1
1993. június 5. Az ANDRUS (Endrusz) bolygó:
– Elpusztítottad az időszörnyet a földiekkel. Megmentettétek a földet. Most az ANDRUS-t kell. Hívd ide a következő nevűeket: Valentin, Ferenc, Liebhardt, Lakatos és Kinizsi Ágnes. Különlegesek. Most ezt a csatát is elveszettük. A végén még a novokék győznek. Mivel ezen a bolygón csak gyerekek élnek, azt hiszem, nekik való. Felveszik a mi alakunkat, és harcolnak a novokék ellen velünk együtt. Te vagy több 10000 harcosnak a vezére. Hívd őket! – mondta a birodalom vezetőségének elnöke.
– Rendben – válaszolta Kinizsi, és máris fény vette körül és eltűnt.
Eközben a földön, Dunabogdányban, az erdőben:
– Jó ötlet táborozni – mondta Liebhardt.
– Igen. Azok után, ami történt… – válaszoltam.
– Igen – mondta Feri, és felhörpintett megint egy pohárnyi tejet.
– Odanézz! – kiáltotta Dani.
Az égből ismét egy fénysugár ereszkedett alá.
– Megint kezdődik? – kérdezte Ági, mert ő is velünk volt.
A fénykörből kivált űrlény odalépett hozzánk, és emberré alakult.
– Kinizsi! – kiáltották; – te hogy kerülsz ide?
– Azért küldtek, hogy elvigyelek titeket az ANDRUS-ra, mert csak ti győzhetitek le a novokékeket.
– Azok kik? – kérdezte Valentin.
– Akik hatalmuk alá akarják hajtani az egész ANDRUS-t.
– Részemről benne vagyok! – mondtam; – te is segítettél megmenteni a Földet, most nekünk kell segítenünk.
– Egye fene – kiáltotta Ági.
– Na jó – mondta Feri.
– Hát jól van – sóhajtott Liebhardt.
– Rendben – válaszolta Dani is.
– Oké! Akkor amit most tudnotok kell az, hogy a mi alakunkat kell felvennetek, kaptok fegyvert. A történelmet majd ott.
– Akkor induljunk! – mondtam türelmetlenül.
– Rendben. Akkor megkapjátok az alkunkat – mondta, és átváltozott űrlénnyé, velünk együtt.
– A mi bolygónkon csak gyerekek vannak. A különbség az én ruhám és a tietek közt, hogy az enyémbe turbini-gáz van, amely újratermelődik, a tietekbe pedig levegőtárolók vannak, melyeket kródiumgázzal kevertem, így újratermelődik! – kiáltotta Kinizsi, és a fénysugárral elindultunk. Végignéztem Liebhardton: a karja fémből volt, a lába is, tulajdonképp az egész teste. Az orrától csövek vezettek a két lábához. A hasán egy négyzetdeciméteres kristályablak volt, benne világított valami. Mindez rajtam és a többieken is megtalálható volt.
Megérkeztünk, és megkérdeztem, mielőtt még körülnéztem volna.
– És hogy fogjuk egymást megismerni? Hisz ugyanúgy nézünk ki.
– Megsúgja az ösztönötök – válaszolta Kinizsi; – egyébként azt is tudnotok kell, hogy a szátok csak hangadásra van. Az élelmet egy kis ajtón kell betenni. Gyertek!
Mindenütt pusztaság volt, és nem levegő volt, hanem valami más. Furcsán éreztem magam. Nemsokára a pusztaságban 5 katona tűnt fel furcsa puskákkal a kezükben. Ahogy megláttak, kiegyenesedtek, és a puskáikat letették. Átvonultunk, és a semmiből egy óriási város emelkedett ki. Az űrlények a levegőben jártak repülőgépeikkel, mindenféle fegyverek voltak mindenütt. Egy óriási palotát láttunk meg. Volt vagy 200 méter magas, és furcsa anyagból épült. Bementünk. Mindenfelé műszerek, számítógépek voltak. Egy sugárfelvonóra álltunk, és a sugár egy óriási terembe vitt minket.
– Itt vannak – mondta Kinizsi az egyik űrlénynek.
– Na. Akkor mondjatok el mindent.
Mindent elmondtunk magunkról, hogy milyen kiképzettek vagyunk, mikben szerepeltünk. Ezután így szóltak:
– Itt is megkapjátok majd a kiképzést. Most mindent elmondok. A bolygó mindössze akkora, mint a ti országotok. Mi sem tudjuk, mikor keletkeztünk. Sok mindenre rájöttünk, így fejlettebbek vagyunk nálatok. Nekünk az a jó, ami itt a légtérben van. Pontosabban nem légtér, de nevezzük így a kedvetekért. Mi tulajdonképp úgy szaporodunk mint ti, de ezen a bolygón csak egy nem van. Kékek vagyunk, csak a ruha miatt nem látni. A bolygó két részre oszlott: a novokékekre és a grevikekre. Az utóbbiak mi vagyunk. A novokékek hatalmuk alá akarják hajtani az egész bolygót. Mi sokkal fejlettebbek vagyunk náluk, de csak azt a légtisztító robotot küldtük ajándékul a földnek, hogy elpusztítsátok az időszörnyet. Az étkezés nem szájon keresztül történik, hanem itt az életjelző készülék mellett egy ajtón keresztül kell bedobni az ételt. Csak egyvalami jó: a bolygón terem valami furcsa növény. Annak a gyökere. Sárga színű. Egy nap egy gyökér szükséges.
– Kár. Nem ihatok tejet – panaszkodott Feri.
– Ezt az ételt a gazdaság takarítja be, és csomagolja. Nincs pénz, de közszükségleti cikkeket gyárakban gyártanak de egyénileg is lehet készíteni. De azért hívtelek benneteket, mert a novokékek túlerőben vannak. Rákapcsollak titeket a komputerre, és az elméletet átruházom rátok. A gyakorlati kiképzéssel egy nap alatt készen lesztek. És még valamit. Itt nem létezik alvás, éjszaka se. Itt mindig nappal van, és mindig háború…
2
Úgyis lett. Másnap (már minthogy 30 óra elteltével) megkaptuk a kiképzést. Azután harcba indultunk.
