Az 5.b osztálynak Liebhardt 1992 nyarán egy hordautánzó tábort szervezett. 10 főből állt, 7 fiú és 3 lány. Június 11-én már készen voltak. A főnök Liebhardt lett.
– Készen álltok? A szereposztás: Feri szerszámos, Valentin szerszámkészítő és vadász, Gál fővadász, Varga vadász, Hornyák és Dani vadász, a lányok gyűjtök és ruhakészítők. A ruhán kívül semmit se vigyetek, azt is csak ami rajtatok van. Nehéz hónapok lesznek – mondta.
Még egy negyedórát készülődtünk, majd Liebhardt felkiáltott:
– Indulás!
Délután már a Kühlenbergnél jártunk.
– Itt jó lesz! Itt a Kühlenberg, egy patak és egy barlang, és ez az erdős fennsík jó tanyahely – mondta Liebhardt; Feri kőbaltát készít, én lándzsát, Valentin vékony, csonthegyű hajítódárdákat, és miután mindegyikből megvan 10. Mindannyian nyilat és íjat készítünk.
– Egyetlen luxust engedtünk meg magunknak. Hoztunk egy csomó kukoricát, és abból az egyik lány lepényt fog sütni nekünk mindennap. Most Hornyák, Lakatos, Gál és Varga elmennek vadászni. Ha bikára vadászunk, minden fiú megy. Ha muflonra vagy őzre, akkor csak ők.
Miután elmentek, végeztük a dolgunkat rendjén. Minden rendben volt, de egyszer furcsa trappolást hallottunk a forrás felől. Lenéztünk a fennsíkról, és egy bölénycsordát vettünk észre, közöttük is egy 2 méter magas, 3 és fél méter hosszú bölényt.
– Megkíméljük az életét? – kérdezte Liebhardt.
– Nem! Én se szívesen, de ez egész Bogdányt kiirthatja. Azonkívül sok állatot is megölne – mondtam.
– Igazad van. Hozd a nyilat és az íjat – mondta Liebhardt, és Feri már ott is termett a gyerek nagyságú íjjal és nyilakkal, és megkérdezte: – Mi hárman…
– Igen! – válaszoltam. Ez volt az első életveszélyes cselekedetünk.
A hegy másik oldalán ereszkedtünk le, de a kövek megcsúsztak a talpunk alatt, és lebukfenceztünk, és mire leértünk, már roncs lett belőlünk, de bántuk is mi. Egyszer csak megpillantottuk a vezérbölényt. Óvatosan becéloztuk, és egyszerre a szívébe és a nyakába lőttük a nyilakat, hajigáltuk a dárdákat és dobáltuk a szakócákat. A megsebzett bölény legázolta a bokrokat, és elnyargalt. A vérnyomokat követtük, de a bölény nem jutott messzire. Véresen feküdt a földön. Keresztet vetettünk rá, és a tanyára hurcoltuk. A vadászok akkor már ott voltak.
– Nem sikerült. Ma gyümölcsöt eszünk – mondták szomorúan, de ahogy meglátták a bikát, majdnem hanyatt vetődtek.
– Ez meg mi az istennyila? – kérdezték kétségbeesetten.
– Bölény.
– Valódi? – kérdezték.
– Nem, mű – feleltük tréfásan.
– Ez jól jött.
– Miért? – kérdeztük.
Találkoztunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy most napokig esni fog az eső, ezért be kell vonulnunk a barlangba. Ez a bölény legalább egy hétre elegendő, így marad időnk ruhákat, fegyvereket készíteni, és lepényt sütni.
Kezd szemeregni az eső. Jó ég! Most látom csak. Ti úgy néztek ki, mintha áthajtott volna rajtatok egy kamion! – kiáltott Gál.
– Légy szíves, ne ezt vedd példának! A köves domboldalon lezuhantunk.
– Menjetek a barlangba! Mi hozzuk a cuccot és a bikát!
Egy órával később már berendezkedtünk, és az eső szakadt. Ekkor Rudi is beállított.
– Rudi! Te…
De Rudi félbeszakította:
– A bikacsorda a barlang felé tart!
– Hozzál tüzet! – ordítottam Vargának; – És a barlang bejáratához hozzátok a fát! Tüzet rakunk. A vadászok a lőréseknél figyeljék nyíllal az állatokat. A többiek a hátsó kijáraton velem jönnek a dárdákkal a barlangtetőre fáklyával! A csordát szakadékba hajtjuk!
De jóslatunk nem vált be. Mielőtt tüzet raktunk, a bikák berontottak a barlangba. Mindenki feljutott, Danit kivéve, Feri fel akarta húzni, de ő is lebukfencezett a mélybe. A bikák szerencsére nem tapostak rájuk, de egy hegyes szikla beleállt a lábába Ferinek. Daninak szinte minden része sebesült volt, de feltápászkodott. Feri fél testével átfordult Dani felé, s nézte, mit csinál. Dani megfogta az íjat, és egy nyilat az izzó parázsba tuszkolta a kőhegyet. Az izzó nyilat egy bika után lőtte. A bika nyakába állt bele, aki egyből ledőlt a lábáról, de példáját Dani is követte, és Ferivel együtt elájult. Csak akkor ébredtek föl, amikor ráztuk őket. Dani felült.
– Mi van? – kérdezte.
– Gyere! – kiáltottuk, és elvonszoltuk egy méter hosszú, 25 cm vastagságú koponyához.
– Ójaj – mondta Dani; ilyen állat nem létezik, és nem is létezett. Legalábbis mi nem tudunk róla.
– Odanézz! – mutatott Liebhardt a hegyoldalra.
Egy csupa izom, két méter magas, hatalmas gyerek állt ott. Odamentünk hozzá, és reszketve megkérdeztük:
– Te ki vagy?
– Kinizsi Pál.
– Elmosolyodtunk, de ahogy egy kicsit összehúzta a szemöldökét, egyből komolyak lettünk.
– Otthon az erdő urának neveztek. Mindig az erdőben táboroztam. 10-en voltunk, abból csak én maradtam.
– Miért? – kérdeztük, de sejtettük a választ.
– Egy ismeretlen, 3 méter magas, 5 méter hosszú fenevad pusztította őket. 1 méteres lábai fél méter átmérőjűek voltak, és a Stegosaurushoz hasonlított, a farkán tüskék voltak.
– Gyere! – kiáltottuk.
Kinizsi eszméletlen gyorsasággal megelőzött bennünket, és átugrott egy másfél méter magas sziklát.
– Ő az – mondta.
