Az erdők csapata
A TERMÉSZETRŐL
Azon a napon, mikor utoljára mentünk iskolába, ünnepeltünk. A DEJTCS-TAGOK megtervezték a legújabb kirándulást, mely eddig a legnagyobbnak ígérkezett. A kirándulás menete a következő volt: Gyülekező a Szent János szobornál. Onnan az Almásrétre, majd a DEJTCS-átjáron keresztül a tiltott területre. Meglátogatjuk a Kutya-hegyet és a nagy fenyvest. Elmegyünk a Kühlenberg-forráshoz, visszajövünk, és a kis tölgyesen keresztül hazamegyünk. Ebbe mindenki beleegyezett. Másnap, a vakáció első napján el is mentek.
Mikor mindenki ott volt, elindult a kirándulás.
– Le kell menni az almásrétre – mondta Liebhardt.
– De hát a csövön rács van! – kiáltotta Rudi.
– Nem úgy működik az! – hangsúlyoztam. Erre felemeltem alulról a műanyag rácsot. Mikor mindenki túl volt, egyszerre csak legelő muflonokat látunk. Mind az öten hasra vágtuk magunkat, és lélegzetvisszafojtva figyeltük a legelésző szép állatokat. Mikor már 10-20 méterre voltunk tőlük, mivelhogy hason kúszva tettük meg az utat, mégiscsak elmentek.
– Nem baj, látunk még majd eleget – mondta Feri, és folytatták útjukat. A patak a napfénytől úgy csillogott, mintha gyémánt lenne a fenekén. Mikor fel akartak mászni a földbuckán, véletlenül visszacsúsztam, de egy ágba kapaszkodva visszanyertem egyensúlyomat.
– Nem sok híja volt…- mondtam.
A kutya-hegyen újabb szerencsétlenség várt minket. Feri megbotlott, és pár másodperc múlva egy Rózsabokorban találta magát. Szerencsére csak a kezébe állt bele egy jókora tüske. Nagy nehezen kiszedtük, de még akkor is vissza kellett mennie néhány embernek a Patakhoz, hogy belemárthassa a zsebkendőt, és fertőtleníthesse a sebet. Egy kis idő múlva továbbmentek.
– Most már vigyáznunk kell, mert most már sűrűbb bokrok következnek, ráadásul tüskések – mondta Liebhardt.
– Most hol vagyunk? – kérdezte Karcsi, aki még nem sokat járt itt.
– Az a baj, hogy én sem tudom – jelentette ki Liebhardt.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte kissé zavartan Feri, de nem
kétségbeesve.
– Hát ha a legrosszabbra gondolunk, az az, hogy itt éjszakázunk – mondta Liebhardt, és körülnézett.
– Majd csak kitalálunk valamit, de végesetben az se rossz, ha itt maradunk éjszakára. Jó a szabad ég alatt aludni.
– De éjszakára esőt mondott és ráadásul otthon…
– Amiatt ne aggódj! – vágott Feri szavába Liebhardt.
– Nézzétek! Ma már úgysem jutunk haza, mert sötétedik és az erdő nagy. Ha ezt az éjszakát kibírjátok, holnap ha törik, ha szakad, hazamegyünk.Ott szemközt van egy sűrű bokros, oda csak néhány csepp eső jut be, és nem szúrós. Ott fogunk éjszakázni – mondtam a DEJTCS –
tagoknak, és látszólag megnyugodtak.
– Hány óra? – kérdeztem.
– Fél kilenc – adta tudtomra Feri.
– Látjátok – rakjunk tüzet! – javasoltam.
– Ezek után majd már megalakíthatjuk az első DEJTCS – tábort! – mondta Liebhardt a tábortűz mellett.
– Sajnos arra nem számítottunk, hogy itt fogunk aludni, ezért csak kevés ennivalót pakoltam be – mondta Feri.
– Menjünk aludni! – ajánlotta Rudi.
– Én majd kezdem az őrködést! – vállalkoztam; – Majd éjjeli két órakor váltsál! – mondtam Liebhardtnak, aki elfogadta a javaslatot.
Alighogy elkezdtem az őrködést, fontos bejelentenivalóm támadt.
– Jégeső! – kiáltottam, és mindenki felriadt.
– Ilyenkor mi szokott lenni? – kérdezte félve Rudi.
– Baj! Lehet, hogy agyoncsap minket a jég.
– Vigyázz! – kiáltottam, de már későn. Beugrottam egy fa alá, de a többiek nem. Pillanatok alatt néhány jégdarab az ájulásukat okozta. Egyedül Liebhardt tudott be mellém vánszorogni.
– Húzzuk be a többieket! – kiáltottam.
Mikor behúztuk őket, újabb aggodalom támadt.
– Villám! Fa alatt vagyunk – mondtam, és félelem fogott el.
– Most mit csinálunk? – kérdeztem Liebhardttól.
– Neem tudom – nyögte, de akkor engem is eltalált egy jég.
Már csak reménykedni lehetett. Mivelhogy mindenki megsebesült, vagy elájult, minket is
beleértve, már nem tehettünk semmit. De akkor, mintha meghallgatott volna minket valaki, elült a vihar. Reggelre már azt hittük, álmodtuk az egészet, pedig megtörtént.
– Mi történt? – kérdezte a magához térő Feri.
– A jégeső véget ért. Az utolsó pillanatban. Ha egy perccel később lett volna vége, mindnyájan halottak lennénk.