– Jó kis játékszerek. És ha eltaláljuk az életjelzőt, meghalnak. Még szerencse, hogy a földön is katona voltam, és van tapasztalatom és megérzésem – mondtam.
– Ott vannak! – kiáltotta Kinizsi és egy közeledő seregre mutatott.
– Szétlőjük őket – mondtam, és a sugárpuskámat becéloztam és egy űrlényre lőttem. A novokék azonnal lefordult, mert a fehér kijelzőjét a kék sugárral miszlikekre lőttem. Ők fekete sugarakat bocsátottak felénk, de mi sziklák mögé bújtunk, és onnan lőttünk. Ott már sok halott hevert. A novokékek és a grevikek között az a különbség, hogy a novokékek feketék, a grevikek pedig zöldek (mármint a ruhájuk).
– Ági! Hozzál még puskát, mert az enyémet szétlőtték – mondta Feri.
– Rendben – válaszolta, és máris adott Ferinek egyet. Ő egyből leterített kettőt. Liebhardt puskája jobb volt a többinél, ő jobban pusztított. Kinizsi szinte csukott szemmel is eltalálta őket. Épp ott volt egy vadászgép.
– Én voltam a legjobb pilóta – mondtam, el bírok kormányozni egy ilyen gépet. Én a földön egy primitív vitorlázóval mentem, de azt csukott szemmel is bírtam vezetni.
– Rendben. Tudod, hogy mi hol van, indulj! – kiáltotta Kinizsi.
Felszálltam, és onnan taroltam a novokékeket. Már csak egy maradt, de az szétlőtte a gépemet, és én zuhanni kezdtem.
– Nyomd meg a gombot a kezeden! – kiáltotta Kinizsi.
Megnyomtam, és az oldalamból mindkét oldalt szárny jött ki, így levitorlázhattam a földre, és visszament. Ott szétlőttem a maradék novokék kristályát.
– Rendben. Hogy vagytok?
– Nekem a kristályom közelébe ért a sugár – mondta Liebhardt.
– Nem vészes, nem találta el. Olvasztott fémmel betömöm – mondta Kinizsi, és meg is tette.
– Most már jobban vagyok – mondta.
– Most hova megyünk? – kérdeztem.
– A novokékek várához. Hozok 10000 greviket, mert nehéz lesz bevenni. Repülőkkel megyünk. Ott leszállunk, és a grevikek által kifejlesztett sugárágyút használjuk. Ez olyan lukat képes robbantani a várfalon, hogy bemehetünk. Azon kívül olyan sugárpuskát kaptok, ami bárhol eltalálja, felgyújtja. Ilyen nincs novokékeknek, csak nekünk, indulás! – utasított Kinizsi.
A gép szerkezete igen bonyolult volt. A földiek hozzájuk képest primitív vastákolmányok. A földtől 2000 méter magasan szálltunk, de mindent jól láttunk. Vagy 20000 novokék volt alattunk, és lőttek minket sugárágyúkkal. Én gyorsan magasabbra szálltam, és elkezdtem manőverezni. A többiek is követtek, csak Feri maradt lenn. Elfúló hangot hallottam a mikrofonban:
– Rosszul… vagyok… – nyögte Feri.
Ekkor szétlőtték a gépének a szárnyát, és zuhanni kezdett. Mivel lekötött Feri sorsa, az egyik sugár szétégette a gépem hátulját, és én is Feri után zuhantam. Már fékezésre sem volt időnk. Ekkor egy óriási, több négyzetkilométeres tavat pillantottunk meg. Fehér víz volt benne, és abba estünk. Feri gépe lemerült, de az enyém fennmaradt egy zátonyon. Úszni nem tudtam a nehéz fémruhától, de a víz alatt járni igen. Megtaláltam Ferit – és még ugyan világított az életjelzője – nem volt eszméleténél. Felvittem a zátonyra, bevittem a gépembe, és lefektettem. Az ajtaján bedobtam egy gyökeret. Eszembe jutott, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Legelőször levettem a ruháját (már minthogy a páncélt). Kék volt, és úgy nézett ki, mint egy ember. Azután kivágtam a melléből egy kis darabot, mert ott voltak az irányítószervei. Elvégeztem a teendőket, és visszaforrasztottam. Még nem lehetett visszatenni a ruhát, csak ha jobban lesz. Ekkor kinyitotta a szemét.
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Kicsit fáj a mellem.
– Azért, mert ott műtétet végeztem. Lezuhantál a repülővel.
– Már emlékszem. Ki kell mennünk a partra.
– Igen, de a vízbe nem mehetsz még, mert a sebedbe belemegy ez a vízszerűség, és az irányítóközpontod elhal!
– Akkor mi legyen?
– Kimegyek a partra, ott van egy lezuhant gép, abból eszkábálok egy kis hajót, és kiviszlek.
Úgy is lett. Forrasztottam egy hajótestet, és Ferit kivittem vele a partra.
– Na, kint vagy. Visszaadom a ruhád.
– Most mi legyen? – kérdezte Feri, miután felöltözött, és magára forrasztotta a ruhát.
– Elindulunk a vár felé.
– Oké.
Nemsokára egy hegységhez értünk.
– Itt nem mehetünk tovább. Hoppá! Fölmászunk arra a magas szirtre, kinyitjuk a szárnyainkat és levitorlázunk a többiekhez!
