Hónap: 2023 május

„Bármerre jártam, bárkivel találkoztam és bárkit megismertem, mindenhol és mindenki a szerelmet kereste. Az igazi, változatos jelzőkkel felcicomázott Szerelmet. Mikor erről beszéltek nekem, mindig leültem, rendeltem egy pohár bort, rágyújtottam, és elgondolkodtam. Majd felnéztem, és megkértem őket, magyarázzák el nekem. Magyarázzák el, mi is az a szerelem. Volt hebegés, volt habogás – de megmagyarázni, azt egy sem tudta.”

„- Ez jó volt – mondtam, aztán felálltam, és öltözni kezdtem.

– Hé… drága. Hová mész?

Megláttam a lány tompa, hálás szemeit, és éreztem, kezdődik a gubanc.

– Most mennem kell… holnap vizsgám van.

A nő felült az ágyon.

– Legalább vacsorára maradj… főzök valami finomat.

Persze, gondoltam. Konzervbabot grízestésztával.

– Sajnos, tényleg mennem kell. Holnap találkozhatnánk esetleg – Felvettem a sálamat, és mosolyogni próbáltam. – Ha te is akarod.

A nő hosszasan nézett rám.

– Maradj most. Innen is mehetsz a dolgodra holnap. Milyen vizsgád van?

Erre elnevettem magam, és ez csúszott ki a számom: – Amilyen neked sose lesz.

A lány szemében gyűlölet váltotta fel a gyanakvást. – Te rohadt kis strici.

– Persze, persze – mondtam, és az ajtóhoz léptem. Utánam ugrott.

– Te szemét! Hogy lehetsz ilyen szemét! – megmarkolta a karomat.

Visszafordultam és pofon vágtam. Csak bámult rám.

– Megvolt, élvezted, legyen elég ennyi. Ne játszd az agyad. Mindenkivel így csinálod nem?

A lány – most ébredtem rá, hogy még a nevét sem tudom – felzokogott.

– Igen – hüppögte. – De nem így akarom.”

„Jó néhány évvel ezelőtt, amikor Párizsban éltem, ellátogattam a Sorbonne-ra, ahol a csillagvizsgáló toronyban tartottak egy érdekes előadást. Aznap este a Montmartre egy apró bárjában iszogattam, ahol egy idő után hozzám csapódott egy apró termetű, barna szemű lány. Jó néhány pohár Chateau de Fobel elfogyasztása után, akadozó nyelvvel, ám lelkesen a következőket mondtam neki:

– Tudod, azt hiszem rájöttem, hogyan keletkezett, és hogyan ér véget a világ.

Nagy, nedves szemekkel nézett vissza. – Igen?

– Igen. A fekete lyukak a megfejtés. A fekete lyuk gravitációja magába szippant mindent. Minden anyagot, a fényt, az emlékeinket, a vágyainkat is. És szerintem ahogyan ezek a lyukak felfalják a világot, úgy egymást is. És a végén, amikor mi már régen csupán emlékek leszünk, vagy már azok sem, és a szerelem is kozmikus álommá lesz, ezek a lyukak is egyesülnek. És akkor minden eggyé válik, és eléri a szingularitást. Ez a szingularitás a végtelen: az pedig nem létezhetik. Ezért abban a pillanatban, amikor a téridő felcsavarta magát egyetlen pontba, és nem zsugorodhat tovább, mert a semmi végtelenné válna, akkor az egész felrobban, és elkezdődik valami új. Új élet, új szerelem. Egy lyukból. És ez már lejátszódott 13 milliárd éve is.

Nagyot kortyoltam a borból, és megfogtam kezét.

– Ez volt. És ez lesz, kedvesem.

– Ó – mondta fátyolos hangon, és rajongva nézett rám.

Nem sokkal később, szeretkezés közben eltűnődtem azon, hogy Szerb Antalnak bizony igaza lehetett. Ő mondott valami olyasmit, hogy a nőknek bármit mondhatsz, úgysem érdekli őket és nem is értik, az a fontos, hogy szenvedélyesen beszélj. Persze napjainkban ilyesmit kinyilatkoztatni már nem illik: hamar lekapják érte a férfiembert a tíz körméről.