– Ki tud járni? – erre a kérdésre senki nem válaszolt.
– Én még talán – mondtam, és tényleg, kissé döcögve ment.
– Na, Liebhardt, azt mondtam, ma már minden menni fog. Tévedtem. Nekem megy is. De nektek nem – mondtam. – De van egy ötletem. Én elmegyek a faluba, hívok embereket, és innentől már tudjátok. Csak az a baj, hogy közben ha rosszul lesztek, akkor mi lesz. De nem csak ti, hanem én is. Várjunk még! – mondtam.
Egy óra múlva néhány gyerek arra jött, úgy látszik, ők is kirándultak.
– Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte az egyik.
– Elkapott a jégeső – válaszoltuk, és elmondtuk a történetet.
– Kik vagytok? – kérdezték.
– Az erdők csapata – válaszoltam.
– Na gyertek, hazamegyünk – mondták, és nagy nehezen elhoztak az
erdő széléig.
– Köszönjük! – mondtuk.
– Máskor is! Ha baj van, ott vagyunk.
Mikor hazaértek, megtudták, hogy nem ez volt az utolsó kirándulás…
Egy hét múlva, mikor már mindenki felépült, DEJTCS – tanácsot alakítottak a Kálvárián. A szerencsétlen kirándulás hamar elterjedt a faluban, és az ellenségeink is tudomást szereztek róla. Úgy határoztak, hirtelen meglepik őket. El is mentek…
– Srácok! – mondtam. – Nem hallottatok valami zörgést?
– De… – már nem bírta befejezni.
A Gálék a sűrű erdőből úgy támadtak, mint Antilopokra az Oroszlánok. Mindenki botot fogott, és a harc elkezdődött. Negyedóra kardozás után én felmondtam a kardozással, a hátuk mögé lopództam, és onnan támadtam. Majdnem egyórai csata után visszavonultak egy fogollyal, a Rudival. Csak később vettük észre.
– Oszolj! Rudit elfogták! Fésüljétek át az erdőt! – kiáltotta Liebhardt.
Amint a parancsot végeztem, egyszerre megpillantottam…
– Hasra! – suttogtam Ferinek, aki mögöttem jött.
– Most mi lesz? – kérdezte izgatottan.
– Van egy tervem. Ha sikerül, Rudi kiszabadul, ha nem, mi is foglyok leszünk. Csak egy őr van. Azt elintézzük. Csak akkor van baj, ha meghallják.
– Indulhatunk! – mondta Feri, bár félve.
– Tudtam – mondtam neki (kiáltottam fel ).
De mielőtt elindultunk, észrevett az őr.
– Én kiszabadítom Rudit, te pedig tartsd fel! – kiáltotta Feri, már későn.- Jönnek a többiek! – mondtam.
– Rudi kiszabadult! – kiáltotta ismét.
Rudi el tudott menekülni, de mi nem.
Minket is hozzákötöztek egy fához.
– Rudi! Rudi! Hol vannak? – kérdezték.
– Arra! – mutatta Rudi.
– Riadó! Karesz! Gyerünk! Ki kell szabadítanunk őket!
– Feri, nem kell félni! Már úton vannak a DEJTCS-ek.
– Honnan tudod? – kérdezte meglepően.
– Érzem! – mondtam, és csakugyan
– Karesz! Tartsd vissza őket! Én addig kiszabadítom ezeket a hősöket! – mondta Liebhardt, de ekkor beütött egy kis tragédia.
Hátulról eltalálta egy jókora kő.
– Rajtad a sor! – nyögte Karcsinak, aki most bedühödött, de annyira, hogy pillanatok alatt elkábította a Gálékat.
– Na, gyertek! – mondta nekünk, és a kötelékeink lehullottak. Liebhardt hamarosan magához tért, és hazafelé vánszorogva legalább tíz nyúlcsapdát találtak, természetesen mindegyiket szét is szedték. Otthon a győztes csatára ünnepélyt rendeztek. A tervük megvalósult: 1991 június 20-án megalakult az első DEJTCS-tábor, mely a természetben mindenhol nyomot hagyott. Ami az első kiránduláson sikerült, most is sikerülni fog. Csak most direkt.
A DEJTCS-tábort a Kutya-hegyre tervezték. Úgy határoztak, 3 napos lesz. A DEJTCS-tábor menete:
Reggel: reggelizés, környezetmegfigyelés
Délelőtt: állatmegfigyelés, nyúlcsapdamegsemmísítések
Délben: ebédelés
Délután: kirándulások
Este: Zászlólevonás, őrség.
A DEJTCS-ek a kijelölt helyre 9-kor érkeztek.
– Verjük fel a sátrat – javasolta Liebhardt.
Mikor felállítottuk, megreggeliztünk.
– Kémleljünk egy kicsit! – mondtam.
– Azt hiszem, ez alatt a három nap alatt nem lesz eső – mondta Feri.
– Feri! – kiáltottam; – Leesel! – De a Feri nem kapcsolt, amikor már a kő szélén állt, és kezdte elveszíteni az egyensúlyát. Utánaugrottam, és az utolsó pillanatban visszahúztam. De ekkor szél kerekedett, és egy nagyon korhadt fenyőfa kezdett behódolni a szabadesés törvényének.