– Ott a Sobi! Végünk! Egy egész hadsereg!
– Ellenség? – kérdezte Kinizsi.
– Az.
Kinizsi odament, és megkérdezte:
– Kit keresel, hólyag?
– Kapjátok el!
Balázs megrohamozta Kinizsit, de az felkapta, és elhajította, mint egy követ.
– Szóval hólyag, szívódj fel.
– Semmi közöd hozzá!
– De van! – mondta Kinizsi, és akkorát rúgott Sobi térdébe, hogy összeesett.
– Most tűnés! – mondta, mire mindenki elfutott.
Kinizsi gépiesen megfordult.
– Gyere! Beszélgessünk!
Este a tábortűznél:
– Hogy kerültél ide? – kérdeztük.
– Egész nyáron táboroztunk, amit mondtam. Ez a fenevad mindenkit széttépett. 4 lány volt és 6 fiú.
– Van testvéred?
Őt is megette. Egy lány volt.
– Tudják már hogy ez az állat…
– Nem, mert ha megmondanám… ezért szöktem el.
– Nézd!
Egy megtépázott lány jött le a dombról.
– Ági! Mi van? – rohant oda Kinizsi.
– Meneküljetek! A szörny… ott!
Egyszer csak megjelent a dombon egy lónál 5-ször nagyobb tüskés farkú és hátú szörnyeteg. 20 cm-es fogai ránk vicsorogtak.
– Gál, Karcsi, Varga, Dani! Álljatok készenlétbe a nyilakkal. Lányok! Hozzátok a lándzsákat! Feri! Te a hajítókövekkel dolgozol, Valentin és én a dárdákat hajigáljuk.
Ekkor elindult a vadállat. Kinizsinek egy kötélre egy hegyes végű, félmázsás kő volt kötözve, az volt a parittyája. Meglóbálta, és a kő beleállt az ismeretlen állat nyakába, aki egyből ledőlt a lábáról, de még küszködött. Mi is átszúrtuk a fejét a lándzsákkal, s végleg kimúlt.
Ági csodálkozva nézte, és megkérdezte:
– Kik ezek a giliszták?
Gál ekkor odament a lányhoz.
– Mit? Egy lány beszél?
– Te mondtad – mondta Ági, és egyetlen lendítéssel földhöz vágta.
– Hát ő… szóval… – motyogtam; – Nálatok mindenki ilyen élénk?
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Valentin Péter – feleltem.
Miután mindent megtudott, odament a tetemhez, és letépte az egyik lábáról a bőrt.
– Ez nem csont. Ez inkább… olyan… szilárd gumi. Nem… ez olyan… – dadogott Ági.
– Nem tudjuk eldönteni, de valaminek lennie kell.
– Talán egy másik korban vagyunk? – kérdezte Kinizsi.
– Hány óra? – kérdeztem.
– Nem működik az órám – mondta Dani.
– Enyém se!
– Enyém se!
– Gyanús. Csak az őskorban lehetünk. 12-en vagyunk, és a fegyvereink a korhoz igazodnak.
– Van egy ötletem! – mondta Dani; tetessük magunkat ősembernek.
– Hogyan?
– Hát levesszük a ruháinkat és állatbőrt húzunk magunkra.
– Semmi értelme.
– Igaz.
– Várjatok. A falu is velünk jött?
– Kizárt dolog. De mért kerültünk ide?
– Ezt senki nem tudja. Remélem, nem találkozunk ősemberrel. A barlang itt van. Menjünk be és dumáljuk meg ezt a dolgot.
Bevonultunk és tüzet raktunk.
– Az az állat… ez nem kerek. Hogy függ össze? Hogy kerültünk ide?
– Ne törd a fejed. Inkább építsünk sátrat. Itt van 5 állatbőr, ezeket felhúzzuk a vázra – mondtam, és továbbfolytattam: – A fennmaradásunk főleg attól függ, hogy milyen kitartóak és leleményesek vagyunk. Ráadásul pont ősz van, és nemsokára tél lesz. Jó fegyverek kellenek, sok állatbőr, és legfőképpen az a fontos, hogy barlangot találjunk. Télre tartalékot kell gyűjtenünk. A modern gondolkodásnak itt nem sok hasznát vesszük, de valamicskét igen. Most Liebhardt és Gál keressenek barlangot! Karcsi, Dani, Varga menjenek vadászni! Feri, élesítsd ki a fegyvereket! A lányok gyűjtsenek bogyókat. Én pedig megépítem a sátrakat, mert éjjelre esőt jósolok!
Belemélyedtünk a munkába, de annyira, hogy nem vettük észre a viharfelhőket.
– Lányok! Valentin! Feri! Menjetek be a sátorba! Vihar lesz! – kiáltották a vadászok egy őzzel a hátukon.
Miután berohantunk, már szakadni kezdett és villámlott.
– Gál és Liebhardt még nem jöttek. Talán… – kezdte, de ekkor Gál beesett a sátorajtón.
– Liebhardt meghalt! Mikor futottunk, Liebhardt egy szakadékba zuhant. Csak öt méter mélyre jutott, mert egy bokor megfogta. De a bokron 1 dm-es tüskék voltak. Itt van! – mondta, és előhúzta. Bundi hátában 8 cm mélyre be volt fúródva legalább 35 tüske.
– Meghalt – rebegte Feri.
– Eltemetjük – mondtam szomorúan.
Fél órával később már kiástuk a sírt, és Feri elkezdte beszédét:
– Most eltávozott tőlünk valaki, aki sokat jelentett nekünk. Nélküle lehet, hogy mi sem maradunk életben. A jelenben is és a jövőben is szükségünk van rá. A mi időnkben nem tudhatjuk, hogy él e. De itt már nem. Ezért most átadjuk testét a földnek, de a lélek itt marad – mondta, és néhány percnyi csönd lett.
Kínos percek voltak. Feri arcán lepergett néhány könnycsepp. Én keményen álltam, de szorultságomban én is könnyeztem. Gál is lehajtotta a fejét. Dani és Karesz is szomorúan álltak. Még a lányok is feszültek voltak. Ezután némán bementünk a sátrunkba, és megpróbáltunk dolgozni. Feri pár csiszolás után elaludt. Betakartuk, de mi is a példáját követtük.
Másnap reggel én keltem fel legelőbb. Lementem a patakhoz megmosdani. Mikor visszaértem, még mindig aludtak. Benéztem az étellerakóhelyre, üres volt. Felkeltettem Danit, és mondtam:
– Figyelj! El kéne menni vadászni, hogy mire a többiek felébrednek, legyen étel!
