Szerző: ValentinPeter

1

1993. június 5. Az ANDRUS (Endrusz) bolygó:

  – Elpusztítottad az időszörnyet a földiekkel. Megmentettétek a földet. Most az ANDRUS-t kell. Hívd ide a következő nevűeket: Valentin, Ferenc, Liebhardt, Lakatos és Kinizsi Ágnes. Különlegesek. Most ezt a csatát is elveszettük. A végén még a novokék győznek. Mivel ezen a bolygón csak gyerekek élnek, azt hiszem, nekik való. Felveszik a mi alakunkat, és harcolnak a novokék ellen velünk együtt. Te vagy több 10000 harcosnak a vezére. Hívd őket! – mondta a birodalom vezetőségének elnöke.

  – Rendben – válaszolta Kinizsi, és máris fény vette körül és eltűnt.

Eközben a földön, Dunabogdányban, az erdőben:

  – Jó ötlet táborozni – mondta Liebhardt.

  – Igen. Azok után, ami történt… – válaszoltam.

  – Igen – mondta Feri, és felhörpintett megint egy pohárnyi tejet.

  – Odanézz! – kiáltotta Dani.

  Az égből ismét egy fénysugár ereszkedett alá.

  – Megint kezdődik? – kérdezte Ági, mert ő is velünk volt.

  A fénykörből kivált űrlény odalépett hozzánk, és emberré alakult.

  – Kinizsi! – kiáltották; – te hogy kerülsz ide?

  – Azért küldtek, hogy elvigyelek titeket az ANDRUS-ra, mert csak ti győzhetitek le a novokékeket.

  – Azok kik? – kérdezte Valentin.

  – Akik hatalmuk alá akarják hajtani az egész ANDRUS-t.

  – Részemről benne vagyok! – mondtam; – te is segítettél megmenteni a Földet, most nekünk kell segítenünk.

  – Egye fene – kiáltotta Ági.

  – Na jó – mondta Feri.

  – Hát jól van – sóhajtott Liebhardt.

  – Rendben – válaszolta Dani is.

  – Oké! Akkor amit most tudnotok kell az, hogy a mi alakunkat kell felvennetek, kaptok fegyvert. A történelmet majd ott.

  – Akkor induljunk! – mondtam türelmetlenül.

  – Rendben. Akkor megkapjátok az alkunkat – mondta, és átváltozott űrlénnyé, velünk együtt.

   – A mi bolygónkon csak gyerekek vannak. A különbség az én ruhám és a tietek közt, hogy az enyémbe turbini-gáz van, amely újratermelődik, a tietekbe pedig levegőtárolók vannak, melyeket kródiumgázzal kevertem, így újratermelődik! – kiáltotta Kinizsi, és a fénysugárral elindultunk. Végignéztem Liebhardton: a karja fémből volt, a lába is, tulajdonképp az egész teste. Az orrától csövek vezettek a két lábához. A hasán egy négyzetdeciméteres kristályablak volt, benne világított valami. Mindez rajtam és a többieken is megtalálható volt.

  Megérkeztünk, és megkérdeztem, mielőtt még körülnéztem volna.

  – És hogy fogjuk egymást megismerni? Hisz ugyanúgy nézünk ki.

  – Megsúgja az ösztönötök – válaszolta Kinizsi; – egyébként azt is tudnotok kell, hogy a szátok csak hangadásra van. Az élelmet egy kis ajtón kell betenni. Gyertek!

  Mindenütt pusztaság volt, és nem levegő volt, hanem valami más. Furcsán éreztem magam. Nemsokára a pusztaságban 5 katona tűnt fel furcsa puskákkal a kezükben. Ahogy megláttak, kiegyenesedtek, és a puskáikat letették. Átvonultunk, és a semmiből egy óriási város emelkedett ki. Az űrlények a levegőben jártak repülőgépeikkel, mindenféle fegyverek voltak mindenütt. Egy óriási palotát láttunk meg. Volt vagy 200 méter magas, és furcsa anyagból épült. Bementünk. Mindenfelé műszerek, számítógépek voltak. Egy sugárfelvonóra álltunk, és a sugár egy óriási terembe vitt minket.

  – Itt vannak – mondta Kinizsi az egyik űrlénynek.

  – Na. Akkor mondjatok el mindent.

