BLOG Archívum - Valentin Péter

Mobilok bűvöletében 2. – A Millennium kora

1999. Az ezredforduló ragyogó időszaka, a Millennium kapuja.

NATO-gépek tartanak Jugoszláviába, az Allied Force hadművelet keretében. Dübörgésüket hallani a magyar vidék éjszakáiban, a langyos tavaszban is. Csörögnek az Ericssonok, anyós érdeklődik a szomszéd faluból, fiam, mi ez a zaj?

Kaliforniában egy üzletember ül egy napsütötte padon, és szédelegve arról olvas, hogy a mintegy 200 főbb „internetcég” részvényeinek piaci értéke 450 milliárd dollárt kóstál. Nyúl is a Motorolájához, hogy befektessen, még több részvényt vásároljon. Nem tudja, hogy e cégek bevétele összesen sem haladja meg a 21 milliárd dollárt, sőt, több milliárdos veszteséget görgetnek maguk előtt.

Bemutatják a Mátrixot. A film hatalmas siker, szelíden paranoiássá tesz egy fél generációt. A szereplők egy szétcsúsztatható banántelefonnal rohangálnak, és hirtelen mindenki olyat akar. A fiatalok kételkedni kezdenek abban, hol is húzódnak a valóság határai, és a kemikáliák hajtotta végeláthatatlan drum and bass partik nem is könnyítik meg a helyzetüket.

Azon a napfényes, gondtalan nyáron a Quimby együttes tagjai új hangzások és lehetőségek után kutatnak, miközben szétbulizzák magukat. Egy csőd szélén álló stúdióban elkezdik felvenni az Ékszerelmére albumot, személyes Bors Őrmesterüket. Felcsendül az Androidő, noha az Android kora csak tíz év múlva jön el.

_{Hello, Neo – A banános bunkófon, avagy a vágyak tárgya}

1999 nyara számomra is fantasztikus volt. Igaz, pótvizsgáznom kellett, de azért az idő nagy része koncertezéssel, versírással, ivással és napfogyatkozással telt. Ingáztam Szentendre és Dunabogdány között, fejemen egy ócska Walkmannel, amiből ömlött a (leírni is kínos) szimfonikus metál. Lelkem fel volt ajzva, láttam a fényeket szétfolyni, éreztem láttam meghasadni az eget, és kitaláltam a magánhangzók színét. Nem, akkor még semmi közöm nem volt a drogokhoz, csupán Arthur Rimbaudnak képzeltem magam. Meg John Lennonnak, Jim Morrisonnak, és még ki tudja kinek. Rajzolgattam a békejeleket, és azt játszottam magamnak, hogy a hatvanas években élek a varázsgombák árnyékában. Mélyen megvetettem szegényes koromat, annak unalmát és elfajzott zenéit.

_{Méghogy második Beatles…}

Visszatekintve néhány, bizonyára erőltetett következtetésre jutottam. Akkoriban azért ringathattam magamat abban, hogy a privát hatvanas éveimben élek, valahol Londonban vagy Kaliforniában, mert a kilencvenes évek vége a Dunakanyarban valóban olyan volt. Szidtam Britney Spears-t (közben dúdoltam), a Bestiákat és a tuctuc-ot, miközben a világ nem csak belőlük állt, és bizony születtek nagyszerű zenék. A Bokros-korszak után, a levegőben optimizmus pezsgett. Lelkes, kreatív fiatalok lepték el Szentendrét, no és hát Dunabogdányban is akkor volt fiatal minden idők legnagyszerűbb nemzedéke (hehe). A számítástechnika maga volt a jövő, és a diákok, ha megtehették, bizony igyekeztek felülni a vonatra. És ezen a ponton szúrnék be egy gondolatsort.