– Ez felénk dől! – kiáltottam, és futottunk ahogy csak bírtunk, de Feri
már nem bírt, ezért úgy döntött, hogy biztosabb, ha leugrik. Le is
ugrott…
– Hol vagytok? – kérdezte félájultan, de akkor el is ájult.
Odasiettünk, és bevittük a sátorba.
– Elsősegélyt! – mondtam, és az egyénileg összeszerelt dobozomban az általam összeállított mentőkészletemet rendszerbe állítottam. Egy óra múlva magához tért, és ekkor tovább folytattuk a tervet.
– Én elmegyek Karcsival nyúlcsapdapusztításra, ti pedig még foglalkozzatok a Ferivel! – mondta Liebhardt.
Estére már nagyon fáradtak voltunk, de Feri már jól volt.
– Mi ez? – kérdezte Rudi.
– Vihar! Elsodorja a sátrat! – kiáltottam.
Igazam volt. A sátor elrepült, mi pedig teljesen tehetetlenek lettünk.
– Vigyázzatok! – kiáltotta Liebhardt.
Minden fának nekisodort minket. Mire elcsendesült a vihar, teljesen kikészültünk. Sőt, a Rudi tiszta vér volt. De nem tudtunk mit csinálni.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– Reménykedünk! – mondta Liebhardt.
– Én rendben vagyok. De a Rudi? – próbálkoztam újra.
– Nem tudom – mondta aggódva Liebhardt.
És ekkor ott termettek hirtelen azok a fiúk, akik az első kiránduláson is megmentették őket.
– Mi baj van? – kérdezték.
– Hogy kerül…?
– Ez most nem számít. Látom az egyik gyerekkel baj van. Van elsősegélyládátok?
– Volt. Csak elvitte a szél – mondtam.
– Ott van! – mondták.
– Velünk nincs komolyabb baj – mondtam.
– Csúnyán összetörte magát! – mondták.
– Mennyire vészes? – kérdeztük.
– Ki fogja bírni. Ez kész. Most pihennie kell.
– Csak az a baj, hogy fogadtunk, hogy három napig kibírjuk az erdőben.
– Most elmondom, kik vagyunk. A célunk ugyanaz mint nektek. Egy erdőjáró csapat. Mit szólnátok hozzá, ha együtt maradnánk?
– Jó lenne. Mióta létezik a csapatotok?
– Már vagy 4 éve.
– Miénk kb. 2 éve, de van egy tag, Valentin Péter, aki csak 1 éve lépett be.
– Na, most visszaállítjuk a sátrat.
Segítettünk átöltözni Rudinak, mert véres ruhába’ csak nem lehet. A csapat főnöke aztán velem váltott szót.
– Miért csak később álltál be a DEJTCS-be?
– Előtte azt sem tudtam, hogy létezik. Volt régebben is csapatunk. De abba’ olyan is volt, aki most az ellenségünk. Egy osztálykiránduláson egyszer csak azt mondták, lépjek be. De nekem tetszik.
– És ti is bogdányiak vagytok?
– Amikor idekerültünk, akkor alakítottuk meg a csapatot. Megtetszettek nekünk Bogdány erdői.
– Menjünk aludni – javasolta Liebhardt.
– De akkor mégis van valaki még, aki ugyanúgy gondolkodna, mint mi.
– Rajtunk kívül nincs más – mondta Liebhardt.
– És persze! Daninak hívnak – mondta.
– Dani! Mintha zörgést hallottam volna!
– Vigyázz! – kiáltotta valaki, és megjelentek a Gálék.
– Csatára! – kiáltotta Liebhardt, és a Gálék most már 6-an voltak.
– Ezek az ellenségeink! – jelentettem be Daninak.
Fél óráig pattogott a bot, mikor ismét szél kerekedett, és elsöpörte a Gálékat. Sátrunk most már magasabbra szállt, és fennakadt egy ágon.
De Rudi ismét elkezdett bukdácsolni.
Az utolsó pillanatban mégis megfogtam, és elkezdtem visszahúzni. De az ág, amibe fogódzkodtam, hirtelen letört, és a Rudival együtt elröpültem. Végül a Kühlenberg-forrásnál kötöttünk ki. Mindenki persze futott utánunk, de a szeles domboldalon ők is lebukfenceztek.
– Én nagyjából jól vagyok – mondta Dani, és megnézte a sebesülteket.
– Én a karomat horzsoltam le! – mondtam.
– Rudi, te hogy vagy? – kérdezte Feri.
– Voltam már jobban is – hangzott a válasz.
– Térjünk a tárgyra! Most aztán már tényleg kikészültünk. Elvégre a második vihar is, éppúgy mint az első, hirtelen kerekedett, és hasonló károkat is okoztak. Sátrunk elrepült, ennivalónk nincs, és harcképtelenek vagyunk. De hazamenni még nem tudunk, mert valakinek a lába sérült meg. És este is van – mondtam.
– Akkor azt hiszem, kint alszunk – mondta Liebhardt tűnődve.
– És ha jön még egy ilyen szél? – kérdezte félig sírva Rudi.
– Itt az ötlet! – mondtam. – Hozzákötözzük magunkat egy fához!
De egyre nem gondoltam. Ha villámlik? Ha jégeső jön? Bekövetkezett.
– Dani! Liebhardt! Villám! – kiáltottam.
– Eloldozni őket! – mondta Dani.
– Igen? Jégeső? Most hova? – kérdezte idegesen Liebhardt.