  Mindent elmondtunk magunkról, hogy milyen kiképzettek vagyunk, mikben szerepeltünk. Ezután így szóltak:

  – Itt is megkapjátok majd a kiképzést. Most mindent elmondok. A bolygó mindössze akkora, mint a ti országotok. Mi sem tudjuk, mikor keletkeztünk. Sok mindenre rájöttünk, így fejlettebbek vagyunk nálatok. Nekünk az a jó, ami itt a légtérben van. Pontosabban nem légtér, de nevezzük így a kedvetekért. Mi tulajdonképp úgy szaporodunk mint ti, de ezen a bolygón csak egy nem van. Kékek vagyunk, csak a ruha miatt nem látni. A bolygó két részre oszlott: a novokékekre és a grevikekre. Az utóbbiak mi vagyunk. A novokékek hatalmuk alá akarják hajtani az egész bolygót. Mi sokkal fejlettebbek vagyunk náluk, de csak azt a légtisztító robotot küldtük ajándékul a földnek, hogy elpusztítsátok az időszörnyet. Az étkezés nem szájon keresztül történik, hanem itt az életjelző készülék mellett egy ajtón keresztül kell bedobni az ételt. Csak egyvalami jó: a bolygón terem valami furcsa növény. Annak a gyökere. Sárga színű. Egy nap egy gyökér szükséges.

  – Kár. Nem ihatok tejet – panaszkodott Feri.

  – Ezt az ételt a gazdaság takarítja be, és csomagolja. Nincs pénz, de közszükségleti cikkeket gyárakban gyártanak de egyénileg is lehet készíteni. De azért hívtelek benneteket, mert a novokékek túlerőben vannak. Rákapcsollak titeket a komputerre, és az elméletet átruházom rátok. A gyakorlati kiképzéssel egy nap alatt készen lesztek. És még valamit. Itt nem létezik alvás, éjszaka se. Itt mindig nappal van, és mindig háború…

2

Úgyis lett. Másnap (már minthogy 30 óra elteltével) megkaptuk a kiképzést. Azután harcba indultunk.

  – Jó kis játékszerek. És ha eltaláljuk az életjelzőt, meghalnak. Még szerencse, hogy a földön is katona voltam, és van tapasztalatom és megérzésem – mondtam.

  – Ott vannak! – kiáltotta Kinizsi és egy közeledő seregre mutatott.

  – Szétlőjük őket – mondtam, és a sugárpuskámat becéloztam és egy űrlényre lőttem. A novokék azonnal lefordult, mert a fehér kijelzőjét a kék sugárral miszlikekre lőttem. Ők fekete sugarakat bocsátottak felénk, de mi sziklák mögé bújtunk, és onnan lőttünk. Ott már sok halott hevert. A novokékek és a grevikek között az a különbség, hogy a novokékek feketék, a grevikek pedig zöldek (mármint a ruhájuk).

  – Ági! Hozzál még puskát, mert az enyémet szétlőtték – mondta Feri.

  – Rendben – válaszolta, és máris adott Ferinek egyet. Ő egyből leterített kettőt. Liebhardt puskája jobb volt a többinél, ő jobban pusztított. Kinizsi szinte csukott szemmel is eltalálta őket. Épp ott volt egy vadászgép.

  – Én voltam a legjobb pilóta – mondtam, el bírok kormányozni egy ilyen gépet. Én a földön egy primitív vitorlázóval mentem, de azt csukott szemmel is bírtam vezetni.

  – Rendben. Tudod, hogy mi hol van, indulj! – kiáltotta Kinizsi.

  Felszálltam, és onnan taroltam a novokékeket. Már csak egy maradt, de az szétlőtte a gépemet, és én zuhanni kezdtem.

  – Nyomd meg a gombot a kezeden! – kiáltotta Kinizsi.

  Megnyomtam, és az oldalamból mindkét oldalt szárny jött ki, így levitorlázhattam a földre, és visszament. Ott szétlőttem a maradék novokék kristályát.

  – Rendben. Hogy vagytok?

  – Nekem a kristályom közelébe ért a sugár – mondta Liebhardt.

  – Nem vészes, nem találta el. Olvasztott fémmel betömöm – mondta Kinizsi, és meg is tette.

  – Most már jobban vagyok – mondta.

  – Most hova megyünk? – kérdeztem.

  – A novokékek várához. Hozok 10000 greviket, mert nehéz lesz bevenni. Repülőkkel megyünk. Ott leszállunk, és a grevikek által kifejlesztett sugárágyút használjuk. Ez olyan lukat képes robbantani a várfalon, hogy bemehetünk. Azon kívül olyan sugárpuskát kaptok, ami bárhol eltalálja, felgyújtja. Ilyen nincs novokékeknek, csak nekünk, indulás! – utasított Kinizsi.