Bár a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakából jórészt annyi maradt meg az emlékezetben, hogy félmeztelen fiatalok kergetik a pillangókat egy réten, miközben füvet szívnak, azért az a dolog nem egészen arról szólt. Azok a hippik, akik nem a heroingettókban kötöttek ki végül, valójában nagyon is józan gondolkodásúak voltak, és szívük helyén több volt a fogaskerék, mint a rózsaszín plüssbélés. Rajongtak a technikáért, lenyűgözte őket az establishment égnek emelkedő holdrakétája, és ők maguk is át akarták formálni a világot. Sikerült is nekik. Sokan közülük tizenöt évvel később már rövid hajú, jeges szívű vállalatigazgatók voltak – akik tisztában voltak azzal, mindent meg lehet változtatni, kivéve magát az üzletet.

1969-ben, az LSD-szeánszokon a mosdatlan arcok integrált áramkörökről és tranzisztorokról csevegtek. Terveket szőttek, hogyan hozhatnák létre a rockkoncertek tökéletes hangzását. Harsogták Marshall McLuhan elméleteit, hogy a technika segítségével össze kellene olvasztania a médiát, a számítástechnikát és a telekommunikációt. Úgy gondolták, az így létrejött virtuális térben majd mindenki kommunikálhat egymással, szabad lesz a vélemény, és nem lesz cenzúra.

_{Nem így néztem ki, de majdnem.}

Nos, mindez végül is megvalósult. Igaz, az utóbbi két kitétel csak egy rövid időszakra vonatkozott, és ez a periódus pontosan az ezredfordulóra esett. Noha akkoriban nem volt sem számítógépem, sem internetem, de a barátaim, osztálytársaim nagy része teljesen naprakész volt. Az izgatottság a levegőben volt, akárcsak harminc évvel azelőtt. Mindenkit lenyűgöztek a lehetőségek, a távlatok, és az okosabbak éltek is ezzel. Természesen ismerőseim egyikéből sem lett Steve Jobs, de sokan szerettek volna azzá válni (vagyis, akkor még inkább Bill Gates volt az etalon). Az én generációm már nem akart olyan radikális változásokat, mint némely régi apostol; már mindenki beérte annyival, ha kockulhat a gép előtt, és egyszer majd jól fog keresni. Én csak ültem mellettük, kortyolgattam a fröccsömet, és hallgattam, ahogyan a hálózatokról, a legújabb videókártyákról, E-papírról meg molekuláris számítógépekről fecsegnek. Nem tartoztam közéjük, de néha érdekes volt hallgatni őket.

_{Vigyázat, kockaveszély!}

A mobiltelefonokról már nem esett annyi szó, legalábbis nem emlékszem rá – korántsem voltak olyan izgalmasak számukra, mint a Quake vagy a Duke Nukem. Engem pedig szinte egyáltalán nem érdekeltek (ahogyan a videójátékok sem). Sőt. Nem tartoztam azok közé, akik bunkófonokról szóló vicceket gyártottak, de mondogattam, nekem sosem lesz mobilom. Persze nem is telt volna rá: akkoriban a pénzügyekkel kapcsolatos látóköröm odáig terjedt, hogy a pár száz forint uzsonnapénzből mennyit tudok elkülöníteni kisfröccsökre. Különben meg, mobil nélkül is megtaláltuk egymást. Persze úgy nem nehéz, ha az ember a szentendrei gimnázium-szentendrei kocsmák-bogdányi kocsmák szentháromságán kívül nem mozdul el szinte semerre.

_{Ericsson GA628 – tipikus mobiltelefon a kilencvenes évekből.}

A barátaim kezében azért kezdtek már felbukkanni ezek a mitikus eszközök. Akkoriban még elég drágák voltak (ez a jelenség manapság reneszánszát éli), és olyan márkák határozták meg a piacot, amik ma mobilgyártóként ismeretlenek, vagy lecsúsztak a futottak még kategóriába: Ericsson, Siemens, Alcatel, és mindenekelőtt a Nokia. Írásom elején említettem a Magyarországon a nyár végén bemutatott Mátrixot, benne a híres banántelefonnal. Dereng, hogy akkor tényleg sokan vágytak olyanra. Utólag sokan keverték a 7110essel, ami azonban csak októberben jelent meg a nemzetközi piacon, és ami valóban korszerű volt: itt bukkant fel először a Series 40 platform, A T9 prediktív szövegbevitel (amit a későbbiekben, használat közben egy rémálomként éltem meg), és rendelkezett WAP böngészővel is. A Mátrixban szereplő 8110 viszont egy három évvel korábbi modell volt, amiből hiányoztak az előbbi extrák, viszont az első volt, amelyik smsben tudott csengőhangot fogadni.