– Megpróbálom lehozni a sátrat! – kiáltottam.
– Nem fog sikerülni! – hangzék társaimtól.
– Ha itt maradunk, mindannyian meghalunk, ha megpróbálom, nem biztos.
– Sok szerencsét! – többet nem hallottam. Reggel tértem csak magamhoz.
– Mi történt? – kérdeztem.
– Sikerült a sátrat lehoznod – mondták. – Mikor felértél, a sátorral együtt leugrottál. Mi bebújtunk a sátor alá, veled együtt – mondták.
Délelőtt tíz órára minden ugyanúgy volt, mint amikor megérkeztek.
– Menjünk haza! – mondta Feri. – Már unom magam.
– Igazad van! – mondta mindenki.
A szót tett követte. Otthon újabb terveket készítettek, mely a bukását okozta a DEJTCS-nek.
A DEJTCS-nek sok ellensége volt, így újabb csatára került sor. Az egyszerűnek hitt csatára az ellenség alaposan felkészült. Csaknem húsz katonájuk volt. A DEJTCS-nek pedig hat. Ugyanis nemrég állt be a DEJTCS-be még egy ember, az unokatestvérem II. Karesz. A csata színhelye: az egész erdő. Középpontja: a kistölgyes. A csata kezdetén kétfele oszlunk: I.csoport: Liebhardt és Karesz, II. csoport: Feri, Rudi, II. Karesz és én. Mi azt hittük, hogy csak öten vannak. A kistölgyes közepéből egyszer csak a katonáik villám formájában, egy
szempillantás alatt bekerítették a Liebhardtékat.
– Most mit csináljunk? – kérdezte Feri.
– Karesz! Te maradj itt! Feri, Rudi, gyerünk a bekerítés helyszínére.
– De arra sincs remény, hogy onnan visszatérjünk! – mondta zavartan Feri.
Már nem bírtunk elindulni. A katonáik minket is elfogtak. Egyedül Karesz ugrott be az út melletti árokba.
Hozzákötöztek jó erősen egy fához, hogy moccanni se tudtunk. Az ellenség azt hitte, hogy mindenkit elfogott, így nem őrízték.
– Hé Karesz! – szabadíts ki! – kiáltottam. Karesz el is vágta.
– Nem maradhatunk itt sokáig! – mondta Liebhardt. – Mindjárt visszajönnek.
– Ott egy barlang! – kiáltottam.
Mikor bebújtunk, Feri ezt mondta:
– Nincs elemlámpánk és sötét van!
– Nézd a kellemesebb oldalát: itt nem süt minket a nap.
– Persze! – vágta vissza.
– Jönnek! – szólt Liebhardt.
– Megnyugtató! – mondtam. – Csak nem akarsz egy barlangban
harcolni? – kérdeztem.
– Csak nem akarsz egy barlangban meghalni? – mondta Liebhardt.
– Oké! Hol a botunk? – kérdezte rosszat sejtve Feri.
– Az nincs! – mondta nyugodtan Liebhardt.
– Köszi szépen a bejelentést – mondtam.
– Ezek már itt vannak! – mondta Feri.
– Itt a kezünk, kerge vezér! – kiáltottam.
A csata vakságban folyt. De végül feladták.
Mikor kijöttünk a barlangból, észrevettem:
– Feri! – mondtam.
– Én is észrevettem – válaszolt.
– A Bundit elhurcolták – mondtuk egyszerre.
– Hívjuk a Daniékat – támadt az ötlet.
Nem kellett őket hívni. Megrezzent a bokor, és ott termettek.
– Hoztunk magunkkal tartalékot: 20 katonát – mondta Dani.
– Ki kell szabadítani Liebhardtot.
De az ellenség újabb seregeket toborzott, így 40-re növelte a katonáinak számát.
– 20 ember intézze el a Feriéket; húsz pedig őrizze a Liebhardtot – mondta a Schoblocher.
De arra nem számítottak, hogy ők is 20-an vannak. Egy futár visszarohant a Sobihoz:
– Erősítést kérünk! Ők is 20-an vannak!
– Még tíz embert! – mondta Gál.
Túlerő következtében Daniék csatát vesztettek, s Danit és Rudit el is vitték hadifogolynak.
– A csatának vége! – mondtam. – Levonjuk a zászlót.
Kistölgyesnél 1991. június 20-án letettük a fegyvert. A foglyokat elengedték, de a zászlón kívül minden fegyvert összetörtek.
– Most mit tegyünk? – kérdezte Feri.
– Én készítek egy meglepetést egy hét múlva – mondtam.
Úgy is lett.
– DEJTCS – tagoknak jelentem, a kistölgyesi fegyverletételt kijavítjuk:
itt van 50 ember.
– Ez komoly? – kérdezte Feri.
– Csakugyan. 50 katona teljes fegyverzettel.
– Hogy szedted össze őket? – kérdezte Liebhardt.
– Dani és én – válaszoltam.
– Sobiékhoz! – kiáltottam.
– Ha, ha – nevettek. – Ez komoly?
– Halálosan! – mondtam.
– Hányan lesztek? – kérdezték?
– 20-an – (mondtam, de átvertem őket )
– Rendben – mondta Sobi, és aláírta a papírt.
Sobiék kistölgyesnél 30 embert vettek rá a csatára.
– Valentin – mondta Liebhardt; szólj az összes katonának, hogy támadjanak!