Másztunk, másztunk, de az a szikladarab, melybe fogódzkodtunk, leesett. Gyorsan elugrottunk a tömbtől, nehogy maga alá temessen bennünket. Annyi időnk se maradt, hogy megnyomjuk a szárnykioldó gombot. A kemény sziklákon szanaszét zúzódott a ruhánk, a mi testünkből is a vért helyettesítő sárga folyadék tört elő, és ez óriási fájdalommal járt. A fémszilánkok álltak belénk. Mivel a ruhánk teljesen szétzúzódott, Feri életkijelzője megrongálódott, de én gyorsan kicseréltem. A ruhát nem lehetett levenni, pedig élei teljesen belénk álltak. Életjelzőnk már alig pislogott, mikor Liebhardt gépe suhant el felettünk, és meglátott minket a sárga tócsában, és azonnal leszállt.
– Mi történt? – rohant oda hozzánk kétségbeesetten.
– Leestünk…
– Hú. Most elkábítalak titeket, elvégzem a gyors elsősegélynyújtást, és beszállítalak a parancsnoki kórházba. A csatában szétromboltuk a várost, de Dani meghalt.
Ekkor Liebhardt elaltatott minket.
3
Csak akkor tértünk magunkhoz, mikor egy puha anyagon feküdtünk egy épületben, és csövek voltak rajtunk. Mindenütt forrasztások voltak a testünkön. Mellettünk balra Ági, jobbra Kinizsi feküdt, akinek épp most forrasztották össze a lábát. Mellettünk Liebhardt állt, de ruha nem volt senkin, mert nem harcoltak.
– Túléltétek. De nem sok hiányzott. Leromboltuk az erődítményüket, és megöltük mind az 5000 novokéket, de Áginak a kezét zúzta szét, Kinizsinek pedig a lábát hasította ketté egy sugár. És Daninak az utolsó novokék szétzúzta egy sugárral a kristályát.
– Kintről ostromolják a kórházat sugárágyúkkal! – rohant be egy orvos.
– Gyorsan a pincébe! – húzott fel minket Liebhardt, és tuszkolt le egy csapóajtón Liebhardt.
A novokékek megjelentek a folyosó végében, és ahova feküdtünk, sugarak százait eresztették. Megtalálták a pincét, és le akartak jönni, de Liebhardt a puskájával szétrobbantotta őket, és lezárta az ajtót. Leereszkedtünk a felvonón, és egy gyógyszerraktárba értünk. Mikor azt is elhagytuk, egy fegyverraktárat találtunk.
– Odanézzetek! Ezek a sugárbombák jók lesznek. Olyan kicsik, mint egy tojás, de akkorát robbannak, mint egy tökéletes kézigránát, ráadásul olyan sugarakat lövell ki, melyek elpusztítják a novokékeket! Meg ez a sugárpuska. Mindig jó, nem lehet sugárral szétégetni, és akárhol eltalálja az illetőt, az szétrobban – mondtam.
– Remek. Pakoljatok fel száz gránátot, és tegyétek le a régi puskátokat, és vegyétek fel ezeket – helyeselte Liebhardt.
Miután mindennel készen voltunk, felvettük az ott talált vadonatúj modern katonaruhákat, mert a mieink fennmaradtak.
– Na, akkor irány a felszín. Itt ez a lépcső, majd meglátjuk hova vezet!
Nemsokára egy vár belsejében teremtünk. Szerencsére a harcoló grevikek voltak. – – Hellosztok – köszöntünk.
– Álljatok oda a feljáróhoz! A novokékek már az épületben vannak! Erre fognak feljönni! – kiáltotta Liebhardt.
Amikor már biztonságban voltunk, lefektettük Kinizsit, mert még nehezen járt a lábán. Felszaladtunk a sugárágyúkhoz és tüzelni kezdtük a novokékeket.
– Vadászgépek! – ordítottam.
– A novokék-gépek tüzelni kezdtek minket – bár nem találtak el – de az egész udvar robbanásokkal lett tele, és sok grevik ott veszett. Az egyik sugaram kilőtt egy repülőt, aki pont felettünk kezdett el zuhanni. Elbújtunk, és így nem eshetett ránk, de a feljárót leszakította, és az alatta álló grevikeket maga alá temette.
– Odanézz! A novokékek az egész várat dromedár sugárágyúkkal bombázzák! Végünk! – kiáltottam, de azért dobáltam az ágyúzó novokékek felé a gránátokat, lőttem a sugarakat.
– Liebhardt! Gyere velem! Mi értünk legjobban a fegyverkészítéshez. Összecsapunk egy helyes kis játékszert! – kiáltottam, és rohantam vele vissza a fegyverraktárba.
– Lássuk csak… ez itt a legjobb sugárágyú. Ezt megtömjük óriás sugárgránátokkal. Mindjárt alakítjuk így… aztán úgy…
Tíz perc múlva kész lett a golyóvá forrasztott gránáttömeg. Megtömtük vele az ágyút, és felcipeltük a várba. Mikor felvonszoltuk az ágyúkhoz, Feri és Ági már a földön feküdtek, mindketten megsebesültek. Beállítottuk Liebhardttal az ágyút, és tüzelők felé lőttük a golyó. Óriási robbanás lett, és a sugarak elpusztították az összes novokéket.
– Feri, Ági! Hogy vagytok? – hajoltunk le hozzájuk.
– Jaj. A hasunk.
Liebhardt lekapta róluk a ruhájukat, én elkábítottam őket, és elvégeztem a műtétet.
– Na kész. Most már nem lesz baj.
– Szerencsére nem. Most térnek magukhoz.
Légcsöveik megrándultak, szemük megnyílt, és felálltak. Kinizsi is odajött hozzánk.
– Figyeljetek. Nagyon kevés grevik maradt. Csinálni kell.
– Mit?
– Most elmondom, hogy lehet új greviket készíteni. Valaki kivág egy darabot a testéből, azt a másiknak egy ajtón bedobja. Ott pár percig észrevétlenül nő, majd az illetőnek fájdalommentesen megnyílik a háta, és kijön rajta egy fél méteres grevik, majd amikor kiért, összeforrasztják a hátát. Itt nem számít, hogy ki csinálta. Ezen a bolygón mindenki szabad, és csak egy nem él rajta. De ha ti csinálnátok egyet, az visszatérne veletek a földre, és olyan erős, mint a csinálói együttvéve. És nektek is ezt kell tennetek. De csak egyet.
