1996. A sötét, s mégis oly napfényes napfényes kilencvenes évek. Egy könyvet olvasok éppen, Michael Chrichton Kongóját. A regényben egy kutató éppen felébred a kongói esőerdő mélyén. Szeretne kapcsolatba lépni a Houstonnal műholdon keresztül, és egy készülék kijelzőjébe bámul, ami zölden világít. Nem teheti sokáig, mert a majmok már közelednek. Nagy, szürke, furcsa majmok, és a fickó feje hamarosan kilapul két kőtányér között.
2002. Egy parányi, zöld kijelzőbe bámulok, amely zölden világít. Az apró eszköz rezeg a kezemben, házán a SIEMENS felirat díszeleg. Az enyém, szeretem. Senki nem zúzza szét közben a fejemet.
No de mi is ez az egész?
Nem túl barátságosak.
Mindig is rögeszmés voltam. Ha olvastam valamit, vagy láttam egy filmet, a legfurcsább dolgok kattantak be tőlük, amiktől nehezen tudtam szabadulni. A fent említett Crichton könyv hozadéka a digitális kijelzők iránti bizarr vonzalmam lett. Persze, 1996 nálam még maga volt a sötét középkor: nem sok kijelző vett körül engem. Noha az internettel együtt kerültem a gimnáziumba, és látogattam a számtech órákat, a számítógép számomra varázsdoboz volt. A felhők között, ahol Költészetem Szárnyain Lebegtem, nem volt rá szükségem (és pénzem sem lett volna rá). Fáziskésésben voltam, mint életem során mindennel, például ezzel az írással és magával a bloggal is. Nincs bennem keserűség – ezek tények. Különösebben nem is bánom. Sok korombéli geek srác, akik lépést tartottak a korral, és sokra vitték, alakult át később szép lassan menthetetlen kockává. Persze nyilvánvaló, hogy csak utólag vigasztalgatom magamat ezzel.
Mindegy, a lényeg, hogy kijelzőhiányom volt. Otthon a televízióé ugyan jókora volt, de még nem volt digitális. A vonalas telefont alig két éve kötötték be hozzánk, azon nem volt kijelző. A magnómon se volt. A mából visszatekintve nagyon furcsának tűnhet egy ilyen világ, de létezett. Manapság tucatnyi facebook csoport lehel felénk nosztalgiát, hogy mennyire nagyszerű volt. Hát, a franc tudja. Ha valami annyira nagyszerű, azon miért szeretnénk változtatni?
Régen minden jobb volt.
Az ember vágyakozó egy teremtmény, az már biztos. Én pedig kijelzőt akartam. Apámnak akkor már volt egy Alcatelje, apró, megvilágítatlan kijelzővel, de egyrészt még teljesen kiesett az érdeklődési körömből, másrészt, nem is igen hagyta, hogy hozzányúljak. Átcipeltem hát magamhoz a nagyszüleim régi rádióját, amin jókora, megvilágított frekvenciakereső volt, és azt bámultam esténként. S közben a legkevésbé sem digitális írógépemet püföltem, hogy FOGYASSZON KÁVÉT! feliratú cetliket gyártsak, amiket a buszon osztogattam boldog-boldogtalannak a gimiből hazafele jövet.
Akkoriban kezdtem dobolni, és B-vel nagy álmokat szőttünk arról, hogy dalokat fogunk írni, és híresek leszünk. B-nek ehhez szüksége volt egy új magnóra, amelyen kazettára tudta venni zongorán kísért dalait. Valamint, hogy hallgatni tudjuk rajta a Beatlest, ihletet merítendő (akkoriban, amikor a külvilágot Coolio, a Back Street Boys és Kozsó uralta). Vett, vagy kapott is egyet, egy SAMSUNG-ot, és amikor megláttam, erőt vett rajtam az irigység. A készüléken a rádió keresője digitális volt!
Azonnal mentem, és közöltem a szüleimmel, szükségem van egy új magnóra. Úgy gondoltam, az új magnók már mind olyanok, mint B-jé. Végül kaptam is egyet, egy SHARP-ot. De amikor kicsomagoltam, nyoma sem volt kijelzőnek, azon is csupán nyomkodni meg tekergetnivaló gombok voltak. A csalódottság majd sírba vitt, nyilván hisztiztem is egyet. De már késő volt. Maradt B. magnójának nézegetése a próbák után, maradt a sóvárgás és a vágy.
Akkoriban a Samsung még nem volt akkora név.
Teltek az évek, és én szinte teljesen megfeledkeztem erről az egykori vonzalomról. Ami persze nem csoda. Most, 27 évvel később, már mindenütt digitális kijelzők és fények vesznek körül. A telefonom hatalmas AMOLED kijelzője, amely egykor elhihetetlen sci-finek tűnt, a monitor az orrom előtt, a világító billentyűzet, az okosóra a csuklómon, a háztartási gépek, az automata kasszák, még azok a kurva kávégépek is – világítanak, pityegnek, prüntyögnek, épp csak nem gurulnak, mint BB8. De hát erre vágytunk akkor, és az álom teljesült. Hogy most már szabadulnánk néha tőlük? Késő, ők a majmok, a mi majmaink, a mi vállunkon ülnek, a mi nyakunkba mélyesztik a fogukat. Akkoriban is léteztek hasonló majmok, csak más volt a nevük. Talán veszélyesebbek is. Irányítasz, vagy ők irányítanak, ennyi az egész.
Layne Staley-nek plédául másféle majom ült a vállán.
1996 után még volt hat szép évem anélkül, hogy mobiltelefonom vagy akár számítógépem lett volna – és ezt csöppet sem bánom. De azt sem bánom, hogy 2002 szeptember másodikán végül eljött az idő, és meglett az ELSŐ (legalábbis telefonból). A kijelzője pici volt és zöld, éppen mint Crichton regényében. Bumfordi volt. Rezgett. Kaput nyitott.
Nagyszerű pillanat, nagyszerű idők. Ezekről fog(nak) szólni a sorozat következő részei.