1999. Az ezredforduló ragyogó időszaka, a Millennium kapuja.
NATO-gépek tartanak Jugoszláviába, az Allied Force hadművelet keretében. Dübörgésüket hallani a magyar vidék éjszakáiban, a langyos tavaszban is. Csörögnek az Ericssonok, anyós érdeklődik a szomszéd faluból, fiam, mi ez a zaj?
Kaliforniában egy üzletember ül egy napsütötte padon, és szédelegve arról olvas, hogy a mintegy 200 főbb „internetcég” részvényeinek piaci értéke 450 milliárd dollárt kóstál. Nyúl is a Motorolájához, hogy befektessen, még több részvényt vásároljon. Nem tudja, hogy e cégek bevétele összesen sem haladja meg a 21 milliárd dollárt, sőt, több milliárdos veszteséget görgetnek maguk előtt.
Bemutatják a Mátrixot. A film hatalmas siker, szelíden paranoiássá tesz egy fél generációt. A szereplők egy szétcsúsztatható banántelefonnal rohangálnak, és hirtelen mindenki olyat akar. A fiatalok kételkedni kezdenek abban, hol is húzódnak a valóság határai, és a kemikáliák hajtotta végeláthatatlan drum and bass partik nem is könnyítik meg a helyzetüket.
Azon a napfényes, gondtalan nyáron a Quimby együttes tagjai új hangzások és lehetőségek után kutatnak, miközben szétbulizzák magukat. Egy csőd szélén álló stúdióban elkezdik felvenni az Ékszerelmére albumot, személyes Bors Őrmesterüket. Felcsendül az Androidő, noha az Android kora csak tíz év múlva jön el.
Hello, Neo – A banános bunkófon, avagy a vágyak tárgya
1999 nyara számomra is fantasztikus volt. Igaz, pótvizsgáznom kellett, de azért az idő nagy része koncertezéssel, versírással, ivással és napfogyatkozással telt. Ingáztam Szentendre és Dunabogdány között, fejemen egy ócska Walkmannel, amiből ömlött a (leírni is kínos) szimfonikus metál. Lelkem fel volt ajzva, láttam a fényeket szétfolyni, éreztem láttam meghasadni az eget, és kitaláltam a magánhangzók színét. Nem, akkor még semmi közöm nem volt a drogokhoz, csupán Arthur Rimbaudnak képzeltem magam. Meg John Lennonnak, Jim Morrisonnak, és még ki tudja kinek. Rajzolgattam a békejeleket, és azt játszottam magamnak, hogy a hatvanas években élek a varázsgombák árnyékában. Mélyen megvetettem szegényes koromat, annak unalmát és elfajzott zenéit.
Méghogy második Beatles…
Visszatekintve néhány, bizonyára erőltetett következtetésre jutottam. Akkoriban azért ringathattam magamat abban, hogy a privát hatvanas éveimben élek, valahol Londonban vagy Kaliforniában, mert a kilencvenes évek vége a Dunakanyarban valóban olyan volt. Szidtam Britney Spears-t (közben dúdoltam), a Bestiákat és a tuctuc-ot, miközben a világ nem csak belőlük állt, és bizony születtek nagyszerű zenék. A Bokros-korszak után, a levegőben optimizmus pezsgett. Lelkes, kreatív fiatalok lepték el Szentendrét, no és hát Dunabogdányban is akkor volt fiatal minden idők legnagyszerűbb nemzedéke (hehe). A számítástechnika maga volt a jövő, és a diákok, ha megtehették, bizony igyekeztek felülni a vonatra. És ezen a ponton szúrnék be egy gondolatsort.
Bár a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakából jórészt annyi maradt meg az emlékezetben, hogy félmeztelen fiatalok kergetik a pillangókat egy réten, miközben füvet szívnak, azért az a dolog nem egészen arról szólt. Azok a hippik, akik nem a heroingettókban kötöttek ki végül, valójában nagyon is józan gondolkodásúak voltak, és szívük helyén több volt a fogaskerék, mint a rózsaszín plüssbélés. Rajongtak a technikáért, lenyűgözte őket az establishment égnek emelkedő holdrakétája, és ők maguk is át akarták formálni a világot. Sikerült is nekik. Sokan közülük tizenöt évvel később már rövid hajú, jeges szívű vállalatigazgatók voltak – akik tisztában voltak azzal, mindent meg lehet változtatni, kivéve magát az üzletet.
