünk, vagy már azok sem, és a szerelem is kozmikus álommá lesz, ezek a lyukak is egyesülnek. És akkor minden eggyé válik, és eléri a szingularitást. Ez a szingularitás a végtelen: az pedig nem létezhetik. Ezért abban a pillanatban, amikor a téridő felcsavarta magát egyetlen pontba, és nem zsugorodhat tovább, mert a semmi végtelenné válna, akkor az egész felrobban, és elkezdődik valami új. Új élet, új szerelem. Egy lyukból. És ez már lejátszódott 13 milliárd éve is.
Nagyot kortyoltam a borból, és megfogtam kezét.
– Ez volt. És ez lesz, kedvesem.
– Ó – mondta fátyolos hangon, és rajongva nézett rám.
Nem sokkal később, szeretkezés közben eltűnődtem azon, hogy Szerb Antalnak bizony igaza lehetett. Ő mondott valami olyasmit, hogy a nőknek bármit mondhatsz, úgysem érdekli őket és nem is értik, az a fontos, hogy szenvedélyesen beszélj. Persze napjainkban ilyesmit kinyilatkoztatni már nem illik: hamar lekapják érte a férfiembert a tíz körméről.
De ami működik, az működik, zsenge koromban ugyanúgy ment, mint manapság. Fogtam már asszonyt a tojások keltetéséről szóló fejtegetésemmel is, miközben a hölgy tanyán nőtt fel, én pedig a pulykát is kevertem a kakassal. És Szerb Antal szerette a nőket, mint ahogyan én is szeretem őket; és a világegyetem csakugyan megszületett valahogy, és elmúlni is el fog, a szerelmet pedig rövid idő alatt kell kiélveznünk, ameddig a világon vagyunk.”