Ekkor Kinizsi tűnt fel a távolban, 5 óriási nyulat cipelt.
– Itt a reggeli – dobta le a nyulakat.
– Most akartunk vadászni menni. Te mikor ébredtél?
– Reggel 5-kor. A többieket megviselte Liebhardt halála. Igaz, engem is.
– Rendben. Dani, alszol még? – kérdeztem.
– Nem. Megreggelizem és fürdök. Hagyjuk őket aludni.
Nemsokára már mindenki talpon volt, csak Feri feküdt ájultan.
– Szegény. Elmegyek sétálni – mondtam.
– Várj! Jövök! – mondta Gál.
Ahogy mentünk, véletlenül letéptem egy fa levelét, és megnyomtam, és rossz ízű lé csorgott ki belőle a számba.
– Fújj! – mondtam; – Ez borzasztó!
Mikor visszaértünk, egyszerre jobban éreztem magam. Ezentúl direkt ittam, és a többieket is buzdítottam, de ők az íze miatt ellenezték. Egyedül Dani kóstolta meg, és ő is itta.
Egyszer a táborban egy borzasztó betegség tört ki. A jelei fáradtság, álmosság, étvágytalanság, és a legrosszabb esetben ájulás és hányás. A tünetek először a lányokon, majd Ferin, Karcsin, Gálon és Vargán jelentkeztek. Egyedül Kinizsi, Dani és én maradtunk egészségesek. Miért? Ezen gondolkoztunk.
– Kinizsi azért, mert rettentően szívós. Mi pedig azért… mert ittunk abból a kivonatból! – mondta Dani.
– Tényleg! Gyorsan! Hozzunk leveleket!
Megitattunk vele mindenkit, de nem használt. Mi mindig ittuk, nálunk használt. Rájöttünk, ha valaki már elkapta ezt a kórt, arra már nem segít. Nehéz dolgunk volt. Hármunknak kellett ellátni 9 gyereket. Egyre súlyosabb lett a helyzet. Feri állandóan hányt, és nem tudott enni, a végét járta, Egyedül Gál volt az, akinek a bágyadtságon kívül semmi baja nem volt.
– Gyorsan rá kell jönnünk a rejtélyre, mert mindannyian meghalnak! – mondtam.
– Segítsetek – hörögte Feri, aki már félholt volt. – Úgy érzem, van még pár napom. De végezzetek elem, mert nem akarok tovább szenvedni.
Nem tudtam, mit tegyek. Ha megölöm, mindig okolni fogom magam. Ha nem, akkor pedig azért, mert szenvedni hagytam. De ekkor Kinizsi repült hozzám.
– Itt van egy másik lé. Ez az utolsó reményünk. Kipróbáltuk, és használt.
– Ha Kinizsi nem fedezi fel, már nem élnénk – mondta Feri. – de azért ki kell hevernem. Sokat kell majd ennünk.
– Igen, ezért sok húsra lesz szükségünk.
– Rendben. Holnap hozunk eleget. Menjünk aludni. Holnap jó nap lesz.
Másnap reggel Dani és Kinizsi ébresztett.
– Menjünk vadászni. Hoztuk a fekete halált!
A fekete halál egy 1,5 méter magas nyíl, 6 cm átmérőjű szívós fűzfaágból készült. A két nyíl 85 cm hosszú, tűhegyes.
– Rendben. Én hozom a dárdákat és a köveket. Menjünk, hogy mire felébrednek legyen étel!
Furcsa erdő volt. Óriási fákkal, teli állatokkal. Volt ott egy tó is. Egyszer egy üvöltést hallottunk és beugrottunk a bokorba.
– Ó! Egy barlangi medve. Add ide a fekete halált! – mondta Kinizsi.
Kinizsi a nyilat az íjhoz helyezte és felállt. Úgy meghúzta, hogy majdnem eltört. A medve nyakára célozta a nyilat, és elengedte. Egy másodperc alatt már a medve nyakát átszúrva láttuk viszont. A medve bömbölt egyet. Kinizsi a második nyilat a medve szívébe lőtte. Vége volt.
– A többiek örülni fognak. Hívjuk őket!
Egy fél óra múlva már mindenki falta a medvét. Feri a gyomrát simogatta, és hordóként feküdt a földön. Varga valósággal a gyomrába varázsolta az ételt magának. Kinizsi is pótolta elveszett erejét, én is szépen falatoztam.
A lakoma végén visszatértünk a táborba.
– Most menjünk a sátrainkba, mert esik az eső, és próbáljunk tervezgetni.
– Sajnos – kezdtem beszédemet; – Nagyon szűkösen vagyunk. Várost kell építenünk sátrakból. Szükségünk van raktárra, ahol az élelmet és a tüzelőt tartjuk, fegyvereket is. Agyagkancsók, amikbe a vizet és más ételeket és italokat rakunk. Sok bőrre, sátrakhoz. Jó fegyverekre, ízletes ételekre. Finom a friss őzhús, antilop, és a bölény. Természetesen nem viszik túlzásba. Holnap a lányok átmennek a szomszédos búzásba, és learatják, majd lepényt készítünk belőle. Ezenkívül itt van egy sóhegy. Most készíthetünk: húst kenyérrel, sózva, kukoricalisztből és tojásból tésztát. Itt vannak őstehenek, elfogunk egyet, lesz tej is, és az innivaló is változatosabb lesz. Ezt már holnap elkezdhetjük megvalósítani!
Valóban egy hét alatt megcsináltuk. Hiánytalanul éltünk, változatosan étkeztünk, ittunk, minden jól ment. De egyszer Feri ezt mondta:
– Úgy érzem mintha valaki figyelne!
– És igaza volt. Az egyik délután, mikor éppen egy őzlábat nyammogtam, megrezzent a bokor. Csak én és Feri voltunk a táborban. A bokorból előlépett egy ősember gyerek. felkaptuk fegyverünket, és megragadtuk. Mondani akartunk valamit, és rájöttünk hogy értünk a nyelvükön. Nem tudtuk, hogy lehet.
– Kik vagytok, olyan furcsa bőrötök van. És színes. És nem hasonlítotok ránk.
– Talán szellemek vagytok?
– Dehogy. Többen is vannak? – kérdeztem.
– Igen. Gyertek!
Ebben a pillanatban 15 gyerek vett körül minket.
– Velünk jöttök. Hé, te dagadt!
Ez én akartam lenni. Igaz, hogy jó húsban voltam, de azért a „dagadt” kifejezés túlzás.