– Jó – mondtam, azzal kikanyarítottam egy húsdarabot a kezemből; – kinek dobjam be?
– Aki a legerősebb és a legtapasztaltabb – válaszolta Kinizsi.
Azzal bedobtam Liebhardt ajtaján. Pár másodperc múlva megnyílt a háta, és kilépett az új, ANDRUS-on született földi, és növekedni kezdett. Kész lett az új grevik. Egyből ránk nézett, aztán ezt mondtam:
– Itt a ruhád.
Felvette, és ezt mondta:
– Gyerünk a palotájukhoz. Ki kell szabadítani sok ezer greviket!
Hogy honnan tudta, fogalmam se volt.
– Akkor készítsd elő az űrhajót, mert az egy másik bolygón van! – kiáltotta Kinizsi.
– Rendben. Feri! Hozd a sugárpuskákat! Liebhardt! Toljuk ki az űrrepülőt! – kiáltottam.
– Az új grevik vezette a gépet. Beszálltunk, odaült a műszerekhez, és egyből elkezdte püfölni a gombokat. Mi is odaálltunk mellé.
– Indulás! – kiáltotta, és megnyomta a START gombot. Nyomta rendesen az energiát, fény gyulladt ki, és ezerrel húztunk a bolygójuk felé.
– Mi legyen a neve? – kérdeztem.
– Jól vezeti a gépet. Legyen…
Ekkor sugarak támadtak az űrhajóra. Gyorsan kikerülte a sugarakat, és nagyobb sebességre kapcsolt.
– Eagle – fejezte be Liebhardt.
– Rendben. Vigyázz! – kiáltottam.
A sugarak szétégették a hajtóművet.
– A vezérlőpultnál túlfeszültség jelentkezett! Nem bírom kormányozni és megállítani! Gyorsan! Hátra!
A műszerfal szétrobbant. Eagle hátratolt minket a gép hátuljába. Egy másik, kisebb bolygó felé tartottunk. Egy furcsa növényzetű erdőbe pottyantunk. A gép megrázkódott, mi gyorsan kiugrottunk, és felrobbant.
– Na, most itt vagyunk. Kinizsi, hol vagyunk?
– Az EMFOR bolygón. Nagyon kevés olyan gyökér van rajta, az is a másik oldalán, az erdőn túl.
– Hol van Ági? – néztem körül.
– Benn maradt a gépbe!
– A fenébe! Még él, de a ruhája olvad! – kiáltotta Eagle, beszaladt a tűzbe, és kihozta. Ő egyből leszedte a ruháját, én pedig megvizsgáltam, de csak az oldalában volt egy mély lyuk, ahol egy sugár eltalálta. Kivágtam az égett részt, elvégeztem a fertőtlenítést, majd olyan gyógyszert csöpögtettem bele, mely beforrasztotta a lyukat.
– Na és most, hogyan tovább? – fújtam ki magam.
– Tudtommal, ti bírtok sátrat készíteni fából. Most ez hasznos lesz! – mondta Kinizsi.
A sugárpuskámmal kiégettem egy fát, és feldaraboltuk. Pár perc alatt összecsaptunk egy sátrat.
– Ez mire volt jó? Hiszen nem kell aludni – kérdezte Feri.
– Nemsokára beköszönt a nagy eső. Olyan méreg van benne, amely mindenkit megöl. És bőrökkel le kellene takarni, mert így is beesik.
– Van itt ezen a bolygón valamilyen állat?
– Igen. Olyan, mint az időszörny. Csak butább, lassúbb és szelídebb. Ott van ni!
Egyből ráirányítottam a sugárpuskámat a fejére, és összeesett.
– Most már lesz bőr – mondtam.
Betakartuk a sátrat, és behúzódtunk, mert megeredt az eső.
– Sok novokék és grevik el fog pusztulni. Minden évben beköszönt. De térjünk rá Eagléra. Mivel mindketten földiek vagytok, neki is vissza kell térnie a földre. Ott pedig nagy erővel lesz ellátva, és olyan lesz mint most, csak emberi alakja lesz. Ha visszatértek a földre, megmarad ez a tudásotok, sőt, magatokkal vihetitek a puskátokat.
– És mégis, mikor mehetünk vissza? Ha minden novokék meghalt, vagy jó útra tért?
– Igen.
Az eső elállt. Kimentünk, és azon töprengtünk, mit tegyünk.
– Én csak a harchoz értek, a gépekhez nem – mondta Kinizsi.
– Én is – mondta Feri. – És Ági is.
– Én a repüléshez értek – mondtam; – de az elektronikához is, Liebhardttal együtt.
– Oké! Akkor te, Liebhardt és Eagle próbáljátok megjavítani! – parancsolt Kinizsi.
– Rendben – mondtam és beszálltunk a gépbe.
– Hú. Ennyi vezetéket. Á! Itt a szerelőkönyve! – mondta Liebhardt.
Egy óráig dolgoztunk rajta.
– Na! Kipróbálom – mondtam, és megnyomtam a gombot. – Elindult!
– Most visszamegyünk az ANDRUS-ra? – kérdezte Feri.
– Igen. Hívjuk a grevikeket!
4
Megérkeztünk az elnöki palota elé, és bementünk.
– Na, hogy álltok? – kérdezte az, aki az elején idehívott.
– Rendkívül jól. Már alig maradt novokék – dicsekedett Kinizsi. – Az engedélyért jöttünk, hogy megtámadhassuk a novokékek bolygólyán a palotát.
– Megadom. Ha valóban igaz, akkor nemsokára visszamehettek. Induljatok!
Üzentünk 20000 katonának, hogy szálljanak be az űrrepülőkbe.
– Remélem, visszaérünk még valaha – sóhajtottam.