A hétköznapi valóság ennél azért szerényebb volt. A legtöbb ember még csupán telefonálásra és sms küldésre használta a telefonját. Mindenki nagyon büszke volt arra, ha a kezében tarthatott egy ilyen féltéglát. Érdekes kört járt be ez a dolog egyébként: A telefonok mérete és súlya ezek után sok-sok évig csökkent, majd az okostelefonok ismét visszanövesztették magukat. Manapság egy átlagos készüléket éppoly kellemetlen zsebben hordani, mint 1999-ben volt.

_{Egy kis apróság a mobilok féltéglamentes korszakából.}

Nem is szaporítom tovább a szót, mivel tényleg nagyon kevés konkrét emlékem van a kor telefonjairól. Akit érdekel, hogy milyen készülékek voltak akkoriban, könnyen utánanézhet az emlékezetében, vagy az interneten. Mindenesetre egy rövid felsorolás: Ericsson T28, Alcatel One Touch 300, Nokia 3210 és 8210, Siemens C25, Motorola Timeport. A legtöbben nyilván még a korábbi évjáratok termékeit használták (nem gondolnám, hogy a készülékek tudása akkoriban olyan gyorsan elavult volna – ez ma sincs így, a mobiltelefónia néhány éve csöndesebb vizekre evezett. Bezzeg a kétezres években, hej, akkor más volt a helyzet!) Az év végén már három magyar mobilszolgáltató volt a piacon, a Westel és a Pannon GSM mellé belépett a Vodafone. A tévében – ami előtt akkoriban még sok időt töltöttem – folyamatosan mentek a reklámok, ha visszanézem őket, zamatuk a számba fut. Akkor azonban nem érintettek meg. Fejemben és szívemben csak dalszövegek és versek keringtek, és viszonzatlan szerelmek lángoltak.

_{Pannon GSM, az élvonal}

Aztán beköszöntött 2000, és az ezredfordulós bugot éppúgy sikerült megúszni, mint később 2012-ben a világvégét. Áprilisban a DotCom lufi kipukkadt, és számos üzletember rászokott a savlekötőkre. Az internetes újságírás még kölyökkorát élte, a stílus mai szemmel nézve amatőr, de annál őszintébb volt. Mindenki találgatott, merre táncol majd a technikai fejlődés ördöge.

Én magam akkoriban sok időt töltöttem Jéeméknél, üldögéltünk, iszogattunk, zenét hallgattunk és beszélgettük. A barátomnak akkor már volt mobilja, amennyire emlékszem, egy Ericsson. Kezdett motoszkálni bennem az érdeklődés. Lehet, mégiscsak jó lenne egy olyat kézben tartani. Azért persze kategorikusan kijelentettem, nekem sose lesz olyan. Némi apróval a zsebemben, ami egy kétliteres Irsai Olivér vásárlása után maradt vissza, ugyan mit is mondhattam volna.