– Katonák! Megszállni a kistölgyest! – adtam ki a parancsot.
Daniékkal együtt 70 katona kizavarta Sobiékat az erdőből.
– Nyertünk! – kiáltottuk.
A nyerést a remény adta: a vesztes csata után ugyanis felhangzott a dal:
„Majd reánk derül még újra a szabadság,
A Liebhardt kardjával győz még az igazság
Aranyos zászlaját víg szelek hordozzák,
Boldog leszel újra, te szép Dunabogdány.
A DEJTCS történelmében egy nagyon száraz időszak ütött(…). Biztonsági okokból 5 vízszivattyút vittek magukkal a legújabb kirándulásra. Néhány kiránduló otthagyott egy nagyítót a réten a tűző napon…
– Füstszagot érzek! – mondtam.
– Tűz van! – kiáltotta Liebhardt.
– A rétről már terjedt is az erdő felé!
– A szivattyúkat! El kell oltani – vette biztosra Bundi.
– Ez biztos. De mégse lesz könnyű – mondtam.
– Feri! – kiáltottuk. – Körülvett a tűz.
– Beugrok hozzá! – vállalkoztam.
Egy pillanat alatt bent voltam.
– Ugorjunk ki! – mondtam.
– Nem merek! Már túl nagy a tűz.
– Ez igaz. De nincs más megoldás.
Erre átrohantunk a tűzön akkora sebességgel, hogy meg se égtünk.
– Szél! Elfújja a tüzet! – kiáltotta Liebhardt.
– De minket is! – vágott vissza Feri.
– A patakba – mondtam.
Rudi megcsúszott, és ráesette egy kőre. Eszméletét vesztette.
– Feri! Te foglalkozz Rudival! Mi tovább oltjuk a tüzet! – vette sorba Liebhardt.
– Mért csak négy slaug van?
– Az ötödik elégett – nyugtatta meg Liebhardt.
– Te! Egy muflon bennrekedt a tűzben! – kiáltottam.
– Az összes szivattyút irányítsátok oda! – adta ki a parancsot Liebhardt.
Negyed óra múlva az egész tűzkört eloltották.
– A muflon elszaladt. De mi nyertünk! – mondtam.
– Figyeljetek! Itt legalább tíz patak folyik. Valami eszembe jutott.
Régebben építettünk egy biztonsági gátat fából. Ez most kapóra jön. Minden gátat lebontunk, és az iszonyú víztömeg elsöpri a tüzet, és eloltja – mondta Liebhardt.
– Akkor gyerünk! Vigyünk egy fadarabon tüzet, és ott felgyújtjuk a
gátat és leomlik! – mondtam.
– Rendben! – mondták.
Úgy is lett. Szép látvány volt, ahogy leömlik, öt méter magasról.
A tíz patak úgy továbbította a vizet, hogy milliméternyi tűz nem maradt.
– Ez sikerült! – mondtam.
Hazavánszorogtunk. Otthon elmondtunk mindent. Az erdészek még kitüntetést is adtak. A hír az egész Bogdányban elterjedt.
De a végén még az újságok is írtak róla. És ekkor bekövetkezett, amit régóta vártak…
Az erdőtűz eseményei csodálkozást okoztak Bogdánynak. Másnap már 20-an jelentkeztek katonának. Két hónap alatt öt emberről csaknem 100-ra növelte a DEJTCS-eket. Az erdészek megajándékozták őket valamivel: minden DEJTCS-nek adtak egy egyenruhát. Felsorakoztak, és csodálatos élményben volt részünk. 95 katona teljes egyenruhában és fegyverzetben, egy hónapos kiképzéssel.
– Oszoljunk szét ötösével, és az erdőnek összes tartományát (…)! – adta ki a parancsot Liebhardt.
– Hé, Liebhardt! Gyere velem csatára! – mondta Sobi, akihez a hír eljutott.
– Rendben! Hányan vagytok?
– Ötvenen! – hangzott a válasz.
– Nekem mindegy. Katonák, ide!
Abban a pillanatban ott termett mind a 95 katona.
– Elkezdhetjük! – mondta Liebhardt.
A katonák egymásba csaptak. Egy perc múlva a Sobiék már a földön
voltak.
– Azonnal tegyétek le a fegyvert, és tűnés! – mondtam.
Már ott se voltak.
– Tegyük be a hadizsákmány – gyűjteménybe! – javasolta Feri.
– Miért vagy izgatott, Liebhardt? – kérdeztm.
– 1. Mi lesz, ha ezek megsérülnek, és csak egy mentőládánk van? 2. Ennyi embert nem bírok irányítani.
– Majd én megoldom – mondtam magabiztosan. – 8-asával rajokra oszoljatok, és szálljátok meg az erdő keleti részét. Dani! Te leszel a vezér! – hangzott tőlem a parancs. Csak mi 5-en maradunk itt.
– Na, Liebhardt! Álmunk beteljesült. 2 éve alakult a DEJTCS. Azalatt fejlesztettétek, míg be nem léptem. Én megmondtam. A DEJTCS híres lett.
– Figyelj Peti! Az az igazság, hogy jobb volt régen. Igaz, hogy vágyunk valóra vált, de mégis…
– Értelek. Én is ezt gondolom. De megoldjuk. Öt csapat lesz. Egy csapat pedig csak az ős DEJTCS, az az mi.
– A Sobiék! – kiáltottam.
– Végre egy kis izgalom! – mondta Liebhardt.
