Tavaly év végén, 2022 novemberében nem éppen a legjobb időszakomat éltem. Balul elsült munkahelyváltás, egészségügyi problémák, pocsék időjárás, efféle finomságok halmozódtak fel házam táján nagy mennyiségben. Ezek a problémák januárra megszűntek – kivéve a csapnivaló időjárást, de ez végül is Anglia -, ami nagyszerű. Mégis, amikor az ember maga alatt van, depressziós, fel akarja metélni az ereit, meg ilyesmi, annak is lehetnek olyan hozadékai, amire utólag sem tekintünk megbánással. Például érzékenyebbek leszünk, fogékonyabbak bizonyos hangulatokra, eljutnak hozzánk olyan érzések, amik nem teremnek meg a Nyugalom Méla Fennsíkján. Legalábbis én így vagyok ezzel. Bizonyosan nem jó dolog szorongásban éli, de néha szükséges, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, nem vagyunk totál pszichopaták.
Mindegy is. Azért beszélek csupán erről, hogy megmagyarázzam, honnan jött a blog ötlete.
Ilyen szomorú voltam.
Egy szürke őszi napon egyedül voltam otthon. Az utált munka után megittam négy sört – ami régóta nem volt már rám jellemző munkanapokon – és ki tudja honnan, de bevillant David Lynch neve. Hogy hát én igazából nem is láttam még tőle semmit. Tudtam, hogy ennek oka ugyanaz volt, amiért a kilencvenes években nem néztem meg a Trainspottingot, a Ponyvaregényt, vagy a Mátrixot: a fordított (vagy nem is annyira fordított) sznobizmus, vagyis hogy amiről mindenki áradozik, az engem véletlenül se érdekeljen. Jó, Twin Peaks töredékeket láttam , meg a Kék bársony derengett nagyon halványan, nagyon régről, de ennyi. Nosza, itt az alkalom. Végigfutottam a kínálatot, és végül is az Útvesztőben mellett döntöttem.
Döntésem oka valószínűleg a sörözés következtében fellépett akut nosztalgia lehetett, hiszen pár szereplő, és a filmzenei listán felbukkanó előadók – Marilyn Manson, Trent Reznor, Rammstein – visszahozták számomra 1997 hangulatát, amikor ugye még minden rendben volt.
A film előtt befújtam magam egy aznap kapott parfümmintával – Jean Paul Gaultier, Le Male Le Parfum – és leheveredtem a tévé elé.
Nehéz, méla illat.
Hamar rájöttem, ezt a filmet pontosan ilyen hangulatban kell megnézni – egyedül, sötétben, némi alkohol keltette paranoiával, és bódító, ruhatárszagú illatfelhőben – mert hogy a parfüm illata engem egy színház titkos ruhatárára emlékeztetett, ahová sötét zugokon keresztül visz az út, és mindenfelé nehéz, vörös függönyök takarják el a kulisszák mögött lappangó titkokat.
Lynch vörös függönyei.
Nem célom filmkritikát írni, és azon az estén végig sem néztem az Útvesztőben-t (utólag úgy látom, pontosan addig néztem, ameddig érdemes volt. A film második fele szerintem nem éri el az első negyven perc színvonalát). Ahogyan közhelyesen mondani szokták, megfagyott az ereimben a vér. A baljós noir képi világ, az álomszerű jelenetek, az utazás a Sötétség Mélyére, pont azt az érzést adták, amit annyira szeretek, de amit nem lehet tervszerűen átélni, véletlenül lehet csak elkapni. Lehet, hogy az aznap éjjel jobban aludtam volna, ha kihagyom ezt a nyomasztó rémálmot, de azért nem bántam meg. Később megnéztem még a Mulholland Drive-ot is, és volt alkalmam elmélázni azon, mi a francért nem néztem meg ezeket a filmeket korábban.