De ami működik, az működik, zsenge koromban ugyanúgy ment, mint manapság. Fogtam már asszonyt a tojások keltetéséről szóló fejtegetésemmel is, miközben a hölgy tanyán nőtt fel, én pedig a pulykát is kevertem a kakassal. És Szerb Antal szerette a nőket, mint ahogyan én is szeretem őket; és a világegyetem csakugyan megszületett valahogy, és elmúlni is el fog, a szerelmet pedig rövid idő alatt kell kiélveznünk, ameddig a világon vagyunk.”

“Késő éjjel érkeztem haza. A lakás már árnyban volt. Az illat, az ő illata belengte, és én láttam teste körvonalait a takaró alatt. Minden olyan volt, mint mindig, minden olyan volt, mint régen. És mégsem egészen.

Az ablakhoz léptem, és kinéztem a városra. Alant a lüktető éjszaka. A redőnyön át a falra a fény pászmái. Számban a sör és a cigaretta íze. Valami mégsincs rendben. Valami mégsem –

Visszanéztem rá. Velem vagy, gondoltam, velem vagy a kezdet óta. Arca békés kör az éj sötétjében, fehérség a párnán, lélegzete egyenletes, a könnyű hang egybevegyült a konvektor sziszegésével. Meleg volt. Az otthon melege. És nem melegíthetett fel többé. Éreztem a sejtjeim mélyén, éreztem e fázós szív mögött.

Éreztek már ilyet? Hogy a nő, akit szeret, és akiről azt hitték, kulcs lesz majd mindenhez, az önök számára test csupán? Hogy egy sötét éjszakán kiürül minden pohár, amit éveken át töltögettek? És a fény, amely beragyogta az egyre múló napokat, elenyész egyetlen holdsugárban?

Milyen lesz ébredése, gondoltam. Ha bevetem az őszinteség pörölyét, e gyönyörű arc hogyan válik csúffá és kietlenné a keserű felismerésben…

Hazudjunk-e? Játszunk Hamletet? Az idő rohan, s az életben nincs irgalom.

Az éjfél is odébb. S még a sör, még a dohány, még a keserű. Egy szerelem kísértete leng köröttem.

Döntéseinkre megbocsájtó fátyolt vett a halált ígérő jövő.”

“Réges-régen, talán egy élettel ezelőtt, volt egy barátom, akivel együtt vetélkedtünk egy lányért. A lányt végül a barátom jegyezte el, és vette feleségül. Emlékszem, az esküvőjük előtti napon együtt poharazgattunk, amikor azt mondta nekem:

“Marius, tudod mi az élet? Állomások és utak halmaza, semmi egyéb. Rendben, itt van ő, és én holnap elveszem, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Zivatarokon, sőt viharokon át jutottunk el egymáshoz, ha valaki, te ezt pontosan tudod. De ez azt jelenti, hogy ez lenne az egyetlen helyes út számomra? Hisz olyan nagy a világ, annyi vasútvonal fut benne, annyi állomáson át, ahol annyi ember nyüzsög, nem igaz? Mennyi lány, mennyi fiú és mennyi szív, amely annyi módon kapcsolódhat egymáshoz. Ki tudja, ha most letenném ezt a poharat, és végigsétálnék a Champs-Elysées-n, majd be a színházakba és bárokba, ki tudja, hajnalra talán összefutnék azzal, akit szívem és testem még ennél a lánynál is jobban kíván, nem igaz?”

Nem válaszoltam semmit. Tudhatta volna, hogy amióta ők egymáséi lettek, én nap mint nap ezeket az utakat jártam, s mégsem leltem senkire, aki pótolhatta volna számomra közös szerelmünket. De persze ez sem jelentett semmit. Csak az tűnt lényegesnek, hogy a barátom még mindig a barátom volt. Reméltem, hogy a feje kitisztul, nem fáj majd az esküvőn, s boldogok lesznek végül ők ketten.

