– Hé Liebhardt! Megint gondok vannak! – állítottam be az Andrewy parancsnoki erődítménybe.
– MDSZ ügyek? – kérdezte Liebhardt.
– Nem. A Sobiéknak sikerült egy 100 fős csapatot összekaparniuk, és máris csatázni akarnak.
– Nem tudja, hogy a DEJTCS-ek az egész országban több mint 150 ezren vannak?
– De ő csak a Bogdányiakkal akar harcolni.
– De ez is van legalább 300 csak az ittlévők közül – mondta tovább Feri.
– Mikor lesz ez? – kérdezte Liebhardt,
– Ez év december 28-án, szombaton.
– Hányadika van?
– December 28.
– Mit?!
– Ott jönnek! – hangzott a várható kiáltás.
– A szuper Andrewybe! – kiáltotta Liebhardt.
Katonákkal nem volt gond. Nekem például 70 katonám dolgozott a Pad – erődítményekbe’, de most az Andrewybe szerződtettem őket. Ferinek is ennyi katonája volt, és Liebhardtnak pedig több mint száz. 300 katona 100 ellen…
– Liebhardt! Az információk: 10 hadifogoly nekünk, 5 pedig nekik. De van rosszabb hír is: bontják a vezérbástyát.
– Hogy?! Keressük fel szakácsdejtcset!
– Szakácsdejtcs! Keverj össze egy doboz vöröspaprikát 10 csomag őröltborssal és önts bele vizet! – adta ki a parancsot Liebhardt.
– Keressük meg a barkácsdejtcset!
Amíg Liebhardték elmentek barkácsdejtcsért, én szóltam a tüzéreknek, hogy készüljenek a lövésre.
– Ez kész. Kereressük meg a Tervidejtcset is.
A Tervidejtcs az én vagyok.
– Valentin! Készíts egy kilövőszerkezetet a dobozoknak!
A terv a következő: egy csípős oldatot fából készült felül lyukas dobozokba beleöntünk, és az ellenségre lőjük. A terv bevált: a Sobiék behunyt szemmel rohangáltak, mert kaptak az oldatból.
– És hogyha elmúlik a hatása? – kérdezte Feri.
– Feri! Vigyázz! – kiáltottuk.
A bástyánknak a fele ugyanis, a titkos bontogatok hatására ledőlt. Ő éppen azon a felén volt, egyedül. A Feri csak állt kővé meredve a dőlő bástyarészen, s mikor leért…
– Liebhardt! Hoztam a Feriről a híreket: egy rózsabokorba esett, beverte a fejét, vérzik a keze, és a tüskéktől cifrás a háta. És a legrosszabb: DIB hadifogoly – jelentettem.
– Nem!!! Gondolod, hogy csinálnak vele valamit? Azonnal vissza kell térnie az Andrewybe! Valentin! Karcsi! Dani! Gyertek velem! – mondta Liebhardt.
– Ott van! – kiáltotta Liebhardt.
– Mit csinálnak vele?! Csak nem ostorozzák?
– Mindenkinek roham! – kiáltottam a hadseregnek.
Egy negyed óra múlva nem volt már hadifoglyuk, és a veszteségeinket a hadizsákmányból fedezni tudtuk.
– És most hogy tovább? Szólj Ügyinek (DANI), hogy fából barkácsoljon kereszt alakú lövedékeket fából!
– És Kémidejtcsnek, hogy főzzön ki valami kábító folyadékot. Én addig csinálok kődobáló ágyút az ellenséges támpontok megsemmisítésére.
Felejthetetlen élmény volt becélozni az ágyút, és kilőni a golyót. Aki csak látott, bámult. 10 golyó után a fegyverraktáruk darabokban volt a fegyverekkel együtt. De a mi készletünk kiváló volt: 10 db kőhajító ágyú, 50 db bothajító, 60 rendes ágyú, 350 db bot. Ezek csak az Andrewy fegyverei. 50 fő tiszt, 50 tüzér, 200 sorkatona…
A Sobiék látták, hogy a kőhajító gépek mindent tönkretettek, ezért kivonultak az óriásfenyvesből. Pár nap múlva:
– Liebhardt! Holnap idejönnek a tahisi, a szentendrei és a visegrádi DEJTCS-ek. Vannak úgy 300-an! – jelentette Feri a táborban 1991. december 31-én.
– Holnap? Elseje! Tervidejtcs!
– Tudok mindenről. Mindent megoldunk. Holnap szervezünk egy kirándulást, felmegyünk a hegyekbe, hazajövünk, vigadozunk és kész. Nem kell szuper programot tervezni.