_{Sütött még a nap, de már gyűltek a felhők.}

Nagy nehezen befejeztem a gimnáziumot, beiratkoztam egy egyéves könyvesiskolába, ahová B protezsált be. A gondtalan kamaszévek lassan a hátam mögött maradtak, még akkor is, ha erről sokáig nem akartam tudomást venni. 2000 nyara még infantilis őrületben telt, mohó izgatottságban, házibulikkal, a rengeteg egyetemre készülő barát közt. A pia mellett, akkora már a cigarettára és a fűre is rászoktam. A rengeteg kellemes pillanat mellett, a következő két évben ez krónikus kialvatlansághoz, reggeli kézremegésekhez és nyilvánvaló jellembéli torzulásokhoz vezetett. Négy évig nem nagyon írtam, se verseket, se novellákat. Szerencsére volt bennem valami mélyen, ami megakadályozta a teljes szétesésemet, de azért a levegő és a kilencvenes évek hangulata kezdett elfogyni. Akinek volt egy csöpp esze – például Bogdány Krisztusának -, az kihúzta magát ebből az ingoványból, a saját hajánál fogva, mint Münchausen bárója. Én inkább a langyos fosban lubickolást választottam, de arra azért ügyeltem, hogy a fejemet sose lepje el teljesen az említett anyag. Sokáig aranykorként élt a fejemben ez az időszak, most pedig lehet, hogy átesek a ló túloldalára, és túl szigorúan ítélek – ki tudja? Nem úgy emlékszünk, ahogy volt, ugye. Az akkoriban rólam készült képek mindenesetre nem azt sugallják, hogy annyira frankó lett volna minden. Akárhogyan is, de találnom kellett valamit, bármit, ami iránt lelkesedni tudok, ami ismét érdekel, legyen az bármekkora baromság is.

A mobiltelefon lett az. Igaz, még két évet várnom kellett rá, és az igazi bekattanásra még egy kicsit többet, de végül eljött az idő. Gollam megszerezte a Gyűrűjét, és cseberből vederbe esett.

Mobilok bűvöletében 1. – Kijelzők és majmok

1996. A sötét, s mégis oly napfényes napfényes kilencvenes évek. Egy könyvet olvasok éppen, Michael Chrichton Kongóját. A regényben egy kutató éppen felébred a kongói esőerdő mélyén. Szeretne kapcsolatba lépni a Houstonnal műholdon keresztül, és egy készülék kijelzőjébe bámul, ami zölden világít. Nem teheti sokáig, mert a majmok már közelednek. Nagy, szürke, furcsa majmok, és a fickó feje hamarosan kilapul két kőtányér között.

2002. Egy parányi, zöld kijelzőbe bámulok, amely zölden világít. Az apró eszköz rezeg a kezemben, házán a SIEMENS felirat díszeleg. Az enyém, szeretem. Senki nem zúzza szét közben a fejemet.

No de mi is ez az egész?

_{Nem túl barátságosak.}

Mindig is rögeszmés voltam. Ha olvastam valamit, vagy láttam egy filmet, a legfurcsább dolgok kattantak be tőlük, amiktől nehezen tudtam szabadulni. A fent említett Crichton könyv hozadéka a digitális kijelzők iránti bizarr vonzalmam lett. Persze, 1996 nálam még maga volt a sötét középkor: nem sok kijelző vett körül engem. Noha az internettel együtt kerültem a gimnáziumba, és látogattam a számtech órákat, a számítógép számomra varázsdoboz volt. A felhők között, ahol Költészetem Szárnyain Lebegtem, nem volt rá szükségem (és pénzem sem lett volna rá). Fáziskésésben voltam, mint életem során mindennel, például ezzel az írással és magával a bloggal is. Nincs bennem keserűség – ezek tények. Különösebben nem is bánom. Sok korombéli geek srác, akik lépést tartottak a korral, és sokra vitték, alakult át később szép lassan menthetetlen kockává. Persze nyilvánvaló, hogy csak utólag vigasztalgatom magamat ezzel.

Mindegy, a lényeg, hogy kijelzőhiányom volt. Otthon a televízióé ugyan jókora volt, de még nem volt digitális. A vonalas telefont alig két éve kötötték be hozzánk, azon nem volt kijelző. A magnómon se volt. A mából visszatekintve nagyon furcsának tűnhet egy ilyen világ, de létezett. Manapság tucatnyi facebook csoport lehel felénk nosztalgiát, hogy mennyire nagyszerű volt. Hát, a franc tudja. Ha valami annyira nagyszerű, azon miért szeretnénk változtatni?