1969-ben, az LSD-szeánszokon a mosdatlan arcok integrált áramkörökről és tranzisztorokról csevegtek. Terveket szőttek, hogyan hozhatnák létre a rockkoncertek tökéletes hangzását. Harsogták Marshall McLuhan elméleteit, hogy a technika segítségével össze kellene olvasztania a médiát, a számítástechnikát és a telekommunikációt. Úgy gondolták, az így létrejött virtuális térben majd mindenki kommunikálhat egymással, szabad lesz a vélemény, és nem lesz cenzúra.
Nem így néztem ki, de majdnem.
Nos, mindez végül is megvalósult. Igaz, az utóbbi két kitétel csak egy rövid időszakra vonatkozott, és ez a periódus pontosan az ezredfordulóra esett. Noha akkoriban nem volt sem számítógépem, sem internetem, de a barátaim, osztálytársaim nagy része teljesen naprakész volt. Az izgatottság a levegőben volt, akárcsak harminc évvel azelőtt. Mindenkit lenyűgöztek a lehetőségek, a távlatok, és az okosabbak éltek is ezzel. Természesen ismerőseim egyikéből sem lett Steve Jobs, de sokan szerettek volna azzá válni (vagyis, akkor még inkább Bill Gates volt az etalon). Az én generációm már nem akart olyan radikális változásokat, mint némely régi apostol; már mindenki beérte annyival, ha kockulhat a gép előtt, és egyszer majd jól fog keresni. Én csak ültem mellettük, kortyolgattam a fröccsömet, és hallgattam, ahogyan a hálózatokról, a legújabb videókártyákról, E-papírról meg molekuláris számítógépekről fecsegnek. Nem tartoztam közéjük, de néha érdekes volt hallgatni őket.
Vigyázat, kockaveszély!
A mobiltelefonokról már nem esett annyi szó, legalábbis nem emlékszem rá – korántsem voltak olyan izgalmasak számukra, mint a Quake vagy a Duke Nukem. Engem pedig szinte egyáltalán nem érdekeltek (ahogyan a videójátékok sem). Sőt. Nem tartoztam azok közé, akik bunkófonokról szóló vicceket gyártottak, de mondogattam, nekem sosem lesz mobilom. Persze nem is telt volna rá: akkoriban a pénzügyekkel kapcsolatos látóköröm odáig terjedt, hogy a pár száz forint uzsonnapénzből mennyit tudok elkülöníteni kisfröccsökre. Különben meg, mobil nélkül is megtaláltuk egymást. Persze úgy nem nehéz, ha az ember a szentendrei gimnázium-szentendrei kocsmák-bogdányi kocsmák szentháromságán kívül nem mozdul el szinte semerre.
Ericsson GA628 – tipikus mobiltelefon a kilencvenes évekből.
A barátaim kezében azért kezdtek már felbukkanni ezek a mitikus eszközök. Akkoriban még elég drágák voltak (ez a jelenség manapság reneszánszát éli), és olyan márkák határozták meg a piacot, amik ma mobilgyártóként ismeretlenek, vagy lecsúsztak a futottak még kategóriába: Ericsson, Siemens, Alcatel, és mindenekelőtt a Nokia. Írásom elején említettem a Magyarországon a nyár végén bemutatott Mátrixot, benne a híres banántelefonnal. Dereng, hogy akkor tényleg sokan vágytak olyanra. Utólag sokan keverték a 7110essel, ami azonban csak októberben jelent meg a nemzetközi piacon, és ami valóban korszerű volt: itt bukkant fel először a Series 40 platform, A T9 prediktív szövegbevitel (amit a későbbiekben, használat közben egy rémálomként éltem meg), és rendelkezett WAP böngészővel is. A Mátrixban szereplő 8110 viszont egy három évvel korábbi modell volt, amiből hiányoztak az előbbi extrák, viszont az első volt, amelyik smsben tudott csengőhangot fogadni.
A hétköznapi valóság ennél azért szerényebb volt. A legtöbb ember még csupán telefonálásra és sms küldésre használta a telefonját. Mindenki nagyon büszke volt arra, ha a kezében tarthatott egy ilyen féltéglát. Érdekes kört járt be ez a dolog egyébként: A telefonok mérete és súlya ezek után sok-sok évig csökkent, majd az okostelefonok ismét visszanövesztették magukat. Manapság egy átlagos készüléket éppoly kellemetlen zsebben hordani, mint 1999-ben volt.