– Dejtcsszakács! Holnap valami jót főzzél; Barkácsdejtcs! Készíts valami ajándékot. Ügyi! Rendezd el a fogadóerődítményeket az Eagle-ban! Tüzérek! Majd csináljatok díszsortüzet! Valentin! Tervezd meg a kirándulást! – hangzott a züllött parancs, melyet Liebhardt futtában adott ki, tekintve, hogy még az ügy után kell járni. Másnap hajnalán, 1992-es zászlókkal és fegyverekkel: 600 DEJTCS barna egyenruhában.
S olyan volt, mint az AVE WOOD:
Csillogtak fegyveritek, szinte égve,
Zöld jelvényetek csillogott az égbe
DEJTCS-ek! Csak az erdőt segítsétek,
S örökre, a természetet védjétek!
Amikor a kirándulás megindult, zengett a völgy, a hegyek, ahogy 1200 láb trappolt végig az erdőn. De egyszer vége szakadt ennek a harci felvonulásnak: egy állatbőr. A húsa és a szarva nem volt meg. Gyanúsnak találtuk, de mentünk tovább. A második tetemnek már csak a csontváza volt meg.
– Gondolod hogy…
– Nem, Feri! Ilyennel volt már dolgunk. A végén kiderült, hogy a beteg állatokat a rókák csalogatására tették ki! – mondta Liebhardt.
– Ezek nem vadászok, Liebhardt!
– Tudom. Orvvadászok. Valamit tennünk kell!
– Csend! Felderítjük az erdőt! Minden csapat másfele megy! Adtam ki végül a parancsot.
A Liebhardtékkal külön mentünk.
– Hasra! Ott vannak! – kiáltotta Feri.
– Hogyan tovább? – kérdezte Dani.
– Megláttak! – kiáltottam.
Menekülés közben az egyik csapdájuknak a fogságába estünk.
– Már csak ez hiányzott. Már megint kalandok… – mondtam.
– De nincs sok időnk. Miközben mi itt kuporgunk, kint állatirtás folyik! – figyelmeztetett Liebhardt.
– Te! Ez a fa éles! – mondtam.
Egy óráig reszeltem, de végül is sikerült.
– Ez az! Oldozz ki minket is!
– Jól van! Most pucoljunk innen, de gyorsan!
– Sikerült! Hívjuk a többieket! – mondta Liebhardt.
– Még ne! Csináljunk az ajtó elé és a ház köré csapdákat! – tartottam vissza Liebhardtot.
S ez a szó az orvvadászok vesztét jelentette.
– Kész! Most pedig tűnjünk innen! – javasoltam.
Csak az volt a gond, hogy eltévedtünk.
– Na, most nem tudom, mit tegyünk!
– De Liebhardt! Ha nem érünk vissza a táborba…
– Figyeljetek! Valaki jön.
– Nem valaki. Valakik!
– A Sobiék! Egyszer aztán végünk van.
– Liebhardt! Mi abba hagytuk a harcot. Nem háborúzunk tovább. De a Gál még folytatja! – mondta Sobi.
– Ez jó hír. Tudjátok innen az utat?
– Persze – hangzott az öntudatos válasz.
A táborban mindent elmondtunk. Mire visszaértünk az orvvadászok táborába, már egy fán lógtak azok a vadászutánzatok. Hívtuk a vadászokat és az erdészeket, akik letisztázták a dolgot.
– A rövid kaland is kaland! – kezdtem a szokásos mondásomat.
– Hagyd már abba Valentin – mondta az egész osztag egyszerre.
De másnap is vártak még ránk… Inkább abbahagyom.
A táborban minden nyugodt volt. Szakácsdejtcs főzött, Ügyi barkácsolt. Kémidejtcs kisérletezett, Dejtcserős edzett. (…) (Liebhardt) pedig az országból érkező DEJTCS – információkat vizsgálta. Csak én járkáltam fel – alá a kistölgyesben.
– Mi a bajod Valentin? – kérdezte Feri.
– Unatkozom. Itt nem történik soha semmi. Azt hiszem, megkeresem erdészdejtcset, hogy nem lesz-e vihar.
– Azt hiszem, igazad van. Most hogy a Sobiék…
– Dejtcsek! Azt hiszem, óriási vihar közeleg! Menjetek be a sátrakba! – prédikálta erdészdejtcs.
Fél óra múlva itt volt…
– Elsöpri a sátrakat! – kiáltottam.
– Nem kell mondanod, tudjuk.