Már szálltunk. 20000 gép ontotta sugarait a bolygóra. Mikor közelebb értünk, mi is kaptunk eleget. Mellettünk tele lett minden égő gépekkel, melyek közül sok az EMFOR-ra zuhant. Mi is lődöztünk. A végén már az óriási palotát is megláttuk, körbevéve sugárágyúkkal, és több ezer novokékkel. Azután az összes gépünk sugarai felgyújtották és szétrombolták ágyúikat, és további sugárzáporukat a palotára zúdították. Az már lángokban állt. Ekkor a hátunk mögött ellenséges űrrepülőket vettünk észre, akik már egy csomó gépünket felrobbantották. A mi gépünket is érte egy találat, de nem okozott problémát a továbbhaladásban, csak a rázkódás betörte az üveget, és az ablak mellett ülő Ferit és Ágit a hirtelen szél kirántotta az űrbe.
– Halló! Harcoljatok tovább! Mi elmegyünk! – kiáltottam a mikrofonba.
Gyorsan feri és Ági után mentünk. Gépünket még egy találat érte, és az egész felrobbant. Most már mi is Ágiék mellett szálltunk.
Már egy órája estünk. Az ANDRUS-t és az EMFOR-t már rég elhagytuk. Egyszer csak egy másik bolygót láttunk meg, de az sem volt nagy. Arra ereszkedtünk le. Meghökkenve tapasztaltuk, hogy ezek olyan elmaradottak, mint az ősemberek. Először Istennek tartottak, de aztán az egész történetünket elmondtuk. Aztán nem tudtuk, hogyan menjünk le róla.
– Hm. Azon gondolkodom, hogy ez a gomb… – tanakodtam, és megnyomtam a karomon egy gombot, és hirtelen óriási sebességgel felszálltam. A többiek követtek. Nagy erővel mentünk felfelé, de nem ANDRUS felé. Vagy 35 óráig száguldtunk, mígnem megpillantottuk a bolygónkat; a földet.
– Odanézzetek! Visszamegyünk a földre!
Úgy is lett. Magyarország felé állítottam a testem, és Dunabogdányban leereszkedtünk. Pont a mi udvarunkba szálltunk le, és a sugárpuskánk nálunk volt. Benyitottunk, és otthon…
– Há! Ufók! – kiáltották.
– Nem! Mi vagyunk azok. Kinizsi Ágnes, Feri, a Liebhardt, Eagle és az Ufó, a Kinizsi – mondtam.
Elmondtunk mindent.
– Most pedig megmutatjuk – mondtam, és kihívtam őket az udvarra, és lőttünk egyet a puskánkkal.
– Vissza kell mennünk – mondta Kinizsi.
– Igen – mondtam. – Visszajövünk, ha megnyertük a háborút.
Ekkor fénykör vett körül, és visszamentünk az ANDRUS-i palotába, ahol szintén mindenről beszámoltunk.
– Jó. Á! Most jönnek a grevikek! Kiszabadították a hadifoglyokat.
– Elpusztítottuk a főnöküket, és 5000 novokéket. Már csak ezen a bolygón vannak páran – mondta az egyik katona.
– Akkor ideje, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk. Mit szólnátok egy kis kényelemhez? Szerkesszünk valamit! Például egy új, ünnepi ruhát. Vagy egy jó kis sugárszórót. Vagy egy új repülőt? – mondtam, és kérdeztem.
– Szerintem készítsünk egy szuper űrrepülőgépet, és egy új űrruhát, ami megbízhatóbb – ajánlotta Feri.
– Meg is csináltuk az új ruhát, és belebújtunk.
– Szuper. Most pedig lássuk a gépet.
Szerencsénk volt, hogy magunkra vettük az új ruhát, mert túl sok energiát kapott a vezérlőkomputer, és az egész gép felrobbant, minket pedig kidobott a földre.
– Jaj! Ez meleg helyzet volt.
– Újra kezdtük, ezúttal sikerrel.
– Elmegyünk egy kicsit furikázni – mondtuk, és beültünk a gépbe, és a lepusztult bolygó felé vettük az irányt. Óriási sebességgel száguldottunk, és emelett villámcsapásként ért a hír:
Egy szétrobbant bolygó darabjai tartanak az űrgép felé!
– Hú! Eagle, ereszkedj!
– Nem lehet irányítani! Túlfeszültség keletkezett és a vezetékek leégtek.
– A világítás is kimúlt. Nemsokára végünk lesz! – kiáltotta Ági.
– Szedjétek fel a fegyvereiteket, és ugrás! – kiáltotta Kinizsi, és kiugrott az űrbe. Követtük. A kövek teljesen szétzúzták a gépet, amely az elpusztult bolygóra zuhant. Mi egy olyan bolygóra zuhantunk, ahol kizárólag tűhegyes hegyek voltak.
– Jó hely – mondtam, mikor leértünk.
– Az. De sajnos nem nyújt kedvező életfeltételeket – helyeselt Kinizsi.
– Majd csak találunk valamit. Ott van! Víz – kiáltotta Feri, és beugrott, de a víz színén maradt, és sárga tócsa keletkezett alatta a vízben. Megfordítottuk, és láttuk, hogy a teste nem sokkal a kristály mellett át van lyuggatva.
– Sohasem elővigyázatos – csóváltam a fejem, és levetkőztettem, majd a szokások műtétemhez láttam.
– A fenébe! A hegyes kő megsértette a vezérlőközpontot.
– Az baj – mondta Liebhardt.
– Én előbb rájöttem – mondtam.
– Most mit tegyünk? Te értesz a gyógyításhoz. Engem teljesen harcra képeztek ki, meg gépek babrálására, Ágit is, egyedül te vagy az, aki ért a harchoz, a repüléshez, a gépekhez és a gyógyításhoz! – mondta Liebhardt.
– Sokat csinálni nem tudunk. Menjetek, keressetek valami alkalmas helyet a táborunkhoz. Én megkísérlek még egy műtétet.
– Rendben – válaszolták, és elmentek.