– Fogd meg a botodat, aztán tűnés! – figyelmeztettem.
– 30 katonát remélem nem akarsz kikezdeni! – mondtam Liebhardtnak.
– Bekerítettek!
– Akkor, jó éjszakát! – mondtam.
Pár másodperc múlva egy fánál találtam magam.
– Már kezd unalmas lenni. Egyszer nyerésre állunk, aztán meg vesztésre – mondtam.
– Te, megint valami hurrikán közeleg! – hívta fel a figyelmet Liebhardt.
– Hurrikán? – kérdeztem vissza.
És már szálltunk is. Miközben repültünk, óhajom támadt, bárcsak a fánál maradtam volna. Iszonyú recsegés, nyikorgás és zörgés. A légijárat leszállt.
– Jó reggelt! Hasatokra süt a nap! – mondtam.
– Hagyd a vicceidet máskorra! Ugyanis eltévedtünk! – szidott le Liebhardt.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem.
– Honnan tudjam, mikor még azt sem tudom, hogy én hol vagyok?
– Azonnal meg kell keresnünk őket! – biztattam Liebhardtot.
– Figyelj Liebhardt! – Úgy láttam, mintha abba az árokba gurultak volna le…
– Abba az árokba? Nem lehet! 99 százalék a túlélési lehetőségek ellentmondásának az esélye! – kiáltottam.
– Gyerünk le az árokba! – vágott vissza.
– Itt vannak! – mondtam; – Élnek még?
– Szerencsére igen! Gyorsan a mentőládát.
– Ha lenne!
– Akkor bizony kevés a remény!
– Te, ez a Feri kezd magához térni! – kiáltottam.
– Liebhardt, te a Ferivel foglalkozz, én átveszem a Rudit! – mondtam.
– Rendben.
– Figyelj Liebhardt! Lejönni még tudtunk, de fölmászni, Ferivel és Rudival, kétségkívül nem fog sikerülni. A seregnek pedig nyilván fogalma sincs, hogy hol vagyunk. Felverjük a tábort, szerzünk kaját; tüzet rakunk, és megmelegszünk.
– És honnan szerzünk kaját?
– Itt a zsebemben van négy szelet kenyér, elosztjuk, és kész.
Azonkívül a hurrikán a seregben is valószínűleg okozott károkat.
– Egyébként attól nem kell félni, hogy kiüt a tűz, mert itt fent is építettünk gátat – mondta Liebhardt.
Pedig most az volt a baj.
– Liebhardt! A patak egyre sebesebben folyik! – mondtam rosszat sejtve.
– Leomlott a gát! – kiáltotta; elsöpri a Feriéket!
– Mi megbírtunk kapaszkodni, de ők a zuhanás miatt nem.
– A Feri felszúródik arra a hegyes kőre! – kiáltottam, és utána ugrottam. Az utolsó pillanatban visszahúztam, de Rudi még halálveszélyben volt.
– Én kihúzom Rudit, te helyezd biztonságba Ferit! – kiáltotta Liebhardt. Úgy is lett. Reggelre már nagyon fáradtak voltunk, de a probléma még nem oldódott meg.
– Innen már semmiképp nem bírunk kikecmeregni, ráadásul nagyon fáradtak is vagyunk! –mondtam.
– Azt pedig nem várhatjuk meg, míg felépülnek, és még úgyse biztos – mondta Liebhardt.
– Megvan! A zsebemben van egy csomó szög. Bevered őket a sziklába, és felmászol rajtuk. Fent van a kötél, leereszted, és… de mi lesz Feriékkel?
– Majd csak kitalálunk valamit! – mondta.
Mikor mászott fel, az egyik szög kiesett a helyéről… Liebhardt az utolsó pillanatban egy ágban megkapaszkodott, mely a két sziklapartot kötötte össze.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Nőhetnétek nagyobbra is! – mondta Liebhardt, aki persze csak viccnek szánta.
– Vegyük komolyra a dolgot! Mégis van remény? Tudod hogy fogsz lejönni? – kérdeztem sorba.
– Én sem tudok többet, mint te. Mindenesetre nem lóghatok itt. Kockáztatok. Megpróbálom elérni a következő szöget.
Nagy izgalom támadt. A Feri már lassan elvesztette a csatát. Sikerült! Már az utolsó pillanatban.
– Most lejössz, vagy továbbmész? – kérdezte Feri.
– Megyek tovább, mert nincs más választásom!
A végén mégis felért.
– Feri, Rudi! Fel bírtok jönni?
– Én lehet, de Rudi nem biztos – mondta Feri.
– Van egy ötletem! Kicsit sok idő, de biztos. Lépcsőt ásunk ott, egy kicsit arrébb, ahol már kő helyett föld van.
– Rendben! Te fent kezd, mi pedig Ferivel itt lent szorgoskodunk.
5 óra múlva elkészült a lépcső. Minden simán ment. Visszatértünk a sereghez, aki a szélben tényleg szenvedett károkat.
– Tapasztalatom: biztosabb, ha velünk vannak a katonák, de izgalmasabb, ha nincsenek – adtam elő.
– Hát, igen! Sok idő kell, míg eljutunk a sikerhez – bíztatta a DEJTCS-eket Liebhardt.
Másnapra megint volt meglepetésünk…
A történtek másnapján a parancsnoki erdőrészbe 5 lány állított be.
