„Még emlékszem a legcsodálatosabb napra, mely fordulót jelentett az életemben. Az ősi városban voltam, nagy vendégségben, hatalmas tornácon. Késő tavasz volt, a légben kacaj, folyt a pezsgő s a bor. A szél betört a déli hágók felől, és végigsimított a bőrömön. A Bruckenthal-palota falain olvadt aranyként csurgott le a napfény, és a templomok harangja mintha egyszerre kondult volna.
Mikor leszállt az alkonyat, majd a bor lelke belém költözött, ernyedt boldogság szállt meg. Akkor pillantottam meg Őket! Közeledtek, csillogó, fényes ruhákban, tiszta hajukat borzolta a szellő, s angyaloknak tűntek a lampionok hamiskás fényében. Máig emlékszem a rengeteg érzésre, mely láttunkon átcsapott rajtam. Kecses lépteik, majd táncuk, mintha magát az időt tagadta volna. Míg néztem őket, remegő izgalom fogott el. S bár meg nem mondtam volna, ezen alakok közül melyik a lány, s melyik a fiú, gyönyörűek voltak. Mind gyönyörűek voltak.”