– Kapaszkodjatok a fákba! – mondta Dejtcspapa.
A végén már fákat is kidöntött a vihar.
– Már csak egy lehetőség van! 50 méterrel arrébb kezdődik egy védőfal. Ha odáig elérünk, rendben van. Remélem még áll.
– 296, 297, 298. Mind megvagyunk, Kémidejtcset és Ügyit kivéve! – mondtam.
– Ilyen viharban nem tehetünk semmit: hófúvás, eső, hurrikán.
– Na, most aztán tényleg történik valami! – mondtam.
– Vigyázz! Két fa eldől!
Óriási zűrzavar, és még nagyobb vihar. Fél óráig a fal mögött maradtunk…
– Véget ért a vihar! – mondtam.
– Akkor jó! Fésüljétek át az erdőt! Valentin, Dejtcserős (DANI)! Velem
jöttök! – parancsolta Liebhardt.
Közben:
– Most hogy jutunk ki ebből a gödörből? – kérdezte Ügyi (Feri).
– Nekem van egy ötletem! Itt van a zsebemben egy kis erősítő…
– Nálam meg két fapohár! – adták át az információkat egymásnak.
– Oh! Most jut eszembe! Ez az altatószer! Nehogy… már késő. Megittad.
A DEJTCS-eknél:
– Találtatok már valamit? – kérdezte Liebhardt.
– Nem – mondták.
– Várj, Liebhardt! Most jutott az eszembe! Azt hiszem, mintha arra balra gurultak volna! – mondtam Liebhardtnak.
– Akkor 10-en jöjjenek erre! A többiek is csak a közelben keringjenek! – vette szájára Liebhardt a megfontolt parancsot.
– Hé, Kémidejtcs! Mit csinál ott a Feri?
Kémidejtcs elmondta a történteket.
– Mikor múlik el a hatása?
– Negyed óra múlva
– Addig várunk. A Gálék!
– Csapatok! – kiáltottam nyugodtam.
De nem jött senki.
– Gyertek már!
– Túl messze vannak.
– De a Gálék közel!
De ebben a pillanatban ott termettek a Sobiék. A Gálék elkezdtek örülni, de a Sobiék megtámadták őket.
– Mit csinálsz, Sobi? – kérdezte rosszat sejtve
– A Liebhardtékkal vagyunk!
– Tűnjünk innen, de gyorsan! – mondta Gál, és már el is húzták a
csíkot.
– Sobi, ezt jól csináltad! – dicsértük meg.
– A Gálékból már elegünk van. Na, most megyünk és visszaépítjük a haditábort.
Mindenki elment, csak én maradtam.
– Milyen haditábort? – kérdeztem.
– Amit elvitt a szél.
– Eh! Nem így értem!
– Valentin! A Gálék háborút akarnak!
– Háborút?! Rohanok a táborba!
Az erődítményben mindenki pihent, kipihenték az építés fáradalmait, amit a vihar okozott. De ez nem sokáig lett ilyen.
– Liebhardt! Liebhardt! A Gálék háborút akarnak kezdeni.
– Mit? – ugrott fel.
– Háborút! – ismételtem meg.
– Mindenkit a gyülekezőhelyre!
Kis idő múlva:
– Figyeljetek! A Gálék háborút terveznek. Csupán 60 katonájuk van, nekünk meg 300, de még A Sobinak is van 40. Ha elfogadjuk a háborút, ugyanaz lesz, mintha nem fogadnánk el…
– Egyszóval elkerülhetetlen a háború – zártam le a mondokát.
– Igen. De egy biztos: a Gálék háborúja céltalan lesz.
– Hiába. Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan – mondtam, szokás szerint viccelődve.
– Kapcsold már ki magad! – mondták nekem, bár ők is nevettek.
– Nos, hogy döntsünk?
A tomboló DEJTCS-ek még aznap munkához láttak. Fegyvereket készítettek, táborokat építettek. Másnap délfele megjött a hír:
– A Gálék csapatai a kisfenyves felé törnek!
Csend. Mély csend.
– 50 ember térjen be az erődítménybe, 50 szállja meg a kisfenyvest! – rendelkezett Liebhardt.
Csakhogy a sereg azt már nem hallotta, hogy a Kisfenyvesbe is kell menni…
– Lipi, nagyon kevesen vagyunk! – kiáltotta.
– Mi van a kőhajítókkal?
– Nincs táboruk, használhatatlan.
– Bothajító?
– Túl sokan vannak!
– Viszont az ellenség ágyúi lerombolták a kisfenyvesi Hawk – erődítményt. Tehát az egyetlen út: a menekülés.