De jöttek az évek, és a barátom sosem tudta kiverni fejéből a kérdéseit. Végül megcsalta asszonyát, az elvált tőle, és jöttek a méltatlan események, jött a boldogtalanság. Válásuk után viszonyt kezdtem a nővel, amit a barátom, aki akkor már annyira nem volt a barátom, sosem tudott meg. De ha tudott volna róla, akkor sem ejtett volna zavarba a dolog. Végül is, ő dobta el magától a lányt… és e félszívű kapcsolat amúgy sem jelentett számomra semmiféle elégtételt. A szív sosem fiatalodik, és senki nem kezdhet tiszta lappal, bármennyire is szeretne. Amikor az asszonyt öleltem, ott volt a szomorúság, ott volt a fájdalom és az árulás… nem is tartott sokáig, és nem is éreztem úgy, adhattam volna bármit is. Bármennyi út fut össze az életben, a varázslat ívlámpái csak kevés kereszteződést világítanak meg fényesen… és ha nem elégszünk meg annyival, hogy ott megfogjuk egymás kezét, örökké fizethetjük az árát.

Volt barátom azóta is bárpultoknál ül, ahol nagyon sok lány és asszony megfordul. És tudom, hogy ülhet ott bármeddig a félresiklott életek peronján, nem fog már neki befutni újra olyan vonat, mint az, amely a végállomásig kísérte volna.”

„Régen, ha egy nővel háltam, a szerelem végén mindig azt kérdeztem: Emlékezni fogsz rám? Ha két nővel, akkor mindkettejüktől megkérdeztem. Mikor vad, kéjgőzös orgiákon szabadultam ki a testek tengeréből, ott álltam remegve, meztelenül és ugyanazt üvöltöttem: Emlékezni fogtok rám? Mert imponálhattam magamnak azzal, hogy életem egyetlen célja boldoggá tenni az asszonyokat, valójában csak az érdekelt, hogy nevem és emlékem megmaradjon a halálukig. Ez az egész csak rólam szólt. És tudom, ezért felelni fogok valamiféle ítélőszék előtt, mikor majd minden véget ér.”

„Semmire sem emlékszünk vissza jobban, mint egy elfelejtett arcra. A felidézhetetlen vonások mögött gyakran gazdag és titokzatos történetek rejlenek, melyet a múltunknak nevezünk. Hajdani szerelmeim testét többnyire utolsó anyajegyükig magam elé tudom idézni, és fülemben is hallom hallom csengő nevetésük, sírásuk, sóhajaik hangját… de sokuk arca, ó az nincs előttem, még fényképek által is csak homályosan.

Az elfeledett arcokra a legkönnyebb emlékezni. Hiszen szívünkben járják a kísértetet.”

„- Elegem van. Elegem, érted?

Marius Cosminra nézett, és hátradőlt a padon. Egy parkban ültek, a bezárt kocsmával szemben. Nagykabátban, a tél végi szélben. Az eget súlyos, szürke felhők borították, és úgy tűnt, mindjárt elered az eső.

– Mi történt?

– Mi nem történt, inkább. A gyerekeim megőrülnek a bezártságtól. Nincs munkám. A feleségem elhagyni készül. A fogorvosom nem fogad. Az unokanővérem csomót tapintott a mellében, és nincs, aki megvizsgálja. A kocsmánk be van zárva. Az egész rohadt világ megbolondult, és én…

– És te? – Marius elhúzott egy palack bort a táskájából. Jófajta francia volt, nehéz, vörös. Pont ilyen időkre való. Elővette a dugóhúzót.

– Én már nem tudom mit csináljak – felelelte csüggedten Cosmin. – Egyébként te mit művelsz?

– Iszunk egy kis bort – felelte Marius.

Pukkant a dugó. Marius felsandított az égre. Mintha most több lenne a fény.

– Ne csináld. Ha jön egy zsaru, pórul járunk. Közterületen iszunk. Ráadásul kijárási tilalom van. És maszk sincs rajtunk. És….

Cosmin szava elakadt. Az ég odafönn mintha meghasadt volna, és előbukkant a napkorong. A fény tiszta hullámai mosták végig a park gyepét, a házsorok falát, az utcák köveit. A minden belepő nyirkosság, ami pár perce még oly lehangolóvá tette a világot, most visszaverte a fényt, a fényt, ami 150 millió kilométerrel érkezett, és lángoló varázzsal vont be mindent.

Marius az ég fele tartotta a bort, és csodálta. Mintha ragyogó, folyékony parázs lett volna a palackban.