_{Régen minden jobb volt.}

Az ember vágyakozó egy teremtmény, az már biztos. Én pedig kijelzőt akartam. Apámnak akkor már volt egy Alcatelje, apró, megvilágítatlan kijelzővel, de egyrészt még teljesen kiesett az érdeklődési körömből, másrészt, nem is igen hagyta, hogy hozzányúljak. Átcipeltem hát magamhoz a nagyszüleim régi rádióját, amin jókora, megvilágított frekvenciakereső volt, és azt bámultam esténként. S közben a legkevésbé sem digitális írógépemet püföltem, hogy FOGYASSZON KÁVÉT! feliratú cetliket gyártsak, amiket a buszon osztogattam boldog-boldogtalannak a gimiből hazafele jövet.

Akkoriban kezdtem dobolni, és B-vel nagy álmokat szőttünk arról, hogy dalokat fogunk írni, és híresek leszünk. B-nek ehhez szüksége volt egy új magnóra, amelyen kazettára tudta venni zongorán kísért dalait. Valamint, hogy hallgatni tudjuk rajta a Beatlest, ihletet merítendő (akkoriban, amikor a külvilágot Coolio, a Back Street Boys és Kozsó uralta). Vett, vagy kapott is egyet, egy SAMSUNG-ot, és amikor megláttam, erőt vett rajtam az irigység. A készüléken a rádió keresője digitális volt!

Azonnal mentem, és közöltem a szüleimmel, szükségem van egy új magnóra. Úgy gondoltam, az új magnók már mind olyanok, mint B-jé. Végül kaptam is egyet, egy SHARP-ot. De amikor kicsomagoltam, nyoma sem volt kijelzőnek, azon is csupán nyomkodni meg tekergetnivaló gombok voltak. A csalódottság majd sírba vitt, nyilván hisztiztem is egyet. De már késő volt. Maradt B. magnójának nézegetése a próbák után, maradt a sóvárgás és a vágy.

_{Akkoriban a Samsung még nem volt akkora név.}

Teltek az évek, és én szinte teljesen megfeledkeztem erről az egykori vonzalomról. Ami persze nem csoda. Most, 27 évvel később, már mindenütt digitális kijelzők és fények vesznek körül. A telefonom hatalmas AMOLED kijelzője, amely egykor elhihetetlen sci-finek tűnt, a monitor az orrom előtt, a világító billentyűzet, az okosóra a csuklómon, a háztartási gépek, az automata kasszák, még azok a kurva kávégépek is – világítanak, pityegnek, prüntyögnek, épp csak nem gurulnak, mint BB8. De hát erre vágytunk akkor, és az álom teljesült. Hogy most már szabadulnánk néha tőlük? Késő, ők a majmok, a mi majmaink, a mi vállunkon ülnek, a mi nyakunkba mélyesztik a fogukat. Akkoriban is léteztek hasonló majmok, csak más volt a nevük. Talán veszélyesebbek is. Irányítasz, vagy ők irányítanak, ennyi az egész.

_{Layne Staley-nek plédául másféle majom ült a vállán.}

1996 után még volt hat szép évem anélkül, hogy mobiltelefonom vagy akár számítógépem lett volna – és ezt csöppet sem bánom. De azt sem bánom, hogy 2002 szeptember másodikán végül eljött az idő, és meglett az ELSŐ (legalábbis telefonból). A kijelzője pici volt és zöld, éppen mint Crichton regényében. Bumfordi volt. Rezgett. Kaput nyitott.

Nagyszerű pillanat, nagyszerű idők. Ezekről fog(nak) szólni a sorozat következő részei.