  A gép szerkezete igen bonyolult volt. A földiek hozzájuk képest primitív vastákolmányok. A földtől 2000 méter magasan szálltunk, de mindent jól láttunk. Vagy 20000 novokék volt alattunk, és lőttek minket sugárágyúkkal. Én gyorsan magasabbra szálltam, és elkezdtem manőverezni. A többiek is követtek, csak Feri maradt lenn. Elfúló hangot hallottam a mikrofonban:

  – Rosszul… vagyok… – nyögte Feri.

  Ekkor szétlőtték a gépének a szárnyát, és zuhanni kezdett. Mivel lekötött Feri sorsa, az egyik sugár szétégette a gépem hátulját, és én is Feri után zuhantam. Már fékezésre sem volt időnk. Ekkor egy óriási, több négyzetkilométeres tavat pillantottunk meg. Fehér víz volt benne, és abba estünk. Feri gépe lemerült, de az enyém fennmaradt egy zátonyon. Úszni nem tudtam a nehéz fémruhától, de a víz alatt járni igen. Megtaláltam Ferit – és még ugyan világított az életjelzője – nem volt eszméleténél. Felvittem a zátonyra, bevittem a gépembe, és lefektettem. Az ajtaján bedobtam egy gyökeret. Eszembe jutott, hogy mit kell tenni ilyen esetben. Legelőször levettem a ruháját (már minthogy a páncélt). Kék volt, és úgy nézett ki, mint egy ember. Azután kivágtam a melléből egy kis darabot, mert ott voltak az irányítószervei. Elvégeztem a teendőket, és visszaforrasztottam. Még nem lehetett visszatenni a ruhát, csak ha jobban lesz. Ekkor kinyitotta a szemét.

  – Hogy vagy? – kérdeztem.

  – Kicsit fáj a mellem.

  – Azért, mert ott műtétet végeztem. Lezuhantál a repülővel.

  – Már emlékszem. Ki kell mennünk a partra.

  – Igen, de a vízbe nem mehetsz még, mert a sebedbe belemegy ez a vízszerűség, és az irányítóközpontod elhal!

  – Akkor mi legyen?

  – Kimegyek a partra, ott van egy lezuhant gép, abból eszkábálok egy kis hajót, és kiviszlek.

  Úgy is lett. Forrasztottam egy hajótestet, és Ferit kivittem vele a partra.

  – Na, kint vagy. Visszaadom a ruhád.

  – Most mi legyen? – kérdezte Feri, miután felöltözött, és magára forrasztotta a ruhát.

  – Elindulunk a vár felé.

  – Oké.

  Nemsokára egy hegységhez értünk.

  – Itt nem mehetünk tovább. Hoppá! Fölmászunk arra a magas szirtre, kinyitjuk a szárnyainkat és levitorlázunk a többiekhez!

  Másztunk, másztunk, de az a szikladarab, melybe fogódzkodtunk, leesett. Gyorsan elugrottunk a tömbtől, nehogy maga alá temessen bennünket. Annyi időnk se maradt, hogy megnyomjuk a szárnykioldó gombot. A kemény sziklákon szanaszét zúzódott a ruhánk, a mi testünkből is a vért helyettesítő sárga folyadék tört elő, és ez óriási fájdalommal járt. A fémszilánkok álltak belénk. Mivel a ruhánk teljesen szétzúzódott, Feri életkijelzője megrongálódott, de én gyorsan kicseréltem. A ruhát nem lehetett levenni, pedig élei teljesen belénk álltak. Életjelzőnk már alig pislogott, mikor Liebhardt gépe suhant el felettünk, és meglátott minket a sárga tócsában, és azonnal leszállt.

  – Mi történt? – rohant oda hozzánk kétségbeesetten.

  – Leestünk…

  – Hú. Most elkábítalak titeket, elvégzem a gyors elsősegélynyújtást, és beszállítalak a parancsnoki kórházba. A csatában szétromboltuk a várost, de Dani meghalt.

  Ekkor Liebhardt elaltatott minket.

3

Csak akkor tértünk magunkhoz, mikor egy puha anyagon feküdtünk egy épületben, és csövek voltak rajtunk. Mindenütt forrasztások voltak a testünkön. Mellettünk balra Ági, jobbra Kinizsi feküdt, akinek épp most forrasztották össze a lábát. Mellettünk Liebhardt állt, de ruha nem volt senkin, mert nem harcoltak.

  – Túléltétek. De nem sok hiányzott. Leromboltuk az erődítményüket, és megöltük mind az 5000 novokéket, de Áginak a kezét zúzta szét, Kinizsinek pedig a lábát hasította ketté egy sugár. És Daninak az utolsó novokék szétzúzta egy sugárral a kristályát.