Cosmin pislogott.

– Hol is tartottam?

Marius nem válaszolt, csak belekortyolt a borba. Csettintett. Igazán remek.

Cosmin hallgatott egy darabig, majd ő is kért a borból. A nap közben újra elbújt a felhők közé, de már nem volt olyan sötét, és a fény néhány pászmája még utólag megsimogatta a földet.

– Mi történt? – kérdezte Cosmin.

Marius ránézett.

– Csak a nap történt, barátom. Semmi más, csak a nap.”

„Hajnalodott, amikor Cosmin kikászálódott az alvó nő mellől, csendben felöltözött, és kiosont a szobából. A folyosón égett a villany, és hallotta, a konyhában tesz-vesz valaki. Óvatosan belesett. Marius volt ott.

– Nocsak, már te ébren? – kérdezte, és az ablakoz lépett, hogy kissé elhúzza a függönyt. Alant a Rue Lepic már a hajnal fényében fürdött, bár a napkorong még nem bukkant fel a szokatlanul tiszta égbolton.

– Igen. Annyira nincs korán. Készítem a reggelit a hölgyeknek.

Cosmin csodálkozva nézte, ahogyan Marius korához képest friss és karcsú mozdulatokkal ügyködik a parányi konyhában. Már olvadt a vaj, sült a sonka, és készült a pirítós. Cosmin ismerte barátja képességeit a konyha frontján – biztos volt benne, hogy a lányok nem fogják bánni, hogy feltúrta a hűtőszekrényüket.

Halkan nevetni kezdett.

– Ez szép, de azért inkább mi érdemelnénk ágyba a reggelit. Úgy lenne kerek az éjszaka.

Marius kezében megállt a kés, és megrovón pillantott Cosminra.

– Ilyet ne is mondj, még tréfából se!

– De hát Marius…

– Soha ne beszélj így.

Cosmin zavartan hallgatott, aztán megkérdezte:

– Ma éjszaka nem jövünk vissza hozzájuk, nem igaz?

– Nem. Nem jövünk vissza.

A lányok másodévesek voltak az egyik kevésbé ismert párizsi egyetemen, és ők előző este a Place de Tertre egyik apró kocsmájában ismerkedtek meg velük. Zárás után egy üveg jó borral felvonultak velük a lányok lakásába, és hosszasan csevegtek a költészetről. Éjfél után pedig mindkét férfi elvonult választottjával az aprócska szobákba, és átadták magukat a szerelemnek.

Cosmin tűnődött. Nem régen ismerte meg Mariust, de az máris sok mindenre megtanította őt. Neki azonban bőven voltak még kérdései. Fel is tett egyet.

– Ez a reggeli szép dolog… de nem gondolod, hogy hiba? Mármint… abból a szempontból, hogy esetleg belénk szeretnek… és fájdalmat okozunk…

Marius vigyorgott.

– Ami téged illet, ha jól tetted a dolgod éjszaka, az a lány így is beléd szeretett már. Igazából már az este, amikor oly vad hévvel szavaltad neki a Mirabeau-hidat.

– De…

– Mit gondolsz, ha most csendben lelépnénk, az kevésbé fájna nekik?

– De…

– Na gyere, és inkább segíts.

Cosmin az asztalhoz lépett, és elkezdte apróra vágni a jégsalátát. Aztán újra kérdezett.

– Ha bevisszük nekik ezt a sok finomságot az ágyba, csillogni fog a szemük, és azt fogják gondolni, este megint ott leszünk abban a kocsmában, igaz?

– Igaz.

– És mi nem leszünk ott.

– Nem.

– És csalódottak lesznek.

– Nem. Figyelj ide, Cosmin. A reggel még szép lesz, de amikor búcsúzunk, finoman éreztetjük, hogy a kezdet a vég volt. És ők meg fogják érteni, és jó szívvel gondolnak majd ránk. Ne becsüld le ennyire a nőket!

Cosmin kifakadt.

– Marius, már jó pár kalandban volt együtt részem veled, de még mindig nem értem! Miért fekszenek le velünk egyáltalán ezek a lányok?

Marius türelmesen nézett rá.

– Mert remélik, hogy visszajövünk. Mindig ezt remélik. De mi nem jövünk. Nem ezért készítünk reggelit.