Sötét úton – a blog elé

Tavaly év végén, 2022 novemberében nem éppen a legjobb időszakomat éltem. Balul elsült munkahelyváltás, egészségügyi problémák, pocsék időjárás, efféle finomságok halmozódtak fel házam táján nagy mennyiségben. Ezek a problémák januárra megszűntek – kivéve a csapnivaló időjárást, de ez végül is Anglia -, ami nagyszerű. Mégis, amikor az ember maga alatt van, depressziós, fel akarja metélni az ereit, meg ilyesmi, annak is lehetnek olyan hozadékai, amire utólag sem tekintünk megbánással. Például érzékenyebbek leszünk, fogékonyabbak bizonyos hangulatokra, eljutnak hozzánk olyan érzések, amik nem teremnek meg a Nyugalom Méla Fennsíkján. Legalábbis én így vagyok ezzel. Bizonyosan nem jó dolog szorongásban éli, de néha szükséges, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, nem vagyunk totál pszichopaták.

Mindegy is. Azért beszélek csupán erről, hogy megmagyarázzam, honnan jött a blog ötlete.

_{Ilyen szomorú voltam.}

Egy szürke őszi napon egyedül voltam otthon. Az utált munka után megittam négy sört – ami régóta nem volt már rám jellemző munkanapokon – és ki tudja honnan, de bevillant David Lynch neve. Hogy hát én igazából nem is láttam még tőle semmit. Tudtam, hogy ennek oka ugyanaz volt, amiért a kilencvenes években nem néztem meg a Trainspottingot, a Ponyvaregényt, vagy a Mátrixot: a fordított (vagy nem is annyira fordított) sznobizmus, vagyis hogy amiről mindenki áradozik, az engem véletlenül se érdekeljen. Jó, Twin Peaks töredékeket láttam , meg a Kék bársony derengett nagyon halványan, nagyon régről, de ennyi. Nosza, itt az alkalom. Végigfutottam a kínálatot, és végül is az Útvesztőben mellett döntöttem.
Döntésem oka valószínűleg a sörözés következtében fellépett akut nosztalgia lehetett, hiszen pár szereplő, és a filmzenei listán felbukkanó előadók – Marilyn Manson, Trent Reznor, Rammstein – visszahozták számomra 1997 hangulatát, amikor ugye még minden rendben volt.

A film előtt befújtam magam egy aznap kapott parfümmintával – Jean Paul Gaultier, Le Male Le Parfum – és leheveredtem a tévé elé.

_{Nehéz, méla illat.}

Hamar rájöttem, ezt a filmet pontosan ilyen hangulatban kell megnézni – egyedül, sötétben, némi alkohol keltette paranoiával, és bódító, ruhatárszagú illatfelhőben – mert hogy a parfüm illata engem egy színház titkos ruhatárára emlékeztetett, ahová sötét zugokon keresztül visz az út, és mindenfelé nehéz, vörös függönyök takarják el a kulisszák mögött lappangó titkokat.

_{Lynch vörös függönyei.}

Nem célom filmkritikát írni, és azon az estén végig sem néztem az Útvesztőben-t (utólag úgy látom, pontosan addig néztem, ameddig érdemes volt. A film második fele szerintem nem éri el az első negyven perc színvonalát). Ahogyan közhelyesen mondani szokták, megfagyott az ereimben a vér. A baljós noir képi világ, az álomszerű jelenetek, az utazás a Sötétség Mélyére, pont azt az érzést adták, amit annyira szeretek, de amit nem lehet tervszerűen átélni, véletlenül lehet csak elkapni. Lehet, hogy az aznap éjjel jobban aludtam volna, ha kihagyom ezt a nyomasztó rémálmot, de azért nem bántam meg. Később megnéztem még a Mulholland Drive-ot is, és volt alkalmam elmélázni azon, mi a francért nem néztem meg ezeket a filmeket korábban.

De a legnagyobb hatást egy konkrét jelenet tette rám. Van az a rész a filmben, amikor Fred és Renee végigkalauzolnak két zsarut az otthonukban. A rendőrök az után nyomoznak, ki készített videófelvételt a házban, és hagyta ott a videókazettát a házaspárnak a bejárat előtti lépcsőn. Az egyik rendőr megkérdezi a feleséget, van-e videókamerájuk. Az gyorsan rávágja, hogy nincsen, mert a férje nem szereti. A zsaruk érdeklődnek, hogy miért. Fred ezt válaszolja: „Én inkább a magam módján emlékszem. Ahogy én emlékszem – nem feltétlenül úgy ahogy volt.”