Csaknem fél óráig futottak.
– Leráztuk őket! – mondtam lihegve.
– Akkor jó.
– Most már csak azt kéne tudni, hol vagyunk – mondtam, bár tudtam a választ.
– Csak nem fogod megkapni a választ, ugyanis minden jel- és valószínűség szerint eltévedtünk.
– Az egyetlen esély: keresgéljünk!
Kis idő múlva:
– Már egy fél órája keresgélünk és még mindig semmi…
– Nézzétek a helyzetet! Van egy világ, abban a világban van egy bolygó, abban van egy ország, abban van egy hegység, abban van egy erdő, és abban vagyunk mi, akik eltévedtünk. Az információink: amin vagyunk völgy és tölgyes. Felmászunk a hegyre, és körülnézünk. Így körülbelül tudni fogjuk, hol vagyunk – ajánlottam.
– Rendben.
– Megvan! Innen a kistölgyes északra fekszik! Hoppá! De van még valami! Legalább 150 DEJTCS hiányzik, és a többieket pedig lefegyverezték!
– Akkor pedig már csak egyetlen dolgot tehetünk. Itt is építünk egy erődítményt, készítünk fegyvereket. Holnap meg kell keresnünk a Sobiékat! – mondtam.
Másnap:
– Jó reggelt! Hol van Liebhardt?
– A sátrában gubbaszt reggel 7 óta! – kaptam a választ.
– Eddig van 50, de 100 kell… Kell gyűjteni muníciót, Ügyinek kb. 10 kőhajító gépet készíteni. Ha a Gálék északról…
– Hé, Lipi! Mi a manót csinálsz?
– Pocsékul állunk! A Gálék bármelyik pillanatban támadhatnak, és alig van fegyverünk. De élelemmel nincs gond! Ribizlibokrok, forrás…
– Most hallhatsz egy rosszabb hírt is! Itt vannak a Gálék! – ugrott be Feri.
– Mindenki a helyére! Ezek is jókor jönnek! – kiáltotta Liebhardt.
Egy kis harc múlva:
– Ledöntötték az egyik tornyot 8 katonával együtt!
– Vissza az erdőbe!
– Phuh! Ezt megúsztuk… a kémek! Na, mi van?
– A hegyekben van egy óriási víztároló… omlik a gátja!
– Mit??!! Végünk van! Most adja meg a természet a kegyelemdöfést!
– Nem! Mégsem! Itt van ez a gödör!
– Persze! Sírgödör! He, he!
– Ha ide behúzódunk, nem visz el a víz!
Úgy is lett. Ott, ahol a víz leömlött, nem maradt egy fa se. Több gallon víz zúdult a hegy tetejéről, a faluból is látni lehetett.
Csakhogy az a hordalék, amit magával hozott, a gödröt is betemette. Csak az utolsó pillanatban ugrottunk ki…
– Vége? – kérdeztem.
– Igen.
– Mind megvagyunk, 3 fiú és 4 lány kivételével! – hallottam a szokásos DEJTCS – krónikát.
– Ott lent van valaki! Ez az Ági!
Így aztán lassacskán meglett mindenki, sajnos a Gálékkal együtt. Már megint csak harcolni lehetett. A harcban kaptunk egy kis előnyt, így leléphettünk, de ez nem volt elegendő…
A Gálék menekülésképpen elkaptak mindenkit, és munkára fogták őket, velünk együtt. De volt ennél rosszabb is…
– Feri, hallottad a hírt? – kérdeztem, miközben rohanva érkeztem a táborba egy gerendával.
– Képzeld, a Gál, az Attila, a Varga és a Szaicz az osztályból mindenkit robotba hajtanak. És aki egy szót is szól erről, azt megverik! – kiáltottam.
– Ez már minden határon túlmegy! – fújtatott Liebhardt.
Az egész osztály hátrakötözött kézzel döcögött. Akik ellenkeztek – főleg a lányok – megostorozták.
– Azt hiszik magukról, hogy mindent megtehetnek! – mondtam tehetetlenül.
Mikor vége lett a munkanapnak, a kunyhóba hajtottak minket.
– Figyeljetek! Fel kell lázadnunk! Ti mind átmentetek a kiképzésen. Meg kell próbálnunk!
– Igen! Én például a szuperosztaghoz tartozom. Én voltam a legjobb a lányok között, akinek valaha is szava lehetett a MEW – lányparancsnoki erődítménybe’ ! – vállalkozott Ági.