– Te fogsz dolgozni nekünk. Az a törpe pedig… majd eldöntjük. Gyertek! – mondta és egy tanyára hurcoltak.
– A felnőttek hol vannak? – kérdeztem.
– Azok nincsenek itt. Ez a mi falunk. Szóval te – mutatott Ferire; – fát fogsz vágni.
– Én nem vágok fát!
– Nem? Majd meglátjuk. Verjétek meg!
Öten elkapták Ferit, és ronccsá verték, majd levetették a földre.
– Mi a neved? – kérdezte az egyik tőlem.
– VI-PI.
– Rendben. Akkor menj és építsél sátrakat!
Szó nélkül engedelmeskedtem. Tudtam, ha ellenkeznék, ugyanaz történne velem is, mint Ferivel. Sokáig nem tud majd dolgozni, mert kezét és lábát véresre ütötték, kalapálták. Arca is több helyen vérzett, és eszméletlen volt. Szomorú sors várt ránk. Alig kaptunk enni, s állandóan dolgoztunk. Mígnem egyszer megérkezett a varázslójuk.
– Mit csináltok? Ezek istenek! Nézzétek a ruhájukat! Ilyen anyag nem létezik! Vegyétek le a ruháitok, hogy lássuk milyen bőrötök van!
Tudtuk hogy az őskorban ez még nem jelentett szégyent, így se előttük, se egymás előtt. Sőt, bele kellett törődnünk, mert fürdésnél és melegebb napokon úgyis ruha nélkül kellett lennünk. Levettük és csodálkozva néztek. Főleg akkor figyeltek fel amikor az óráinkat meglátták.
– Ezentúl mindent megkaptok és ti lesztek a főnökök! – mondták.
Eleinte tetszett, de aztán vissza akartam menni a többiekhez.
– Van egy ötletem! – mondtam Ferinek; – te maradj itt, én elmegyek a többiekért!
– Hogyan?
– Majd meglátod – mondtam és odamentem a varázslóhoz.
– Nekem most el kell mennem. Ha visszajövök olyan orvosságot hozok, ami mindenre jó.
Ebbe beleegyeztek, és útrakeltem. Az első dolgom az volt, hogy visszajussak a táborba. Már a tábortól 100 méterre fekvő forrásnál voltam, amikor két, félméteres hajítólándzsa a hátamba állt. Iszonyú fájdalmat éreztem, és összeroskadtam, de folytattam utamat. Nagyon vérzett a seb, de járni tudtam. A lándzsák mindössze 5 cm-re álltak a hátamba, de így is elég fájdalmas volt. Mikor már csak 20 méterre voltam attól a bokortól, melynek túloldalán volt a tábor, összerogytam, és már csak négykézláb tudtam menni. Egyre nehezebb volt a testem, de már majdnem ott voltam. Alighogy bejutottam a táborba, elájultam. Arra ébredtem, hogy Kinizsi áll mellettem, és kérdezgetett. Mindent elmondtam, és azután ellátták a sebeimet.
– Itt ellenséges ősemberek vannak. Ők sebeztek meg! Most ki kell szabadítanunk Ferit. Van egy ötletem. Gyertek!
Elindultunk, de egyszer egy bokorból egy kis gyerektörzs rohant ki, és dárdákkal rontottak nekünk. Mi persze védekeztünk, de csak a lábukba szúrtunk, de ők komolyan vették. Kinizsire hárman rontottak. De ő a halántékukra verve teperte le a szőrős alakokat. Ági is a lábukat szúrta ki, de a Gál egy különösen veszekedős stílusú ősembernek a tüdejét szúrta át egy lándzsával, aki a mellette lévő kis szakadékba zuhant. Hornyák lábát végigvágta egy dárda, ezért térdrerogyva dobálta tovább az éles köveket. Nemsokára tele volt minden sebesülttel és halottal. A fanyelű, kőhegyű kardom vörös lett, és földbe szúrva azt mondtam:
– Mit csináljunk a sebesültekkel?
– A halálos sebesülteket szúrjuk le, a könnyebbeket ápoljuk, pontosabban ellátjuk sebeiket.
– Rendben!
Miután elvégeztük a kegyelemdöféseket, és a sebesülteket elláttuk, továbbmentünk.
– Megérkeztünk! Mondtam! – állítottam le a sereget.
– Bemegyünk! – rendelkezett Kinizsi.
Az ősemberek vacogva láttak meg minket.
– Ó! Ennyien vagytok? – csodálkozott a varázsló.
– Igen. Adjátok vissza Ferit!
– Soha!
– Ahogy akarod – mondta Kinizsi, és leütötte.
– Gyorsan! Szabadítsuk ki! – Feri szabad lett. Persze nem volt odakötözve, hanem a pompából hoztuk ki. Mielőtt még az ősemberek felocsúdhattak volna, már a táborunkban voltunk.
– Ez jól végződött – mondtam. – Holnap el kéne menni lovakat betörni! – fejeztem be, és aludni tértem.
Reggel, mikor felébredtem, Kinizsi lasszókat készített elő.
– Gondolkodtam az ötleteden – mondta. – Ma megyünk.
Ekkor Gál is odajött, és ő is beszámolt.
– Innen keletre egy kis rét van, ott vadlovak legelnek minden délben. Onnan szerezhetünk.
– Gál! Rázd fel Danit, Karcsit és Ferit! Megbeszéljük!
– Szóval, lovakra van szükségünk. Körülveszzük a rétet, és elkapjuk őket lasszóval. Most menjünk fürödni.
A tó tíz percre volt. Levetettük ruháinkat, és délig fürödtünk.
– Ideje visszamenni a táborba! – mondtam és felöltöztünk, és máris a táborhelyünkön voltunk.
– Elkészültetek, Akkor indulás! Addig nem jövünk vissza, míg mindenkinek lova nem lesz! – kiáltottam, és utasításokkal láttam el a csapatot. Majd szóltam Kinizsinek, hogy szóljon a lányoknak, hogy jöjjenek. Két óra körül lehetett, és a réten már ott voltak a lovak. Hatalmas, fürge és erős állat volt mindegyik.
– Feri, te északra menj! Kinizsi nyugatra, Varga keletre, Gál délre, én itt maradok Karcsival, Dani Ferivel megy! – rendelkeztem.
