„Hajnalodott, amikor Cosmin kikászálódott az alvó nő mellől, csendben felöltözött, és kiosont a szobából. A folyosón égett a villany, és hallotta, a konyhában tesz-vesz valaki. Óvatosan belesett. Marius volt ott.
– Nocsak, már te ébren? – kérdezte, és az ablakoz lépett, hogy kissé elhúzza a függönyt. Alant a Rue Lepic már a hajnal fényében fürdött, bár a napkorong még nem bukkant fel a szokatlanul tiszta égbolton.
– Igen. Annyira nincs korán. Készítem a reggelit a hölgyeknek.
Cosmin csodálkozva nézte, ahogyan Marius korához képest friss és karcsú mozdulatokkal ügyködik a parányi konyhában. Már olvadt a vaj, sült a sonka, és készült a pirítós. Cosmin ismerte barátja képességeit a konyha frontján – biztos volt benne, hogy a lányok nem fogják bánni, hogy feltúrta a hűtőszekrényüket.
Halkan nevetni kezdett.
– Ez szép, de azért inkább mi érdemelnénk ágyba a reggelit. Úgy lenne kerek az éjszaka.
Marius kezében megállt a kés, és megrovón pillantott Cosminra.
– Ilyet ne is mondj, még tréfából se!
– De hát Marius…
– Soha ne beszélj így.
Cosmin zavartan hallgatott, aztán megkérdezte:
– Ma éjszaka nem jövünk vissza hozzájuk, nem igaz?
– Nem. Nem jövünk vissza.
A lányok másodévesek voltak az egyik kevésbé ismert párizsi egyetemen, és ők előző este a Place de Tertre egyik apró kocsmájában ismerkedtek meg velük. Zárás után egy üveg jó borral felvonultak velük a lányok lakásába, és hosszasan csevegtek a költészetről. Éjfél után pedig mindkét férfi elvonult választottjával az aprócska szobákba, és átadták magukat a szerelemnek.
Cosmin tűnődött. Nem régen ismerte meg Mariust, de az máris sok mindenre megtanította őt. Neki azonban bőven voltak még kérdései. Fel is tett egyet.
– Ez a reggeli szép dolog… de nem gondolod, hogy hiba? Mármint… abból a szempontból, hogy esetleg belénk szeretnek… és fájdalmat okozunk…
Marius vigyorgott.
– Ami téged illet, ha jól tetted a dolgod éjszaka, az a lány így is beléd szeretett már. Igazából már az este, amikor oly vad hévvel szavaltad neki a Mirabeau-hidat.
– De…
– Mit gondolsz, ha most csendben lelépnénk, az kevésbé fájna nekik?
– De…
– Na gyere, és inkább segíts.
Cosmin az asztalhoz lépett, és elkezdte apróra vágni a jégsalátát. Aztán újra kérdezett.
– Ha bevisszük nekik ezt a sok finomságot az ágyba, csillogni fog a szemük, és azt fogják gondolni, este megint ott leszünk abban a kocsmában, igaz?
– Igaz.
– És mi nem leszünk ott.
– Nem.
– És csalódottak lesznek.
– Nem. Figyelj ide, Cosmin. A reggel még szép lesz, de amikor búcsúzunk, finoman éreztetjük, hogy a kezdet a vég volt. És ők meg fogják érteni, és jó szívvel gondolnak majd ránk. Ne becsüld le ennyire a nőket!
Cosmin kifakadt.
– Marius, már jó pár kalandban volt együtt részem veled, de még mindig nem értem! Miért fekszenek le velünk egyáltalán ezek a lányok?
Marius türelmesen nézett rá.
– Mert remélik, hogy visszajövünk. Mindig ezt remélik. De mi nem jövünk. Nem ezért készítünk reggelit.
– Akkor miért?
Marius sóhajtott.
– Mert tiszteljük őket, azért. Mert adni akarunk. Megtanítjuk őket, mit várjanak el, cserébe mindazért a gyönyörért, amit nyújtani képesek. Arra is, hogy csak olyan férfit várjanak vissza majd, aki reggelit készít nekik. Aki kezet csókol. Aki nem rombolja az önbecsülésüket. S akkor, egyszer akad majd egy ilyen, aki velük is marad. Érted?
Cosmin töprengett.
– Nem jövünk vissza – mondta, inkább csak magának.
Marius vajat kent a pirítósra. Cosmin látta, hogy közben rosszallóan méregeti a konyhaszekrény tetején sorakozó borospalackokat.
– Te visszajöhetsz, ha akarsz. Beleszerettél?
Cosmin a csinos kis barnára gondolt. A szép szemeire. A nevetésére. A nevére, ami talán Anriett.
– Nem.
– Akkor ne tedd! Lehet szeretni egyszer, lehet ezerszer, de kétszer soha. Ha velem akarsz maradni, ezt meg kell értened.
Cosmin elgondolkodott, és bólintott.
– Egy éjszaka még csak tapasztalat, de két éjszaka már a remény, igaz?
Marius biccentett, és narancslevet töltött két pohárba.
– Azért, Marius, nem mindenki gondolkodik így. Manapság egyes nők sértőnek is érzik, ha egy férfi kiszolgálja őket. És persze még többen vannak, akik beérik ennél kevesebbel is.
Marius sóhajtott, és ismét a lányok boraira pillantott.
– Igen, tudom. Nekünk azt kell megtennünk, amit tudunk, barátom. No rajta. Ébresszük fel a tündéreket.
Cosmin kedve felragyogott, elképzelte a mosolyt, ami várja őt, és örömét a búcsú várható szomorúsága sem tudta beárnyékolni.
Elindultak. A nap felső íve közben felbukkant a Montmartre háztetői felett. Bekacsintott az ablakon, aranyba vonta konyhát, s a két férfi szívét.”