– Akkor miért?

Marius sóhajtott.

– Mert tiszteljük őket, azért. Mert adni akarunk. Megtanítjuk őket, mit várjanak el, cserébe mindazért a gyönyörért, amit nyújtani képesek. Arra is, hogy csak olyan férfit várjanak vissza majd, aki reggelit készít nekik. Aki kezet csókol. Aki nem rombolja az önbecsülésüket. S akkor, egyszer akad majd egy ilyen, aki velük is marad. Érted?

Cosmin töprengett.

– Nem jövünk vissza – mondta, inkább csak magának.

Marius vajat kent a pirítósra. Cosmin látta, hogy közben rosszallóan méregeti a konyhaszekrény tetején sorakozó borospalackokat.

– Te visszajöhetsz, ha akarsz. Beleszerettél?

Cosmin a csinos kis barnára gondolt. A szép szemeire. A nevetésére. A nevére, ami talán Anriett.

– Nem.

– Akkor ne tedd! Lehet szeretni egyszer, lehet ezerszer, de kétszer soha. Ha velem akarsz maradni, ezt meg kell értened.

Cosmin elgondolkodott, és bólintott.

– Egy éjszaka még csak tapasztalat, de két éjszaka már a remény, igaz?

Marius biccentett, és narancslevet töltött két pohárba.

– Azért, Marius, nem mindenki gondolkodik így. Manapság egyes nők sértőnek is érzik, ha egy férfi kiszolgálja őket. És persze még többen vannak, akik beérik ennél kevesebbel is.

Marius sóhajtott, és ismét a lányok boraira pillantott.

– Igen, tudom. Nekünk azt kell megtennünk, amit tudunk, barátom. No rajta. Ébresszük fel a tündéreket.

Cosmin kedve felragyogott, elképzelte a mosolyt, ami várja őt, és örömét a búcsú várható szomorúsága sem tudta beárnyékolni.

Elindultak. A nap felső íve közben felbukkant a Montmartre háztetői felett. Bekacsintott az ablakon, aranyba vonta konyhát, s a két férfi szívét.”

„Egy réges-régi estén, azokban az időkben, amikor a bárokban még lehetett dohányozni (és egyáltalán még nyitva voltak), Marius és Cosmin a cigarettafüst felhőjébe burkolódzva ültek kedvenc párizsi törzshelyükön, a sarokban. Marius békésen iszogatta kedvenc, Loire-völgyből származó borát, a nála jóval fiatalabb Cosmin pedig egy magas, szőke, elegáns hölgyet figyelt, aki épp a bárpultnál kérte ki az első pohár pezsgőjét.

– Igazán vonzó hölgy, nem igaz? – kérdezte Cosmin.

Marius bólintott.

– Lefogadnám, hogy ez az utolsó pohár, amit ő maga fizet – mondta Cosmin, és hangjába nyűgös felhang csúszott.

– Menj oda, és fizesd te a következőt – mondta Marius, és megízlelte a borát. Muscadet. Kiváló, mint mindig.

– Á, nincs esélyem. Nézd azt a jegygyűrűt. És a ruháját.

Marius eltűnődött, és cigarettára gyújtott.

– Te tudod.

A következő fél órában a hölgy a bárpultnál számos férfit vonzott magához. Fizettek neki italt, próbáltak udvarolni, de senki nem járt sikerrel. Cosmin is próbálkozott, de csalódottan tért vissza ő is. Aztán már oda sem figyelt, csak mogorván az asztalt bámulta, és cigarettázott.

– Különben is, Marius, van nekem nagyobb gondom is – szólalt meg végül.

– Igen?

– Bizony. A bank, ahol dolgozom, leépítéseket tervez. Valószínűleg én is áldozat leszek, hacsak nem egyezek bele, hogy áthelyezzenek valahova a város peremére. Azt pedig nem szeretném. Neked mindenféle ismerősöd van. Nem tudnál valami új munkához segíteni?

Marius újratöltötte a poharát, és Cosminra nézett.

– Van egy jó barátom a Crédit Agricole-nál, fiókvezető. De ő nem alkalmazna téged.

Cosmin arca pipacsvörösre gyúlt.