Úgy történt minden, ahogy elgondoltam. A lovak nyakára lasszót hajítottunk, de a java most következett. A lovak megijedtek, és elvágtattak, és a földön minket is húztak. A testünk azt súgta, engedjük el, de nem volt szívünk elengedni. Egy percig vonszoltak a vadlovak, szerencsére csak a puha földön, így aránylag épségben maradtunk. Ekkor az én legjobb barátom, Bogi, a kutya tűnt fel a távolban. Egyik füle fölállt, másik lekonyult, és rohant a lovak felé. Azok megálltak, és mozdulatlanul néztek Bogira, mert még nem láttak kutyát. Ezt a kis időt kihasználtuk, és megkötöztük őket.
– Bogi, hogy kerülsz ide, öreg haver! – rohantam a kutyához, aki felállt, mellső lábait a mellemre tette, és boldogan lihegett.
Átöleltem a nyakát, és ezt mondtam:
– Te hogy kerülsz ide?
– Bogi leült, és pacsit adott, majd a földet szaglászta, és elindult. Követtük. Egy tisztáson egy bölény legelészett.
– Menjünk vissza a táborba a fekete halálért! – mondtam.
– Rendben – mondta Kinizsi.
– Miután visszatértem a táborba, ezt mondtam: – Kinizsi, Ági, Feri, Dani velem jön. Gál, Karesz, Varga, ha jelzünk, jöjjenek segíteni elhozni!
– Rendben.
– Dani, Kinizsi célozáttok be (…), Valentin, a lándzsákat dobáld, Feri állj készen a szaggatásra! – mondta Ági.
Tudniillik Kinizsi és Dani legjobban a nyilazáshoz értett, én nagyon jól dobtam dárdával, Feri bámulatosan bánt a késsel.
– Tűz! – ordította Kinizsi mély, rideg hangján.
A Black Death nyilai a bölény gyomrát szúrták át, egyik az agyvelejét roncsolta szét. A zsákmány el volt ejtve. Ekkor lovainkat láttuk a hátunk mögött megjelenni. A bölényt hozzákötöztük három lóhoz, és a táborba húztuk. És ekkor olyan látvány tárult elénk, amely mindannyiunkat leugratott a lóról. Karesz, Varga, Gál és a lányok feküdtek a földön. Karcsinak a szíve volt átszúrva, Vargának a fejében egy kőbalta volt, Gálnak 2 nyíl a jobb lábában, egy a balban, 2-2 nyíl a karjaiba, 2 nyíl a szívébe, 2 nyíl a tüdejébe, két nyíl az agyába. Kissé megrogytam, Feri elájult, Ági elsápadt. A lányokat megfojtották. Kinizsi és én felpattantunk lovainkra, intettünk Boginak, hogy nyomokat keressen. Elindultunk nyomozni, pusztítani.
Feri is hozzánk csatlakozott. Már esteledett, Bogi is fáradtan lefeküdt, mi is aludtunk volna már. Lenyergeltük a lovainkat és fához kötöztük. A nyergek bőrrel bevont medencecsontok voltak.
– Már csak öten maradtunk. A táborban csak Dani és Ági maradt. Minket is útol fog érni a vég – mondtam.
– Lehet! – sóhajtott Feri.
Aludni mentünk. Kinizsi szeme még mindig éget a bosszútól, nem bírt aludni. Feri hamar lehunyta a szemét, én is fáradt voltam, így halál ide, halál oda, elaludtam. Reggel a Bogi ébresztett fel a nyalogatásával. Kinizsi már fenn volt, megsütötte a bölényhúst. Feltápászkodtam, elballagtam a bokorig, és leültem a tűzhöz. Feri is ébredezett. A lovak a füvet legelték, nekik is odadobtunk egy jókora szelet húst. Bogi is épp egy bölénycombot rágcsált. Feri komoran felhörpintette a kulacsában lévő tejet, fölnyergelte a lovát, és arrébb vitte. Mi is követtük a példáját. Bogi befejezte a reggelizést. Odajött hozzánk, és kiosztotta a finom csemegéért járó pacsikat, és elégedetten lefeküdt a fűbe. Feri odajött hozzánk, és tudtunkra adta, hogy indulnunk kell.
– Jó, jó, máris – mondtam kelletlenül, és eloltottam a tüzet. Lovunkon már rajta volt a nyereg, így felpakoltunk, és máris indulhattunk. Már fél órája mentünk, mikor nyomokra bukkantunk.
– Vagy 20 ember ment erre – mondtam. Elővettük a fegyvereinket.
– Feri! Maradj a lovakkal, és Bogit kötözd meg, hogy ne jöjjön utánunk. Valentin, jössz velem – mondta Kinizsi.
– De mielőtt elindulhattunk volna, a kezembe állt egy hegyes kő. Kinizsi villámgyorsan elővette az íjat, és lelőtte a fán leselkedő alakot, aki lezuhant a földre, de még a levegőben elhajított egy követ, amely Feri lábába állt bele, így összerogyott. Kihúztam a kést a karomból, és Kinizsi bekötözte. Ferit is elláttuk; szánt készítettünk, és rákötöztük.
– Most mi legyen? – sziszegtem.
– Én elmegyek, te maradj Ferivel.
– Rendben! A sebem azért nem annyira súlyos!
Kinizsi elment. Leguggoltam Ferihez.
– Jó, mi? Az őskorban hunyunk ki. Lehet, hogy visszajutnánk, ha meghalnánk?
Feri megpróbálta magát visszaállítani az erejére, de nem sikerült. Kinizsi rohanva érkezett a táborba, és ordította:
– Gyorsan Valentin, az öreg halált és az összes lándzsát!
– Mi történt?
– Ma-ma-mut! – dadogta.
A fekete halál épp nálam volt, és a nyilakat pedig hordtam. Ekkor megpillantottam az óriási szarvas hegyet.
– Ide ész kell! – mondtam; – a szakadék felé csalogassuk, és kergessük belé tűzzel!
– Rendben! Hozd a fáklyát!
Szaladtunk a mamut előtt, ő meg utánunk. A szakadék előtt mögé kerültünk, és a tűzzel bezavartuk a mély, sziklás gödörbe. Az egész tájék megremegett.
– Na, ma jót fogunk vacsorázni! – mondtam.
– Igen.
– Jaj! Feriről egész megfeledkeztünk. Mi lehet vele?
Szerencsére semmi baja nem volt. Már régen lement a nap, lenyergeltük a lovainkat, fekhelyet készítettünk és lefeküdtünk aludni. Reggel elsőnek keltem fel. Tüzet raktam, elővettem a mamuthúst, és megsütöttem. Közben Kinizsi is felébredt.
– Na mi van, elég későn keltél föl – mondtam.
– Még mindig alig bírom nyitvatartani a szemem – válaszolta.
Reggel fél hét körül lehetett, szürke volt az erdő, de már felmenőben volt a nap.