De a legnagyobb hatást egy konkrét jelenet tette rám. Van az a rész a filmben, amikor Fred és Renee végigkalauzolnak két zsarut az otthonukban. A rendőrök az után nyomoznak, ki készített videófelvételt a házban, és hagyta ott a videókazettát a házaspárnak a bejárat előtti lépcsőn. Az egyik rendőr megkérdezi a feleséget, van-e videókamerájuk. Az gyorsan rávágja, hogy nincsen, mert a férje nem szereti. A zsaruk érdeklődnek, hogy miért. Fred ezt válaszolja: „Én inkább a magam módján emlékszem. Ahogy én emlékszem – nem feltétlenül úgy ahogy volt.”
Feszültség van a levegőben.
Meglehet, az utóbbi években túl sok időt töltöttem a múlton való tűnődéssel. Mondanám azt, hogy egy hazáját elhagyó, negyvenes éveibe lépő embernél ez érthető, és talán az is, de akkor sem feltétlenül egészséges. És legfőképpen akkor nem, amikor a múltat átírjuk magunkban. Ez nyilván elkerülhetetlen, de olykor beteges formát ölthet: gyakran életünk legrosszabb szakaszaira is úgy tekintünk vissza, mintha az maga lett volna a paradicsom, miközben a jelenben éppen semmi különösebb problémánk nincsen. És ha egy időgép visszarepítene minket a kérdéses időszakba, valószínűleg igencsak meglepődnék, mi a francért láttuk azt visszamenőleg annyira rózsaszínnek.
Kebelbéli barátokként emlékszünk vissza olyan emberekre, akikhez valójában semmi közünk nem volt – hatalmas hangulatú partiként olyan bulikra, ahol elhappolták előlünk az összes csajt, és utána az egész éjszakát hányással töltöttük – fantasztikus iskolai és munkahelyi események bukkanak fel emlékezetünkben, amelyek valójában annyi szorongással jártak, amikbe lehet ma már belehalnánk.
A filmben Fred téved: ha volt is nálunk videókamera régen, az sem számít igazán. A felvételen azt nézünk vissza, amit akarunk: nem a szem, a szív lát (hegedűszó, kérem), az pedig azt látja, amiben hinni kíván.
A kamera nem hazudik.
Ami engem illet, mindig is nagymestere voltam a… hogyismondjam, Pastwashingnak, és igazából nem is kívánok teljesen leszámolni a hozzáállásommal. De azért már talán jobban látok néhány dolgot, ami régebben megesett. És ötvenévesen talán majd még jobban. De az is lehet, hogy ez az egész már kibogozhatatlan, csak egy katyvasz, akárcsak első ránézésre az Útvesztőben. Persze abban is van rendszer, de Fred a filmben bizony a maga módján emlékszik, és hogy hogyan is történtek a dolgok, azt végül talán sem önmaga, se mások nem tudják és nem is értik meg. Kivéve talán a David Lynch rajongókat.
És most, hogy ezt a rengeteg rizsát lenyomtam, jöhet a lényeg. Nem biztos hogy köze lesz ennek az egésznek azokhoz az írásokhoz, amik a jövőben meg fognak jelenni ezen az oldalon. Legalábbis nem mindenhez. Szeretem a múltat, de szeretni kell a jelent is, bármennyire nehéznek is tűnik néha. De épp az könnyíti meg – mármint azt leszámítva, hogy milyen csillagjegyben születtünk, haha – ha nem felejtjük el a fentebb vázolt, és kétségtelenül felettébb közhelyes megállapításokat.
No meg ha nem iszunk sört egymagunkban, hanem elmegyünk helyette inkább futni. Vagy karatézni. Vagy csak belenyomjuk az orrunkat néhány, általunk jól ismert egyéni sors még szinte frissen gőzölgő tanulsághalmába.
Első körben azért jöjjön a múlt: évekkel ezelőtt rendszertelen esetlegességgel írogattam mobiltelefonokról, hogy mit is jelentettek számomra (és a generációm számára). Ezt a sorozatot akarom kipofozni, felfrissíteni és legfőképpen befejezni. Gyors aligha leszek: leszámítva a kegyetlen tényt, hogy a mondandóm aligha fog bárkit is érdekelni, egyéb dolgom van bőven, és az élet fontosabb, mint az emlékezés. Azért visszanézni, összegezni és írni is fontos; hát, majd lesz valahogy.
Aztán pedig meglátom, miről szóljon majd a fáma még.