Egy kis apróság a mobilok féltéglamentes korszakából.
Nem is szaporítom tovább a szót, mivel tényleg nagyon kevés konkrét emlékem van a kor telefonjairól. Akit érdekel, hogy milyen készülékek voltak akkoriban, könnyen utánanézhet az emlékezetében, vagy az interneten. Mindenesetre egy rövid felsorolás: Ericsson T28, Alcatel One Touch 300, Nokia 3210 és 8210, Siemens C25, Motorola Timeport. A legtöbben nyilván még a korábbi évjáratok termékeit használták (nem gondolnám, hogy a készülékek tudása akkoriban olyan gyorsan elavult volna – ez ma sincs így, a mobiltelefónia néhány éve csöndesebb vizekre evezett. Bezzeg a kétezres években, hej, akkor más volt a helyzet!) Az év végén már három magyar mobilszolgáltató volt a piacon, a Westel és a Pannon GSM mellé belépett a Vodafone. A tévében – ami előtt akkoriban még sok időt töltöttem – folyamatosan mentek a reklámok, ha visszanézem őket, zamatuk a számba fut. Akkor azonban nem érintettek meg. Fejemben és szívemben csak dalszövegek és versek keringtek, és viszonzatlan szerelmek lángoltak.
Pannon GSM, az élvonal
Aztán beköszöntött 2000, és az ezredfordulós bugot éppúgy sikerült megúszni, mint később 2012-ben a világvégét. Áprilisban a DotCom lufi kipukkadt, és számos üzletember rászokott a savlekötőkre. Az internetes újságírás még kölyökkorát élte, a stílus mai szemmel nézve amatőr, de annál őszintébb volt. Mindenki találgatott, merre táncol majd a technikai fejlődés ördöge.
Én magam akkoriban sok időt töltöttem Jéeméknél, üldögéltünk, iszogattunk, zenét hallgattunk és beszélgettük. A barátomnak akkor már volt mobilja, amennyire emlékszem, egy Ericsson. Kezdett motoszkálni bennem az érdeklődés. Lehet, mégiscsak jó lenne egy olyat kézben tartani. Azért persze kategorikusan kijelentettem, nekem sose lesz olyan. Némi apróval a zsebemben, ami egy kétliteres Irsai Olivér vásárlása után maradt vissza, ugyan mit is mondhattam volna.
Sütött még a nap, de már gyűltek a felhők.
Nagy nehezen befejeztem a gimnáziumot, beiratkoztam egy egyéves könyvesiskolába, ahová B protezsált be. A gondtalan kamaszévek lassan a hátam mögött maradtak, még akkor is, ha erről sokáig nem akartam tudomást venni. 2000 nyara még infantilis őrületben telt, mohó izgatottságban, házibulikkal, a rengeteg egyetemre készülő barát közt. A pia mellett, akkora már a cigarettára és a fűre is rászoktam. A rengeteg kellemes pillanat mellett, a következő két évben ez krónikus kialvatlansághoz, reggeli kézremegésekhez és nyilvánvaló jellembéli torzulásokhoz vezetett. Négy évig nem nagyon írtam, se verseket, se novellákat. Szerencsére volt bennem valami mélyen, ami megakadályozta a teljes szétesésemet, de azért a levegő és a kilencvenes évek hangulata kezdett elfogyni. Akinek volt egy csöpp esze – például Bogdány Krisztusának -, az kihúzta magát ebből az ingoványból, a saját hajánál fogva, mint Münchausen bárója. Én inkább a langyos fosban lubickolást választottam, de arra azért ügyeltem, hogy a fejemet sose lepje el teljesen az említett anyag. Sokáig aranykorként élt a fejemben ez az időszak, most pedig lehet, hogy átesek a ló túloldalára, és túl szigorúan ítélek – ki tudja? Nem úgy emlékszünk, ahogy volt, ugye. Az akkoriban rólam készült képek mindenesetre nem azt sugallják, hogy annyira frankó lett volna minden. Akárhogyan is, de találnom kellett valamit, bármit, ami iránt lelkesedni tudok, ami ismét érdekel, legyen az bármekkora baromság is.
A mobiltelefon lett az. Igaz, még két évet várnom kellett rá, és az igazi bekattanásra még egy kicsit többet, de végül eljött az idő. Gollam megszerezte a Gyűrűjét, és cseberből vederbe esett.