– Be akarunk állni a DEJTCS-be! – mondták. – Mi kell hozzá?
– Itt vannak a követelmények.
– Mi a nevetek? – kérdeztem.
– Az én nevem Ági, az ő neve Kati, ő Kriszti, ez itt Ildi és végül Niki.
– És nektek mi a nevetek és rangotok?
– Én Valentin Péter ezredes vagyok, ez pedig Ott Ferenc tábornok.
– Egyébként ezeket a követelményeket mindig megtartottuk.
– Akkor írjátok alá, és DEJTCS-ek vagytok! – jelentettem ki.
– Itt az egyenruha és a jelvény. 10 perc múlva gyertek vissza, indulunk – mondtam.
Úgy is lett.
– Számotokra kialakítunk egy rajt, és Valentin lesz a vezetőtök.
– Hogy én? – kérdeztem vissza.
– Mért, baj? – kérdezte mosolyogva Liebhardt.
– Hát nem! – mondtam ragyogó szemmel.
Mindenki elnevette magát.
– Indulunk! – jelentette be Feri.
Alig egy perce indultunk el, furcsa zajra lettünk figyelmesek. Vihogást és ordítozást (…), és utána elcsendesült.
– A Sobiék! Szétszórták az erdőben a szemetet! – mondtam dühösen; – Szedjétek ösze!
Pár perc múlva a szemét már zacskókban volt.
– Kőomlás! – kiáltotta Ildi.
– Akkor baj van! Fedezékbe! – mondta, pontosabban kiáltotta Liebhardt.
– Lányok! Bebújunk abba a barlangba! – mondtam.
Ági csak az utolsó pillanatban ugrott be.
– Ezt megúsztuk. Nézzük meg, hogy vannak a többiek! – ajánlottam.
– Hogy van Liebhardt, Feri?
– Hát a lábával gondok vannak. Kificamodott, és ráadásul szépen megvágta.
– Kötözzük be, lássuk el, és pihenünk.
– Figyelem! Pihenő! A Liebhardt megsebesült! – kiáltotta Feri.
Míg mi a Feriékkel Liebhardttal foglalkoztunk, a lányok csöndben elosontak, és az erdő szélét – mivelhogy réten voltunk – körülcsapdázták.
– A Sobiék! Jönnek! – kiáltottam.
A botot még föl sem emeltük, 20 ellenséges katona ott feküdt a csapdában.
– Hát ezt ki csinálta? – kérdeztük meglepően.
– Mi! – kiáltották a lányok.
– Hát ez nem igaz! A lányok? – kérdeztem. – Még egy ilyen…
Egy fél óra múlva – a foglyokkal együtt – elindultunk erődítmény – építésre.
A lányok is kivették részüket a munkából. 10-ből hármat meg is építettek. Szuperul berendezték, biztonsági csapda és megbízható váz biztosította az erődítmény biztonságát.
– Ebből elég. Tessék, DEJTCS-kitüntetés, szorgalmas csapatközösségi munkáért.
– A lányokban is meg lehet bízni! – vontam rájuk a figyelmét Ferinek, aki eddig nem nagyon lelkesedett emiatt.
– Na ti, pedig menjetek! – mondtam a foglyoknak.
– Itt ezen a titkos helyen kidöntjük a kerítést! – adta Liebhardt a parancsot.
A kidöntés közben – a rohamnál – Ágiba beleállt egy szög.
– Már csak ez hiányzott! – mondtam, bár közben azon járt az eszem, hogy mit csináljunk.
– Valentin, Niki, Kriszti, Ildi és Kati, ti lementek a patakhoz vízért! – adta tudtunkra Liebhardt a parancsot. Amikor visszaérkeztünk, Ági már az eszméletét is elvesztette.
– Gyorsan! A vizet! A mentőládát!
Negyedóra fárasztó munka után visszanyerte eszméletét, de utána sem lett jó sorsa.
– Megint a Sobiék! – mondta Liebhardt.
– Már kezdem unni! – mondtam.
– Most nem fogod! Nézz csak oda! Legalább 150 gyerek lasszókkal és óriási bunkókkal.
Heves harc volt. A DEJTCS-ek a túlerő leküzdésére minden erejüket bevetették, a lányok pedig csapdáikkal segítették a harcot. Látták, hogy Ágit könnyű foglyul ejteni, így vele együtt viszavonultak.
– Muszáj kiszabadítani! – mondtam.
– Nem lesz könnyű, de sikerül! – vette biztosra Liebhardt.
– Lányok! Ti körülcsapdázzátok a tábort. Jönnek a kémek? Mit csinálnak az Ágival?
– Egy rózsaággal ostorozzák! – lihegték a kémek.
– Mi? A fenébe! Az összes csapatot oda! – kiáltottam.
– Feri, Valentin! Mi elmegyünk megnézni, hogy állanak a lányok, utána pedig mi is elmegyünk a Sobihoz! – rendelkezett Liebhardt.
– Na, hogy álltok, lányok? – kérdeztük.
– A csapdák kész vannak.
– Csodálatos. Gyertek velünk az Ágihoz! – mondtam nekik.
Amikor odaértünk, a DIB katonái máris támadtak.
– Fogjátok le őket, hogy kiszabadíthassuk Ágit – mondta Liebhardt a seregnek.