– Hozok friss húst! – mondtam.
Ekkor Bogi is kinyitotta a szemeit, és hozzám csatlakozott. Felnyergeltem a lovamat, és a szakadék felé vágtattam. Felpakoltam a lovamra fél mázsa húst, és visszabaktattam a táborunkba.
– Feri még alszik! – kérdeztem, mikor leszálltam a lovamról.
– Igen – válaszolta Kinizsi, és lekapta a vadlóról a roppant súlyú húst.
Feri is feltápászkodott, és a tűznél ő is megsütötte a mamuthús-adagját, majd elégedetten kiitta a kulacsából a tejet. Mivel Feri nagyon szerette a tejet, ezt bökte ki:
– Nincs tej. Fognunk kell egy tehenet!
– Rendben!
Egy órát a táborban időztünk, készítettünk 6 literes agyagkancsót. Ezután fogtunk egy tehenet, ami könnyen ment, mert arrafele sok volt. Megtöltöttük az üvegeket és a kulacsokat. Már dél volt, mikor elindultunk a tegnap talált nyomok után. Nemsokára egy sűrű bokroshoz értünk. Leszálltunk a lovainkról, megkötöztük őket, és átfurakodtunk az ágakon. Megpillantottunk 22 gyereket.
– Itt csak gyerekek vannak? – súgtam.
– Furcsa – vélte Feri; – mit tegyünk?
– Mindenekelőtt menjünk vissza a fegyverekért! – ajánlottam.
Nemsokára teljes fegyverzetben álltunk, és nyilainkkal hatot leterítettünk. Az ellenség dárdákat dobált, melyeket medencecsont-pajzsokkal vertünk vissza. Kinizsi jó pár találatot kapott, de izmait befeszítve, nagy erővel lődözte öreg íja, a Black Death nyilait. Csakhamar Feri is térden állva dobálta a késeket, de az ő testébe is beleállt egy, és én is véreztem már több helyen. Bogi – bár szelíd volt – mivel látta, hogy veszélyben vagyunk, széttépte az egyiket, majd sorra cincálta őket. A fekete halál nyilai is egyre többet küldtek a másvilágra. A végén az egész horda holtam feküdt.
– Hogy vagytok? – kérdezte lángoló szemekkel a véres, meggyötört Kinizsi.
– Láthatod. Szarul. De azért beszámolok: Én, lábamban egy, kezemben két nyíl. Feri: járni nem tud, mindkét lába csupa seb és vér, teste tele késekkel, eszméletlen. És te… csoda hogy élsz. Bogi hogy van?
– Az egyik szőrmók megsebezte. De nem vészes – válaszolta Kinizsi.
– Hogy lehet, hogy te nem nyögsz, nem ájulsz el? És hogy bírsz járni? Ilyen állapotban már mindenki kómában lenne.
– Onnan, ahonnan jöttem, mindenkinek ilyennek kellett lennie – mondta.
Valami gyanú ébredt fel bennem, de nem szóltam.
– És most mi legyen? – kérdeztem.
– Hozok húst, gyógyszert. Mikor felépültetek, visszamegyünk.
Így is lett. Egy hét alatt jobban voltunk. Bogi velem lovagolt. Egy nap alatt visszaértünk. Szerencsére Áginak és Daninak semmi baja nem volt.
…és végül visszajöttünk – fejeztem be a történetet.
– Na, fő, hogy megmaradtatok. Most már sátorban alhattok. Vacsorázzunk! Már nem nyers húst kaptok, hanem friss sült húst, ráadásul krumplival, málnaszörppel. Persze, Feri tejet ivott, és meg is kérdezte:
– Nincs tej. Elfogyott. Hozni kéne.
– Persze – mosolyodott el Dani, és előhúzott egy óriási, 3 literes kancsót. Feri kikapta Dani kezéből, és jól meghúzta.
– Jó, jó – nyalogatta a száját és aludni tért, és mi is követtük.
Éjfél lehetett. Valami kis ropogás riasztott fel. Felkeltem, és kinéztem a sátorból.
– Ég az erdő! – ordítottam.
Mindenki talpon volt. Rohantunk a patakhoz, de hiába, már túl nagy volt a tűz. Felkaptuk fegyvereinket, Feri a tejét, lebontottuk sátrainkat, a málhát felraktuk lovainkra, ráugrottunk, feltuszkoltam Bogit, és vágattunk. Egyből a hegyet vettük célba, de mivel a tűz nagyon gyorsan terjedt, még 10 kilométert kellett vágtatnunk, mire egy nagyon széles patakhoz értünk, így a tűz már nem terjedhetett tovább. De ekkor valami furcsa tüneményre lettünk figyelmesek…
A levelek felszálltak, pedig nem volt szél. A felhők közül egy fénycsóva jött a földre, egy fénykarika keletkezett. Ezután eltűnt, és egy gyerek alakult ki. Ezután a fénycsóva visszament. A gyerek csodálkozott, hogy mi is itt vagyunk.
– Kik vagytok? – kérdezte.
– Én Valentin Péter, ő Ott Ferenc, az Lakatos Dániel, ez itt Kinizsi Ágnes.
– És ki az a hústorony? – nézett Kinizsire.
– Kinizsi Pál.
– Találó név – hagyta meg; – én Angyal András vagyok, az ANDREW ANGEL élelmiszer-forgalmazó vállalat vezetője.
– Hogyan?
– Egyszer nyertem a lottón, és büféket, boltokat nyitottam. Én voltam a főnök. Szerencsére van nálam egy kiló kenyér, 4 doboz tejföl, 5 tubus krémsajt, és 10 doboz tej.
– Sajt! – ugrottam fel
– Tej! – tette ezt Feri is.
Rendkívül megörültünk, mert már rég nem ettünk ilyesmit.
Feri megivott 2 doboz tejet, én megettem 2 sajtos kenyeret, 2 tejfölös kenyeret, és rá ittam egy doboz kakaót, mert azt is hozott.
– És még valamit – húzott elő a táskájából 3 tábla Nestlét. Azt is befaltuk, majd beszélgetni kezdtünk:
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem.
– Valami furcsa állat…
– Minket is. Nem csontja van, hanem valami más. Időszörnynek neveztük el. Talán ő fog visszajuttatni minket.
– De legfurcsább… – füttyentettem Boginak, aki csaholva közeledett.
… hogy ez a barátom, Bogi, a kutya is ide került nemrég.
– Mióta vagytok itt?
– Egy hónapja, és 20 napja. De először elmesélem.
Elmondtam az egész történetet.