Felmetszettem a hasát. Most láttam csak, milyen bonyolult az itteni test. A sárga folyadékot vezető vékony csöveket kiemeltem az irányítóközponttal együtt, és egy kis gépet raktam be, mellé visszavarrtam a „szívét”. Az a gép pótolta a szívéből elvesztett részt. Visszavarrtam a hasát. Feri magához tért.
– Jajj. Á! A hasam!
– Nagy műtétet kellett végeznem. Beugrottál abba a tóba, de hegyes sziklák voltak alatta, és átszúrták a tested!
– Hogy lehettem ilyen ökör!
Ekkor az égből egy fénysugár ereszkedett le,, és Bogi jött ide, és fuldoklott. Épp akkor jöttek meg a töbiek, és Kinizsi átváltoztatta űrkutyává. Neki is csövek vezettek a fejétől a teste minden részére.
– Öreg haver! Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.
Bogi felugrott, megnyalt, pacsit adott, majd Ferihez ment, és lábának rátételével megszüntette Feri fájdalmait. Ezután bemutatta, mit tud. Fejéből két oldalt cső jött ki, ezekből sugár áradt egy hegycsúcsra, mely szétporladt. Ezután két lábra állt, és két kezével felfelé mutatott, és sugarat lőtt ki az űrbe. Onnan az visszajött, és egy óriási bernáthegyi jelent meg. Kinizsi őt is átváltoztatta, és a mi nyelvünkön kezdett el beszélni.
– Valentin! Adj Boginak egy csövet!
Adtam egy darab 1 deciméter hosszú, 15 mm átmérőjű, egyik végén lyukas fémcsövet. Bogi belelehelt, majd kinyitotta a száját, és az visszaverődött a szájába, és ő is beszélni kezdett:
– Fogjátok meg egymást, visszamegyünk az ANDRUS-ra.
Megfogtuk egymás karját, és visszarepültünk az ANDRUS-i palotába.
– Honnan jöttök? – kérdezte a parancsnok, Gavarston.
Kényszerugrást hajtottunk végre a sziklás bolygónál, ezért ott rekedtünk. Feri súlyosan megsebesült. Találkoztunk Bogival, meg ezzel az újfundlandival.
– Ő Firedog, a Tűzkutya, a legjobb harcos a kutyák bolygóján. Onnan régen került a földre egy, és ott elveszették az erejüket, és állattá süllyedtek. Ez a kettő őrizte meg egyedül az erejét – mondta Gavarston.
– A novokékek a kutyák bolygóját támadják! – jött be futva az egyik grevik.
Bogi és Firedog két lábra álltak, és a szemük villámokat szórt.
– Nincs több erőm, hogy elszállítsalak titeket a Dogplanetra. – mondta Firedog mérgesen.
– Nem baj! – legyintettem. – Gyertek az űrgépbe! Feri, ellenőrizd a vezérlő-berendezést, mert nem szeretnék még egyszer lezuhanni!
Negyed óra múlva:
– Minden oké!
– Akkor beszállás! – kiáltottam, és bekapcsoltam az indítót, mert most én vezettem.
Teljes sebességre kapcsoltam, és arra mondtam, amerre Bogi és Firedog mondta. Nemsokára megpillantottunk egy ANDRUS-nál kétszer nagyobb bolygót. Ez olyan volt, mint a föld: tengerek, hegységek, síkságok voltak rajtuk.
– Gyorsan! Mi van? – kérdezte Eagle. Valami elszívta az energiát. Semmilyen műszer nem működik.
– Csodálkozol? Nézz a hátad mögé! – rázott meg Feri.
Kinéztem az ablakon, és egy 50 méter hosszú, 10 méter széles óriási, 8 méter magas űrhajó volt mellettem. Nem hittem a szememnek. Aztán rájöttem, hogy biztos a novokékek szállítója. Teljes sebességre kapcsoltam, és hiperszonikus gyorsasággal elmentem mellette, mert ekkora már visszatért az energia.
– Valentin! Ha jól láttam 200 sugárágyú van rajta! Szétlőnek! – kiáltotta Liebhardt.
– Az lehet, de az övék legfeljebb 3 M-et megy, a mienk meg 6-ot (M=hangsebesség).
– Üldözőbe vettek! – kiáltotta Feri.
Ekkor Bogi fejéből kijött a két cső, kihajolt az ablakon, és szétporlasztotta a gépük elejét, amitől zuhanni kezdett lefelé, de tőlünk nem messze lévő bolygóra zuhant, ami szintén csupa hegycsúcs volt, így mind a 30000 novokék odaveszett.
– Remek. Irány a Dogplanet! – kiáltottam, és a sebességet tartva közeledtem a bolygó felé. De egyszer megint elszökött az energia.
– Mi az? – hajolt előre Kinizsi.
– Nem tudom – mondtam, de ahogy a képernyőre pillantottam, az fölvázolta nekem a képet, és a hajtóműben jelzett hibát. – Leégett a hajtómű. Túl hirtelen kapcsoltam hiperszonikusra. Most itt vesztegelhetünk az űrben.
– Remek. Már csak ez hiányzott. Mennyi a gyökérkészletünk?
– Nyolcan vagyunk, és 30 gyökér van.
– Mindössze 3 napunk van. Nem lehetne kimenni és megjavítani? – kérdezte Feri.
Hátradőltem a szék támlájának, és összekulcsoltam a kezem, majd ezt mondtam:
– Felesleges. Teljesen leégett, és új hajtómű nincs. De ha ki akarsz menni, menj.
– Mégis mit tegyünk? – kérdezte Liebhardt sápadtan.
– Pillanatnyilag semmit. De ha van valami ötleted, szólj – mondtam.
– Baj van – jelentette be Feri.
– Ezt sem kell közölnöd – így én.
– De még se ülhetünk itt ölbe tett kézzel – pattant fel Kinizsi.