  – Kintről ostromolják a kórházat sugárágyúkkal! – rohant be egy orvos.

  – Gyorsan a pincébe! – húzott fel minket Liebhardt, és tuszkolt le egy csapóajtón Liebhardt.

  A novokékek megjelentek a folyosó végében, és ahova feküdtünk, sugarak százait eresztették. Megtalálták a pincét, és le akartak jönni, de Liebhardt a puskájával szétrobbantotta őket, és lezárta az ajtót. Leereszkedtünk a felvonón, és egy gyógyszerraktárba értünk. Mikor azt is elhagytuk, egy fegyverraktárat találtunk.

  – Odanézzetek! Ezek a sugárbombák jók lesznek. Olyan kicsik, mint egy tojás, de akkorát robbannak, mint egy tökéletes kézigránát, ráadásul olyan sugarakat lövell ki, melyek elpusztítják a novokékeket! Meg ez a sugárpuska. Mindig jó, nem lehet sugárral szétégetni, és akárhol eltalálja az illetőt, az szétrobban – mondtam.

  – Remek. Pakoljatok fel száz gránátot, és tegyétek le a régi puskátokat, és vegyétek fel ezeket – helyeselte Liebhardt.

  Miután mindennel készen voltunk, felvettük az ott talált vadonatúj modern katonaruhákat, mert a mieink fennmaradtak.

  – Na, akkor irány a felszín. Itt ez a lépcső, majd meglátjuk hova vezet!

  Nemsokára egy vár belsejében teremtünk. Szerencsére a harcoló grevikek voltak. –   –  Hellosztok – köszöntünk.

  – Álljatok oda a feljáróhoz! A novokékek már az épületben vannak! Erre fognak feljönni! – kiáltotta Liebhardt.

  Amikor már biztonságban voltunk, lefektettük Kinizsit, mert még nehezen járt a lábán. Felszaladtunk a sugárágyúkhoz és tüzelni kezdtük a novokékeket.

  – Vadászgépek! – ordítottam.

  – A novokék-gépek tüzelni kezdtek minket – bár nem találtak el – de az egész udvar robbanásokkal lett tele, és sok grevik ott veszett. Az egyik sugaram kilőtt egy repülőt, aki pont felettünk kezdett el zuhanni. Elbújtunk, és így nem eshetett ránk, de a feljárót leszakította, és az alatta álló grevikeket maga alá temette.

   – Odanézz! A novokékek az egész várat dromedár sugárágyúkkal bombázzák! Végünk! – kiáltottam, de azért dobáltam az ágyúzó novokékek felé a gránátokat, lőttem a sugarakat.

  – Liebhardt! Gyere velem! Mi értünk legjobban a fegyverkészítéshez. Összecsapunk egy helyes kis játékszert! – kiáltottam, és rohantam vele vissza a fegyverraktárba.

  – Lássuk csak… ez itt a legjobb sugárágyú. Ezt megtömjük óriás sugárgránátokkal. Mindjárt alakítjuk így… aztán úgy…

  Tíz perc múlva kész lett a golyóvá forrasztott gránáttömeg. Megtömtük vele az ágyút, és felcipeltük a várba. Mikor felvonszoltuk az ágyúkhoz, Feri és Ági már a földön feküdtek, mindketten megsebesültek. Beállítottuk Liebhardttal az ágyút, és tüzelők felé lőttük a golyó. Óriási robbanás lett, és a sugarak elpusztították az összes novokéket.

  – Feri, Ági! Hogy vagytok? – hajoltunk le hozzájuk.

  – Jaj. A hasunk.

  Liebhardt lekapta róluk a ruhájukat, én elkábítottam őket, és elvégeztem a műtétet.

  – Na kész. Most már nem lesz baj.

  – Szerencsére nem. Most térnek magukhoz.

  Légcsöveik megrándultak, szemük megnyílt, és felálltak. Kinizsi is odajött hozzánk.

  – Figyeljetek. Nagyon kevés grevik maradt. Csinálni kell.

  – Mit?

  – Most elmondom, hogy lehet új greviket készíteni. Valaki kivág egy darabot a testéből, azt a másiknak egy ajtón bedobja. Ott pár percig észrevétlenül nő, majd az illetőnek fájdalommentesen megnyílik a háta, és kijön rajta egy fél méteres grevik, majd amikor kiért, összeforrasztják a hátát. Itt nem számít, hogy ki csinálta. Ezen a bolygón mindenki szabad, és csak egy nem él rajta. De ha ti csinálnátok egyet, az visszatérne veletek a földre, és olyan erős, mint a csinálói együttvéve. És nektek is ezt kell tennetek. De csak egyet.