– Tizen indultunk el, ketten csatlakoztak, és heten meghaltak. Csak mi maradtunk.
– Végül is nem annyira rossz itt élni. Most mi lesz?
– Ha belépsz hozzánk, itt készíthetsz fegyvereket, kapsz sátrat. De ha ilyen vállalatnak a főnöke voltál, elég elpuhult lehetsz – mérlegeltem.
– Tévedés. Katona voltam a Budai-hegységben. A szatírok ellen harcoltunk.
– Mi is egykor. Tehát akkor kiképzett vagy.
– Ismeritek Öreg Sólymot?
– Persze, a leghíresebb katona az egész pilisben és a Budai-hegységben.
– Az én seregem vezére volt! – mondta Kinizsi.
– Akkor rólad beszélt. Én a másik őrsébe tartoztam. Ez a két sereg volt. A lehető legjobbak – mondta ANGEL.
– Ő volt a kiképzőnk – mondta Kinizsi.
– De Liebhardt is híres volt. Ő Tahi, Leányfalu legjobb vezére volt. És persze Bogdányé.
– Remek. Akkor így együtt legyőzhetetlenek vagyunk – vélte Feri.
– És mivel bánsz a legjobban? – kérdezte Dani.
– Az öreg halálokkal. Öreg Sólyom találta ki őket. Kettő volt. Az egyik nálam van, a másik pedig…
– Nálam! – vágott közbe Kinizsi.
– Igen. Tegyünk próbát, melyikünk ügyesebb. Ebbe a két egymás melletti fába belevésünk egy egész apró kört. Aki eltalálja, az nyer! – mondta ANGEL.
Mindketten eltalálták.
– Egyenlők vagyunk.
– Rendben. Most mit tegyünk?
– Menjünk le a Blue Riverhez fürödni! – úgyis melegem van.
Úgy is lett. De amint leértünk, megrezzent a bokor, de aztán abbahagyta, és már nem találtunk semmit.
– Talán egy gyík volt – vélte Feri.
– Kétlem – válaszoltam, de mentünk tovább.
Amint leértünk a legalsó homokos partra, a ruháinkat gondosan elrejtettük a bokorban. Először a víz színén voltunk, de később a víz alatt folytattuk. Mikor fel akartunk öltözni, a ruháin nem voltak ott.
– Mi van itt? – kérdeztem.
– Valaki viccelődik. Biztos egy ősember – mondta Angel.
– Nem! Nézzétek a nyomokat – guggolt le Kinizsi. – Cipőnyomok. Figyeljetek ide! A cipőtalpon ez áll:
– Schoblocher – vágtam közbe. – Szóval rájött, hogy itt vagyunk. De hogy?
– Liebhardt! – ugrott fel Dani. – Szóval él!
– Persze hogy él. Csak nem itt.
– Szuper! Akkor öljük meg magunkat.
Bogi odajött, és kétségbeesetten rázni kezdte a fejét
– Tehát úgy nem ér. A Bogit akkor Liebhardt küldte. Így már összeáll a kép. Csak azt lenne jó tudni, hogy ki az időszörny! – kiáltottam.
– Ezen még ráérünk gondolkodni. Ha nem vettétek volna észre besötétedett. És fázunk így, csupaszon. Viszont ott az a kis állatfészek. Talán az jó lesz.
– Kétlem. Nem férünk el!
– Igaz. Akkor mi lesz?
– Ásunk egy sírszerű gödröt, takarjuk ágakkal és levelekkel, és béleld ki homokkal és fűvel. Ez a 34. szükségművelet – mondta Kinizsi.
– Oké, rendben – mondtuk, és elkészítettük a fekhelyünket. Fáradtan dőltünk le. Hajnalban a hideg ébresztett fel minket. Valaki lebontotta a tetejét.
– Brr. Megfagyok. Hülyén érzem magam így.
– Nem a 20. Században vagyunk! Itt nem nyalják ki a segged! – mondta ANGEL mérgesen.
– Ott egy őz! – kiáltotta Kinizsi, és a fekete halállal máris leterítette. – Így lesz ruhánk és ennivalónk.
Csináltunk magunknak ruhát, és húst sütöttünk.
– Valamit ki kellene találnunk a Sobiék ellen, mert megölnek – mondta tömött szájjal Feri.
– Igen. Holnap kínzócölöphöz állítjuk őket! – ordította Kinizsi; – Holnap megskalpoljuk őket! Felboncoljuk! Leamputáljuk a fejüket!
– Nyugi, lehet hogy ők teszik ezt velünk!
– Ott vannak! – kiáltott fel dani.
Kébert, Sobi és a Balázs rohant a dombról, és zúdította ránk a nyílesőt.
– Sobi! Hogy kerültél ide?
– Liebhardtot elkaptuk! Tőle tudtuk meg.
– És mi van a többiekkel?
– Azok is ott vannak. A Bogit Liebhardt küldte.
– Hogyan?
– Aki visszatér, bárkit el bír küldeni a múltba.
– Aha. Nézzétek!
Az égből újabb fénycsóva ereszkedett le, és egy fénykörből egy fémöltözettel körülvett, robotszerű ember lépett ki.
– Hol vagyok? – kérdezte.
– Az őskorban.
– Akkor mindent értek.
– Erre mi is kíváncsiak lennénk. Mondd el!
– Az időszörnyet még valamilyen gonosz űrlény vonta össze különféle állatokból itt a földön. Ez az állat korról-korra száll, és aki meglátja, az i.e. 100000 évvel ezelőtt találja magát. Akik idekerültek, meghaltak, és visszakerültek a saját korukba, de ott se éltek. Bogiban a jó szellem van, őt küldték, hogy visszajutasson titeket. Ti vagytok az egyedüliek, akik nem halnak meg, sőt, különleges képességekkel lesztek ellátva. De öngyilkos nem lehet, mert meghal.
– És te?
– Én 3115-ből jöttem. A földről már eltűntek az erdők, az élőlények, minden mesterséges, az étel is. Engem küldtek vissza, hogy felvilágosítsalak titeket.
– Várj! Mi megöltük azt a szörnyet.
– Azt nem lehet megölni. Legfeljebb elkábítani. Bár… azt hi… most jut eszembe! Tulajdonképpen az egy élő gép, és a lábaiban vannak a szervei. Az egyik kihunyt, azt megöltétek. De van még három. Tehát a feladat: öljétek meg, de úgy, hogy ő is megöljön titeket. Viszlát! – mondta, és újabb fénycsóva jött érte, beszállt a gömbbe, és a sugár visszavonult.