De ekkor már felhangzott a szabadságdal, s a fegyverek vették át a hatalmat. De a Gálék észrevették, és fatöltények áradatát zúdították a szökőkre…
– Így soha nem szabadulunk ki! – mondtam, bár ezt is tudtam, hogy ezzel ők is tisztában vannak.
– De ez az ásó itt van! – így Liebhardt.
– És, mit akarsz vele kezdeni? – kérdeztem meglepődve.
– Na, mit? Fedezéket ásunk!
– Vigyázz, kő! A fenébe, mit művelnek ezek? Nem! Ezek egy kőhajítóval küldenek a mennybe! Mindenki a sarokba!
Egy durranás.
– Ezt megúsztuk. De nem szeretnék ilyen galacsintúró bogaraktól a másvilágra kerülni. Nézd csak Liebhardt, valaki éppen követ küld neked! És milyen magas a hangja! Mindjárt tériszonyom lesz!
– Ebből elég! Tárgyaljunk!
– Arra már nincs idő! Itt jön még egy ajándék!
– Azt nem mondtam, hogy eltegyenek láb alól! Add ide azt a dugós puskát! Kapnak mindjárt a képükbe! Talált!
– Ne örülj, Valentin! Az összes ágyút ideirányítják!
– Akkor találkozunk a kapunál!
– Vagy mégse! Itt egy csapóajtó!
Nagy nehezen felnyitottuk.
– És van benne egy gödör! – ujjongott Liebhardt.
– Persze. Megint a szokásos sírgödröd!
Mikor én, Liebhardt, Karcsi és Ági bent voltunk, eldördültek az ágyúk.
– Feri igyekezz!
Erre úgy berántottuk, hogy csak úgy nyekkent, és az ásótól kezdve a puskáig mindent magával rántott. Recsegés, ropogás, csattogás és mély csend.
– Na, jó. És most hogy jövünk innen? – kérdeztem, és még ezt is viccesen akartam kifejezni, de tekintve a helyzetet, visszaszívtam.
– Jó kérdés – válaszolta Liebhardt.
– Hát a csapó…
– Feri! Rajta vannak a kövek!
Egy pillanatnyi gondolkodás után felkiáltottam:
– Itt az ásó!
– Remek ötlet! Kiássuk magunkat – helyeselte Liebhardt, és nekiestünk az oldalának. Mikor kiértünk, kifújtuk magunkat. De egyszer csak megakadt a szemünk valamin: a Gálék fegyverein.
Abban a nagy csendben még a madarak is elfojtottan csiripeltek. Az elhaló nap utolsó sugarai az öröm – patak csillámló vizében kaptak menedéket. Az öreg fenyők mélyen meghajolva hajladoztak felénk. Az erdő sűrűjéből a béke jelszavait hallottuk. Hol egymásra, hol a Gálékra néztünk. Mit tegyünk? Az égre néztünk, s onnan vártuk a választ. Éreztük és tudtuk, mit kell tennünk. Úgy látszott itt ér véget a küldetésünk, melyet Isten és a természet ránk bízott. A Gálék lassan a halál – szakadékba dobták fegyvereiket. Ezt mi is követtük. Ekkor megérkeztek a mi csapataink is. Őket is leintettem. A Liebhardt és a Gál egymáshoz mentek és kezet fogtak. A fák vígan hajladoztak felénk. A halál – szakadék ridegen tátongott, és a nap utolsó sugarai még tükröződtek a szemünkben. Küldetésünk véget ért. De ez még nem azt jelenti, hogy ezentúl nem védjük a természetet!
ANDREWY
MADE IN PAD
V.P.
Utószó
Ez a könyvem – azt hiszem – már nem lett olyan jó, bár sok próbával elkészült. Ez a könyv már ’92-ben játszódik, az erdők fénykorában. Ezt a könyvet a DEJTCS céljaira építem. De azonban, A Pilis zöld poklában olyan dolgok történnek, hogy a DEJTCS megtörik. Ezt a tanulságos történetet én (…) úgy írtam meg, hogy minden részből tanulni lehessen. Humoros események, halálos pillanatok, és tanulságos pillanatok egészen az utolsó mondatig.
ERS XIN VAD
TALPRA DEJTCSEK! HÍ AZ ERDŐ!
A TERMÉSZET ELEGENDŐ.
MIT VÉDÜNK? NÖVÉNYT, VAGY ÁLLATOT?
AMIT AZ ISTEN ADATOTT.
A DEJTCSEK REMÉNYÉRE ESKÜSZÜNK, ESKÜSZÜNK
HOGY TECHNIKAHÍVEK NEM LESZÜNK!