_{Feszültség van a levegőben.}

Meglehet, az utóbbi években túl sok időt töltöttem a múlton való tűnődéssel. Mondanám azt, hogy egy hazáját elhagyó, negyvenes éveibe lépő embernél ez érthető, és talán az is, de akkor sem feltétlenül egészséges. És legfőképpen akkor nem, amikor a múltat átírjuk magunkban. Ez nyilván elkerülhetetlen, de olykor beteges formát ölthet: gyakran életünk legrosszabb szakaszaira is úgy tekintünk vissza, mintha az maga lett volna a paradicsom, miközben a jelenben éppen semmi különösebb problémánk nincsen. És ha egy időgép visszarepítene minket a kérdéses időszakba, valószínűleg igencsak meglepődnék, mi a francért láttuk azt visszamenőleg annyira rózsaszínnek.

Kebelbéli barátokként emlékszünk vissza olyan emberekre, akikhez valójában semmi közünk nem volt – hatalmas hangulatú partiként olyan bulikra, ahol elhappolták előlünk az összes csajt, és utána az egész éjszakát hányással töltöttük – fantasztikus iskolai és munkahelyi események bukkanak fel emlékezetünkben, amelyek valójában annyi szorongással jártak, amikbe lehet ma már belehalnánk.

A filmben Fred téved: ha volt is nálunk videókamera régen, az sem számít igazán. A felvételen azt nézünk vissza, amit akarunk: nem a szem, a szív lát (hegedűszó, kérem), az pedig azt látja, amiben hinni kíván.

_{A kamera nem hazudik.}

Ami engem illet, mindig is nagymestere voltam a… hogyismondjam, Pastwashingnak, és igazából nem is kívánok teljesen leszámolni a hozzáállásommal. De azért már talán jobban látok néhány dolgot, ami régebben megesett. És ötvenévesen talán majd még jobban. De az is lehet, hogy ez az egész már kibogozhatatlan, csak egy katyvasz, akárcsak első ránézésre az Útvesztőben. Persze abban is van rendszer, de Fred a filmben bizony a maga módján emlékszik, és hogy hogyan is történtek a dolgok, azt végül talán sem önmaga, se mások nem tudják és nem is értik meg. Kivéve talán a David Lynch rajongókat.

És most, hogy ezt a rengeteg rizsát lenyomtam, jöhet a lényeg. Nem biztos hogy köze lesz ennek az egésznek azokhoz az írásokhoz, amik a jövőben meg fognak jelenni ezen az oldalon. Legalábbis nem mindenhez. Szeretem a múltat, de szeretni kell a jelent is, bármennyire nehéznek is tűnik néha. De épp az könnyíti meg – mármint azt leszámítva, hogy milyen csillagjegyben születtünk, haha – ha nem felejtjük el a fentebb vázolt, és kétségtelenül felettébb közhelyes megállapításokat.

No meg ha nem iszunk sört egymagunkban, hanem elmegyünk helyette inkább futni. Vagy karatézni. Vagy csak belenyomjuk az orrunkat néhány, általunk jól ismert egyéni sors még szinte frissen gőzölgő tanulsághalmába.

Első körben azért jöjjön a múlt: évekkel ezelőtt rendszertelen esetlegességgel írogattam mobiltelefonokról, hogy mit is jelentettek számomra (és a generációm számára). Ezt a sorozatot akarom kipofozni, felfrissíteni és legfőképpen befejezni. Gyors aligha leszek: leszámítva a kegyetlen tényt, hogy a mondandóm aligha fog bárkit is érdekelni, egyéb dolgom van bőven, és az élet fontosabb, mint az emlékezés. Azért visszanézni, összegezni és írni is fontos; hát, majd lesz valahogy.

Aztán pedig meglátom, miről szóljon majd a fáma még.