– Na, hát így állunk.
– Rólunk egész megfeledkeztetek – kiáltotta Sobi.
– Aljas disznók! Végetek! – kiáltotta Kinizsi, és a nyilával átlyukasztotta Kébert fejét. Ekkor Sobi fogta az íjat és célzott. A nyíl repült, Ági oldalába állt bele.
– Szemetek! – ordított Kinizsi, és Balázs szívét lőtte keresztül, de Sobi elmenekült.
– Mi történt? – hajoltam le Ágihoz.
– Véégem – nyögte.
– Akkor figyelj. Ha visszaértél, maradj Bogdányban. Keresd meg Liebhardtot és a többieket. Ott találkozunk! – mondtam.
– Rendben – mondta Ági.
Teste még rándult egyet, és elhalt. Halála után pár másodperccel egy fénykarika vette körül, és eltűnt, csak a ruhája maradt meg.
– Gyerünk! Meg kell keresnünk Sobit! – kiáltottam, és elindultunk a fennsík felé, ahol eltűnt.
Schoblocher nyomaira csak sötétedéskor bukkantunk.
– Nem érdemes tovább menni – mondtam; – már úgyse látjuk a nyomokat. Maradjunk itt!
– Egyetértek – mondták, és elmentünk aludni.
Reggel Bogi továbbszaglászta a nyomokat. Nemsokára Sobi ruháit találtuk meg.
– Rossz előérzetem van – mondtam, és ekkor az időszörny lábnyomait pillantottam meg.
– Odanézz! – ordítottam.
– Ó! – kiáltották; – az időszörny!
De ekkor a dombon megjelent, és felém vágtatott, én menekültem, de végül egy rúgást éreztem, és az erdőben találtam magam Bogival és Ágival.
– Hol, hol vagyok? – kérdeztem.
– 1992-ben.
– Hű! Végre itthon. De Angel, Kinizsi, Feri, és Dani még ott van!
Ekkor Bogi két lábát ismét a mellemre tette, és valami erőt adott nekem. Úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Tudtam mit jelent. Azt, hogy vissza kell mennem a múltba, megsemmisítenem a szörnyet. Hirtelen egy fényes íj és nyíl termett a kezemben. Tehát ez fogja megölni. Ezt mondtam Áginak:
– Most visszamegyek, és nemsokára itt leszek a többiekkel. Rendben?
Ági bólintott.
– Akkor indulás! – kiáltottam, és máris egy fénykör vett körül, és a csóvával elindultam valahová!
Útközben se nem láttam, se nem hallottam. Csak akkor tértem magamhoz, mikor már majdnem földet értem. Ferit, ANGEL-t és Kinizsit láttam meg. Dani éppen akkor tűnt el az őskorból. Leereszkedtem, és a fénycsóva elmúlt. Az időszörny a nyíl láttán megrémült, és menekülni kezdett, de két nyíl már benne volt a másik hátsó és a bal első lábában. A többiek bámultak. Kinizsi elkérte a nyilat, és utána lőtt, de nem találta el. Utána futottunk, és ANGEL-t eltaposta az időszörny, és eltűnt. Ferivel és Kinizsivel nyargaltam tovább, míg rátaláltunk az állatra. Kinizsi keresztüllőtte az utolsó lábát. Ekkor bekövetkezett a föld megváltása. Az állat bődült egyet, felágaskodott, és fény vette körül. Fekete-kék sugarak törtek ki az állatból, és az égbe szöktek. Szintén onnan sárga sugarak lövelltek a szörnyre, és az állat szétporladt. Az elmúlt időszörny körül robbanások keletkeztek, megnyíltak az ég csatornái, villámlás is kezdődött: megrázkódott a föld, a madarak menekültek. Ekkor az egyik sárga sugárral visszajött az űrember, aki felvilágosított.
– Ezt elintéztétek. Egy dolog van, amit még meg kell tennetek.
– Mi?
– Elhozni az ANDRUS (ENDRUSZ – ról azt a robotot, ami mássá tenné a Föld életét.
– Ezt hogy érted?
– Olyan sugarakat bocsátana szét a földön, amely megtisztítaná a levegőt minden korban, így a jövőben egészségesebb lenne az élet. De nem fogtok emlékezni semmire, így senkinek nem mondhatjátok el, mi történt. Az a robot kívülről olyan mint egy ember, de olyan anyagból lesz, mint az időszörny csontja volt. Rendben?
– Rendben – mondtam.
Többre nem emlékszem. Csak amikor már ott álltunk a robottal, és bocsájtja szét a sugarakat.
– Megtettétek. Most visszamehettek. Vigyázzatok, mert utána extra képességeitek lesznek: húszszor olyan erősek lesztek, mint most.
– Hűha, akkor Kinizsi… – kezdtem, de nem bírtam befejezni. Eszembe jutott Kinizsi mondata: „Onnan, ahonnan jöttem, mindenkinek ilyennek kellett lennie” És igazam volt.
– Most már nekem is haza kellett mennem – mondta; – ott már szükség van rám. Visszamegyek az ANDRUS-ra, mert onnan jöttem. Ott most épp háború dúl.
– Várj! Akkor hogy lehet hogy Öreg Sólyom…
– Valóban létezik egy Kinizsi, de az nem én vagyok. Engem azért küldtek ide, hogy legyőzzem az időszörnyet, és hogy segítsek nektek! ANGEL is az ANDRUS-ról jött, de ő már visszament. Ági viszont a földről származik. Viszlát! – mondta és máris csövek, műszerek jelentek meg rajta. Az egész ember fémből lett, és egy fénycsóvával visszament.
– Mi is menjünk vissza a mieinkhez; – de mit fogunk mondani?
– Nem azt, ami történt. Majd valamit kitalálunk.
– Hát, nem volt könnyű. De valahogy most sem akarom elhinni – mondtam.
– Igen. Indulás!
Visszaérkeztünk. Már az egész csapatunk ott várt. Mindenről beszámoltunk nekik. Sikerült meggyőzni mindenkit arról hogy eltévedtünk, meg így meg úgy. Ezen is túl voltunk. De ezzel még nem fejeződött be. A következő nyáron ismét nagy kalandok vártak. De mindegy, egyedül senki nem élte volna túl. Büszkék voltunk arra, hogy megmentettük a földet. De kiderült hogy nem csak a földet kell megmenteni…
A következő nyáron az Andrusra hívják őket harcosnak a novokék ellen. Ott is sok kaland vár rájuk, s végül viszsatérnek. A regény címe: Harc az Andrus bolygón.
Vége