“Réges-régen, talán egy élettel ezelőtt, volt egy barátom, akivel együtt vetélkedtünk egy lányért. A lányt végül a barátom jegyezte el, és vette feleségül. Emlékszem, az esküvőjük előtti napon együtt poharazgattunk, amikor azt mondta nekem:
“Marius, tudod mi az élet? Állomások és utak halmaza, semmi egyéb. Rendben, itt van ő, és én holnap elveszem, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Zivatarokon, sőt viharokon át jutottunk el egymáshoz, ha valaki, te ezt pontosan tudod. De ez azt jelenti, hogy ez lenne az egyetlen helyes út számomra? Hisz olyan nagy a világ, annyi vasútvonal fut benne, annyi állomáson át, ahol annyi ember nyüzsög, nem igaz? Mennyi lány, mennyi fiú és mennyi szív, amely annyi módon kapcsolódhat egymáshoz. Ki tudja, ha most letenném ezt a poharat, és végigsétálnék a Champs-Elysées-n, majd be a színházakba és bárokba, ki tudja, hajnalra talán összefutnék azzal, akit szívem és testem még ennél a lánynál is jobban kíván, nem igaz?”
Nem válaszoltam semmit. Tudhatta volna, hogy amióta ők egymáséi lettek, én nap mint nap ezeket az utakat jártam, s mégsem leltem senkire, aki pótolhatta volna számomra közös szerelmünket. De persze ez sem jelentett semmit. Csak az tűnt lényegesnek, hogy a barátom még mindig a barátom volt. Reméltem, hogy a feje kitisztul, nem fáj majd az esküvőn, s boldogok lesznek végül ők ketten.
De jöttek az évek, és a barátom sosem tudta kiverni fejéből a kérdéseit. Végül megcsalta asszonyát, az elvált tőle, és jöttek a méltatlan események, jött a boldogtalanság. Válásuk után viszonyt kezdtem a nővel, amit a barátom, aki akkor már annyira nem volt a barátom, sosem tudott meg. De ha tudott volna róla, akkor sem ejtett volna zavarba a dolog. Végül is, ő dobta el magától a lányt… és e félszívű kapcsolat amúgy sem jelentett számomra semmiféle elégtételt. A szív sosem fiatalodik, és senki nem kezdhet tiszta lappal, bármennyire is szeretne. Amikor az asszonyt öleltem, ott volt a szomorúság, ott volt a fájdalom és az árulás… nem is tartott sokáig, és nem is éreztem úgy, adhattam volna bármit is. Bármennyi út fut össze az életben, a varázslat ívlámpái csak kevés kereszteződést világítanak meg fényesen… és ha nem elégszünk meg annyival, hogy ott megfogjuk egymás kezét, örökké fizethetjük az árát.
Volt barátom azóta is bárpultoknál ül, ahol nagyon sok lány és asszony megfordul. És tudom, hogy ülhet ott bármeddig a félresiklott életek peronján, nem fog már neki befutni újra olyan vonat, mint az, amely a végállomásig kísérte volna.”