– Attól úgyse lesz semmi jobb, ha ugrálsz! – álltam föl; – Ez bemondta az unalmast. Mindkét sugárhajtómű szénné égett, tehát se előre, se hátra. A földön azt hiszik, hogy az űrben hiába áll le a hajtómű, az a gép megy tovább. De ez csak ott van így. Itt már nem.
– De hát ha nem… – kezdte Feri, de Ági felállt, és a gép hátuljába hajította.
– Fogd be a szád! Igaza van Valentinnek! Segítség nélkül nem jutunk tovább!
– Na de Ági! – léptem oda. – Feri pont az éles saroknak esett. Nézd, a háta milyen lett.
– Feri! Hogy érzed magad? – mentem oda.
– Ahogy egy grevik érezheti magát, ha felnyársalják! – mondta rekedten.
– Mindjárt összevarrom – mondtam, azzal összeforrasztottam a hátát.
– Na, mi legyen Ágival? – kérdeztem a többiektől.
– Mondjunk ítéletet durva erőszak vádjával – mondta Kinizsi. – Döntsünk.
Egy ideig tanakodtunk, aztán Kinizsi úgy döntött, hogy tegyük azt, amit ő tett Ferivel. Úgy is lett. Mikor végeztünk, mindkettejüket lefektettük. Feri sebe súlyosabb volt, egész hátát felhasította az acél.
Ekkor az űrhajó megrázkódott, és mindannyian lezuhantunk a padlóra. Újabb lökések lettek, és nekisodródtunk mindennek, és ruha se volt rajtunk. Én a vezérlőpultot zúztam össze, Kinizsi is egy saroknak esett áldozatul, Liebhardtot egy falba lévő hegyes ruhaakasztó cső látta vendégül, míg Eagle, Bogi és Firedog a komputereket törték össze velem. A rázkódás véget ért. Liebhardt elájult, mert a ruhaakasztó őt akasztotta föl. Kinizsi csupa sárga volt, egy nagy repedés volt a testén, a két kutya, Eagle és én csupa vágások voltunk, alattunk sárga tócsa, Ági és Feri már felismerhetetlen roncs lett. Eagle Kinizsit gyógyítgatta, a két kutya Ferit és Ágit kezelte, én Liebhardt gyógyításához fogtam. Mikor kész lettem, elájultam.
Amikor magamhoz tértem, egy nálunk nagyobb, olyan ruhás, mint a mienk, és sokkal rémisztőbb űrlény állt előttünk. Így szólt:
– Honnan jöttök?
– Az ANDRUS-ról, de eredetileg a Földről származunk. Az úgy volt…
Elmondtam mindent. Most ő következett.
– Én az ARKANDUSZ-ról jöttem. A legnagyobb és legfejlettebb bolygó a galaxisban. Mi van a többiekkel?
– Megsérültünk. A Dogplanetre mentünk, mert támadják a novokékek! Értesz a gyógyításhoz?
– Igen – mondta, azzal eltüntette Liebhardt sebét egy sugárlövéssel. A többiekkel is ezt tette.
Amikor magukhoz tértek, majdnem ismét kómába estek vissza.
– Ki ez? – kérdezte Feri.
– Az ARKANDUSZ-ról jött.
– Akkor jó.
– A kutyák bolygójára jöttem, mert hallottam, hogy a novokékek támadják! – mondta a jövevény.
– Mi a neved? – kérdeztem.
– Nincs nevem. Gyertek a támaszpontra! – mondta, és egy szuper űrhajóba vezetett minket.
– Ez a Thunderbolt, a villám! Jó kis űrhajó, kétszeres hiperfény-sebeséggel megy. A támaszpontunk egy kisebb bolygó, sugárágyúkkal, és rengeteg katonával. A bolygón nem lehet látni, mert a belsejében van.
Pillanatok alatt egy kopár bolygón voltunk. Egy akna vezetett le a mélyébe. Amikor leértünk, nem hittünk a szemünknek. Egy 100 méter magas, 20 méter széles, óriási lézerágyúkkal felszerelt gépezet állt ott, ami egy űrhajóhoz hasonlított.
– Mi ez? Űrrepülőgép? – kérdezte Liebhardt.
– Annak túl nagy – mondta Feri.
– Ez a Thunderstar, a legújabb és legjobb csillagrombolónk. A sugárágyúi a DEVERI legjobb űrhajóit is elintézik.
– Azok kik?
– Egy ellenséges bolygó lakosai. Azért hoztunk ide, mert talán ti vezetnétek harcba.
– Ezt a monstrumot? Fele ekkora űrgázolót már vezettem, de ilyen bolygópusztító óriást még soha – mondtam. A földet el bírná pusztítani ágyúival. Rád bízom a vezetését, Valentin!
– Rám? – sápadtam el, de én még nem vezettem ilyet! – hördültem fel.
– Most fogsz.
– Na jó, megpróbálom. Hol az a bolygó?
– Ott! – mutatott egy Jupiter nagyságú óriásra.
– Az? Arról még álmodni se lehet, hogy megtámadjuk. Az a bolygó 10-szer nagyobb, mint ez! – kiáltottam megrökönyödve.
– De húszszor olyan erős ez – vágott vissza.
– Rendben – mondtam; – Gyertek a Thunderstarba! Megpróbálom elvezetni.
Ahogy beléptünk, megint csodálkozva kiáltottam fel:
– Ennyi műszer! Feri, Liebhardt, Eagle! Gyertek segíteni! – mondtam, azzal kiosztottam az utasításokat.
– Indulás! – kiáltotta Feri, és megnyomta a START gombot.
– Függőleges sugárhajtóműveket beindítani! Bázisról kiszállni! Szárnyakat ki, vízszintes hajtóműt elindítani – kiáltottam, és meg is tettük őket.
Kirepültünk az űrbe, és ellenséges vadászgépeket pillantottunk meg.
– Liebhardt! Tűz! – kiáltottam, és megnyomta a lézerágyúk gombjait, és a gépeikből hullócsillag lett, de a távolban egy mieinkhez hasonló csillagromboló jelent meg.