Amíg a DEJTCS-ek harcoltak, mi elvittük Ágit a táborba.A DEJTCS-eknek könnyű dolguk volt, mivelhogy támadáskor, bajtársuk szenvedése láttán, akkora dühbe gurultak, hogy halált megvető bátorsággal estek neki az ellenségnek.
– Ági, hogy vagy? – kérdeztem.
– A hátam nem valami jó állapotban – kaptam a választ.
– Erre a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna… Hogy ennyi szeretet nincs bennük! Hihetetlen! – mondtam.
– De most sikerült a DEJTCS-eknek kivívni a mérgét. Ezt még megkeserülik.
– Jelentjük, a harcban a DEJTCS virága nyílt ki – jelentették a katonák.
– Ettől fogva a Valentin-díj birtokosai vagytok. Csak ugyanazt tegyétek, amit most tettetek, és akkor a DEJTCS lesz az úr!
Másnap már egész Bogdány beállt a DEJTCS-ek közé. Egy hét múlva már más falvakból és városokból is özönlöttek, és nemsokára már a kormány is tárgyalt róla.
– Feri, hallottad a hírt? – rohantunk Liebhardttal Feriékhez.
– Milyen hírt? – kérdezte meglepődve.
– A kormány azon tárgyal, hogy a DEJTCS nemzetközi szervezet legyen-e. Holnap a tévében is fogunk szerepelni – újságoltuk a hírt.
– Mit?! Ez lehetetlen!
– Nem!
– Egy fél óra múlva már lehiggadt a Feri, elbeszélgettünk a kistölgyesben.
– Liebhardt, te mit szeretnél? – kérdeztük.
– Nézzétek! Mi nem vagyunk felnőttek! De ez még a kisebbik baj, mert idáig is kibírtuk. De gondolj csak arra, hogy egy nemzetközi óriásszervezetnek a vezetője vagy! Valentin, mivel te jól bírsz szervezni, megkérdezem, te hogyan oldanád meg a problémát!
– Hát azt nem lehet csinálni, hogy mindenki csak Bogdányba gyűljön. Az ország minden pontján állítni kell vezetőket. És nem csak a Pilist kell ezentúl védeni, hanem a Mátrát, Vértest, Bükköt és a többi hegységet is, sőt még az Alföld erdei se maradjanak ki. De ez most furcsa nekem. A név még mindig DEJTCS marad, de már nem rövidítés.
– Annyi izgalmas kalandon mentünk keresztül, de az utóbbi időbe’ ez már várható is volt. Holnap megjön a döntés. Én egész éjszaka nem tudok majd aludni.
Csak hajnali 2 órakor dőltünk el. Reggel visszamentünk a faluba.
– Délig kell megadni a döntést! – mondták izgatottan.
– Hány óra? – kérdeztem.
– 9 – mondta Feri.
– Erre akkor sem számítottam volna, ha Békéscsabáról jöttek volna DEJTCS jelentkezők – mondta Liebhardt.
– Hány óra? – kérdeztem újra.
– 10 – hangzott a válasz.
Az utolsó percekhez érkeztünk. Életünk legizgalmasabb perceihez.
– 5, 4, 3, 2, 1, 0 – kiáltotta Liebhardt.
– A parlament úgy döntött, hogy a DEJTCS nemzetközi szervezet lesz –jelentette a rádió.
Nagy ámulat, csodálkozás futott végig az országon.
– Liebhardt! Elértük amit akartunk – mondtam neki ujjongva.
– Liebhardt! Valentin! Idejön a köztársasági elnök! – kiáltotta Feri.
– Katonák! Álljatok sorfalat! – hangzott Liebhardttól a parancs.
Az elnök nagyon meglepődött volt. Ezután a tévében készítettek riportot. Augusztus végére már csaknem 50 ezer DEJTCS működött az országban.
– Kezdetnek nem rossz! – mondtam.
Az iskolában, otthon, és általában mindenhol kérdezgettek. Az osztállyal gyakran kirándultunk, most már DEJTCS-keretben. Ami pedig a DIB-et illeti, végleg elnyerte a mocsár. A Schoblocher nagyon dühös volt, de nem tehetett semmit. Amit a DEJTCS éveken át gűjtött, azt a tapasztalatot most kamatoztatva hasznosítja. Amikor az iskolában valaki autogramot kért tőlem, én azt mondtam:
– Az autogramot ne papíron keresd, hanem a természetben!
VALENTIN OF BOGDENI
Utószó
Ezt a könyvet egy DEJTCS ezredes, Valentin Péter írta. A történtek ugyan kitaláltak, de történtek már a DEJTCS-ben hasonló dolgok is. Ez a könyv, amelyben a DEJTCS-et akarom tükrözni, 1991 februárjától márciusáig írtam. Sok türelem, gondolkodás és fantázia kellett hozzá.
Megtörtént már a DEJTCS-ben csata is, sőt még orvvadászokra is gyanakodtunk. Ami ebben történt, azt csak szeretnénk, például a DEJTCS továbbterjesztését. Ezt a könyvet éppen azért írtam, hogy a DEJTCS megnyerje a csatát a természetrombolók ellen, és a DEJTCS
továbbterjedését szolgálja. Kellemes szórakozást!
PAD VO LENTINO
„NE ROMBOLD A TERMÉSZETET,
ÉS NE PUSZTÍTSD A NÖVÉNYEKET,
HANEM INKÁBB KÍMÉLD ÉS ÓVD,
MERT NAGYOBB ÉLVEZET EZ.”