– Jó iskolám van. És jó referenciáim. Miért…

– Az első dolog, amire megkérne az interjún, hogy törd ketté az asztalán lévő fémrudat. Ha azt nem teszed meg, akkor nem vesz fel.

Cosmin szája nyitva maradt. Tanácstalanul fürkészte Marius arcát, hátha barátja elneveti magát. A jó bor olykor gyermeteg tréfákra csábítja az embert. Marius arca azonban komoly volt.

– Így igaz – mondta.

– Egy fémrudat nem lehet kettétörni – mondta szárazon Cosmin. – Igazad van, én meg sem próbálnám, hogy aztán nevessen rajtam, ahogy erőlködöm hasztalan. Nem csinálnék magamból bohócot.

Marius bólintott, mint aki pontosan erre számított. Aztán diszkréten a bárpult felé biccentett.

Cosmin odanézett. A szőke hölgy egyenesen őt bámulta. Látszott rajta, hogy pityókás már kissé. A szoknya kissé felcsúszott a combján. Mikor a tekintetük összekapcsolódott, a nő biztatóan elmosolyodott. Az iménti vörösség, amely már kezdett fakulni Cosmin arcán, ismét kigyúlt.

– Élevé… – lehelte elragadtatottan. – Mi történt?

Marius halkan felelt.

– Ennek a nőnek gazdag férje van, és boldogtalan. Valószínűleg most tudta meg, hogy a férj megcsalta, és szeretne bosszút állni. De a hűvösségét és büszkeségét nagyon nehezen küzdi le. Amikor odamentél hozzá, még nem ivott eleget, hogy elengedje magát. Továbbá nem az arcát nézted, nem a testbeszédét, nem a gesztusait, hanem a gyűrűjét és a csizmáját. A végén pedig csak az asztallal szemeztél. Pedig ő már tíz perce figyelt téged a szeme sarkából.

Cosmin újdonsült tisztelettel nézett Mariusra. Aztán elnyomta a cigarettáját, és felöltötte a legelbűvölőbb mosolyát, azt, amivel már annyi hölgyet csábított ágyba Mariussal közös kalandozásai során. Már majdnem felállt, hogy a bárpulthoz induljon, amikor eszébe jutott valami. Mariusra nézett, és az önbizalomra leltek finom iróniájával megkérdezte tőle:

– Azt hadd kérdezzem meg, az a barátod az Agricole-nál, felvett már bárkit is dolgozni magához?

– Igen. Öt év alatt ketten is sikerrel jártak. Nincs is többre szüksége, mert nála soha nem mond fel utána senki.

Cosmin gúnyosan nézett rá.

– Netán számvitelt végzett erőművészek voltak?

Marius szivarra gyújtott, és elégedetten fújta a füstöt a plafon felé.

– Nem. Csak ahelyett, hogy felálltak volna öntudatosan és dühösen, mint ahogyan azt te tennéd, inkább megvizsgálták azt a fémdarabot. És ha tüzetesen szemügyre vették, kiszúrták, hogy valami nem stimmel. És miután kézbe vették, érezhették, milyen könnyű. Aztán kettétörték.

Cosmin csak nézett rá.

– Egyszerű parafa volt – mondta Marius. – Ezüstös kazánfestékkel lefújva. Kettétörték, és utána már csak egyszerű kérdések következtek. Azóta pedig mindannyian háromszor annyit keresnek, mint te jelenleg.

Úgy látszott, a vörösség a ma este folyamán már nem hagyja el Cosmin arcát. Aztán a férfi elnevette magát. Marius csak halványan mosolygott.

– Jól van, barátom. Jólvan – mondta Cosmin. – Én most indulok álmaim hölgyéhez, de mielőtt távoznék vele, meghagyom a fiúnak ott a pult mögött, akinek aranykulcsa van a pincéhez, hogy az este további részében minden üveg borodat írja a számlámhoz.

Marius biccentett. Aztán figyelte a távozó Cosmin karcsú, s immár harcra kész alakját, s a hölgyet, és a többi férfi irigy arcát. Aztán kitöltötte az utolsó korty bort. Úgy döntött, ezután jöhet valami könnyed és gyümölcsös. Mondjuk Chiroubles, Beaujolais felső kertjeiből.”