– Fénysebességre kapcsolj! – kiáltottam. – hol a gomb?
– Hát… azt még… szóval… nem… nincs- dadogott Kinizsi.
– Megöllek, te gazember! – ordítottam, és hátraugrottam, és verekedni kezdtem.
– Hagyjátok abba! Akkor harcoljunk! – csitított Feri.
– Rendben. Lézerágyúkat ki! Tüzeljetek a sugárhajtóműveikre! – ugrottam vissza a helyemre.
– Ott jönnek a novokékek újabb csapatai! A Dogplanetre mennek! – kiáltott Feri.
– Előre! – kiáltottam én is, és szétbombáztam a DEVERI-űrhajót, és a novokékek cirkálói felé iramodtam.
– Hányan vannak? – kérdeztem.
– 15 cirkáló – válaszolta Liebhardt.
– A fenébe! Jön 10 vadászgép!
– Tűz! – kiáltottam, és kilőttem az űrgépet, mely pontosan úgy nézett ki, mint egy pöttyös labda.
– Eltaláltak! – kiáltotta Feri. – Baj van a hátsó vezérlőközpontnál. Megyek megnézem!
– Várj. Jövök veled – szóltam hátra.
Hátul:
– Várjál. Az az érzésem, mintha…
Ebben a pillanatban minden ajtó lezárult, a világítás pislogott, a komputerek szikráztak.
…rövidzárlat támadt volna a vezérkomputerben a lézerágyú hatására – fejeztem be.
– Most itt ragadtunk – panaszkodott Feri, és kinézett az ablakon.
– Odanézz! Meteoritzápor közeleg északról!
– Gyorsan oldjuk ki a meteorit-pusztító lézerűrholdat! Az űrhajóból roncs lesz, és belőlünk is! – kiáltottam, és a kilövő-koordinátát beütöttem, mire egy kis űrgép szállt ki a monstrum oldalából, és tüzelni kezdte a meteorokat, de azok legázolták őt. A novokék gépek és a DEVERI-űrhajók mind felrobbantak (A deverik az ORFOR-bolygón laknak).
Most mi következünk. De legalább a novokékek és deverik is elpusztultak – fordultam Feri felé, de ebben a pillanatban egy mienknél ötször nagyobb arkanduszi gép jelent meg…
6
Ez lehetett a Super Thunderstar, amiről Kinizsi beszélt.
– Odanézz! – kiáltott Feri, és kinéztem az ablakon.
– A Super Thundersttar lézerágyúival szanaszét rombolta a köveket. A mi gépünk is hozzátapadt az új géphez, és Gavarston lépett ki belőle, és így szólt:
– Sikerült. Elpusztítottátok a novokéket, a maradék jó útra tért, sőt a deverieket is legyőztétek. Megmentettétek az ARKANDUSZ-t és az ANDRUS-t. Meghívunk titeket egy ünnepségre, és ajándékot is kaptok, egy gyémántkemény sugárkardot, amivel egy sziklát szét bírsz zúzni. Ezenkívül egy-egy sugárpuskát kaptok, és megkapjátok a Thunderstart!
– Mit? – kérdeztem elképedve.
– A Thunderstart. Csak ne mondjátok el, hogy hol van ez a bolygó, mert majd, ha a bolygótok fejlettebb lesz, el fogják foglalni. Az ünnep után hazamehettek, és adunk egy robotot, amelyet egy barátként fogadhattok. Itt jön!
Egy kis dagadt fémemberke döcögött be, és így szólt Gavarston:
– Ők barátok, velük mész a Földre – mondta Gavarston.
A robot végigmustrált minket, és beleegyezett.
Elmentünk az ANDRUS-i palotába, mulattunk, vigadtunk. A végén felavattak Jefu (Dzsifu) lovaggá. Ez volt a neve az Egyesült Endruszi Birodalomnak. Megkaptuk az ajándékokat, és megkérdeztem Kinizsitől:
– Hol van Angyal András?
– Ő az, a robot – válaszolta.
Egy kicsit meglepődtünk.
– Akkor az is lesz a neve: ANDREW ANGEL. Gyere Angel, induljunk! – mondta Liebhardt, és elmentünk a Thunderstarthoz, és beszálltunk.
– Sziasztok: Majd néha visszajövünk, és ha segítség kell, hívjatok. És hallgatunk, bár nem lesz könnyű. És köszönünk mindent – mondta Liebhardt.
– Rendben. És vigyázzatok. Bármi megeshet. Tudod, milyenek az emberek. Mindig csak magukra gondolnak, azért adtuk a fegyvereket. Viszlásztok, Jefu lovagok – mondta Gavarston is, és elment.
Beszáltunk az űrhajóba.
– Eagle! Kapcsold be a komputereket: Hosszú út áll előttünk – mondtam, és Kinizsi visszaváltoztatott emberré, és visszaadta a földi ruháinkat.
Elindultunk, és megkérdeztem Liebhardtot:
– Mit fogunk mondani, hogy kicsoda Eagle?
– Hát… családneve nincs, származása ismeretlen, erős, kifejlett. Azt nem mondhatjuk, hogy…
Ekkor abbahagyta. Tudtam, mit akar mondani. Úgyse hinnék el. Majd csak kidumálunk valamit.
– Ott a Föld! – kiáltott Feri.
Jó érzés volt ismét látni.
– Fénysebességre kapcsolj! – kiáltottam.
Nemsokára Magyarország fölött voltunk, és Bogdányban a Kálvárián szálltunk le. Odacsődült az egész megye, a TV, a kormány, a sajtó és rengeteg ember. Mindent elmagyaráztunk, de nem szóltunk semmit. Nem engedtük, hogy az űrhajóhoz hozzányúljanak, és megvettünk egy földet, ott tároltuk sugárpisztolyos őrökkel és sugárkerítéssel körülvéve. Ezt is sikerült megtennünk. Visszatértünk a Földre. Űrlovag lett belőlünk. Már nem csak a Földet mentettük meg… a világűrt is!