“Késő éjjel érkeztem haza. A lakás már árnyban volt. Az illat, az ő illata belengte, és én láttam teste körvonalait a takaró alatt. Minden olyan volt, mint mindig, minden olyan volt, mint régen. És mégsem egészen.
Az ablakhoz léptem, és kinéztem a városra. Alant a lüktető éjszaka. A redőnyön át a falra a fény pászmái. Számban a sör és a cigaretta íze. Valami mégsincs rendben. Valami mégsem –
Visszanéztem rá. Velem vagy, gondoltam, velem vagy a kezdet óta. Arca békés kör az éj sötétjében, fehérség a párnán, lélegzete egyenletes, a könnyű hang egybevegyült a konvektor sziszegésével. Meleg volt. Az otthon melege. És nem melegíthetett fel többé. Éreztem a sejtjeim mélyén, éreztem e fázós szív mögött.
Éreztek már ilyet? Hogy a nő, akit szeret, és akiről azt hitték, kulcs lesz majd mindenhez, az önök számára test csupán? Hogy egy sötét éjszakán kiürül minden pohár, amit éveken át töltögettek? És a fény, amely beragyogta az egyre múló napokat, elenyész egyetlen holdsugárban?
Milyen lesz ébredése, gondoltam. Ha bevetem az őszinteség pörölyét, e gyönyörű arc hogyan válik csúffá és kietlenné a keserű felismerésben…
Hazudjunk-e? Játszunk Hamletet? Az idő rohan, s az életben nincs irgalom.
Az éjfél is odébb. S még a sör, még a dohány, még a keserű. Egy szerelem kísértete leng köröttem.
Döntéseinkre megbocsájtó fátyolt vett a halált ígérő jövő.”