  – Jó – mondtam, azzal kikanyarítottam egy húsdarabot a kezemből; – kinek dobjam be?

  – Aki a legerősebb és a legtapasztaltabb – válaszolta Kinizsi.

  Azzal bedobtam Liebhardt ajtaján. Pár másodperc múlva megnyílt a háta, és kilépett az új, ANDRUS-on született földi, és növekedni kezdett. Kész lett az új grevik. Egyből ránk nézett, aztán ezt mondtam:

  – Itt a ruhád.

  Felvette, és ezt mondta:

  – Gyerünk a palotájukhoz. Ki kell szabadítani sok ezer greviket!

  Hogy honnan tudta, fogalmam se volt.

  – Akkor készítsd elő az űrhajót, mert az egy másik bolygón van! – kiáltotta Kinizsi.

  – Rendben. Feri! Hozd a sugárpuskákat! Liebhardt! Toljuk ki az űrrepülőt! – kiáltottam.

  – Az új grevik vezette a gépet. Beszálltunk, odaült a műszerekhez, és egyből elkezdte püfölni a gombokat. Mi is odaálltunk mellé.

  – Indulás! – kiáltotta, és megnyomta a START gombot. Nyomta rendesen az energiát, fény gyulladt ki, és ezerrel húztunk a bolygójuk felé.

  – Mi legyen a neve? – kérdeztem.

  – Jól vezeti a gépet. Legyen…

  Ekkor sugarak támadtak az űrhajóra. Gyorsan kikerülte a sugarakat, és nagyobb sebességre kapcsolt.

  – Eagle – fejezte be Liebhardt.

  – Rendben. Vigyázz! – kiáltottam.

  A sugarak szétégették a hajtóművet.

  – A vezérlőpultnál túlfeszültség jelentkezett! Nem bírom kormányozni és megállítani! Gyorsan! Hátra!

  A műszerfal szétrobbant. Eagle hátratolt minket a gép hátuljába. Egy másik, kisebb bolygó felé tartottunk. Egy furcsa növényzetű erdőbe pottyantunk. A gép megrázkódott, mi gyorsan kiugrottunk, és felrobbant.

  – Na, most itt vagyunk. Kinizsi, hol vagyunk?

  – Az EMFOR bolygón. Nagyon kevés olyan gyökér van rajta, az is a másik oldalán, az erdőn túl.

  – Hol van Ági? – néztem körül.

  – Benn maradt a gépbe!

  – A fenébe! Még él, de a ruhája olvad! – kiáltotta Eagle, beszaladt a tűzbe, és kihozta. Ő egyből leszedte a ruháját, én pedig megvizsgáltam, de csak az oldalában volt egy mély lyuk, ahol egy sugár eltalálta. Kivágtam az égett részt, elvégeztem a fertőtlenítést, majd olyan gyógyszert csöpögtettem bele, mely beforrasztotta a lyukat.

  – Na és most, hogyan tovább? – fújtam ki magam.

  – Tudtommal, ti bírtok sátrat készíteni fából. Most ez hasznos lesz! – mondta Kinizsi.

A sugárpuskámmal kiégettem egy fát, és feldaraboltuk. Pár perc alatt összecsaptunk egy sátrat.

  – Ez mire volt jó? Hiszen nem kell aludni – kérdezte Feri.

  – Nemsokára beköszönt a nagy eső. Olyan méreg van benne, amely mindenkit megöl. És bőrökkel le kellene takarni, mert így is beesik.

  – Van itt ezen a bolygón valamilyen állat?

  – Igen. Olyan, mint az időszörny. Csak butább, lassúbb és szelídebb. Ott van ni!

  Egyből ráirányítottam a sugárpuskámat a fejére, és összeesett.

  – Most már lesz bőr – mondtam.

  Betakartuk a sátrat, és behúzódtunk, mert megeredt az eső.

  – Sok novokék és grevik el fog pusztulni. Minden évben beköszönt. De térjünk rá Eagléra.   Mivel mindketten földiek vagytok, neki is vissza kell térnie a földre. Ott pedig nagy erővel lesz ellátva, és olyan lesz mint most, csak emberi alakja lesz. Ha visszatértek a földre, megmarad ez a tudásotok, sőt, magatokkal vihetitek a puskátokat.

  – És mégis, mikor mehetünk vissza? Ha minden novokék meghalt, vagy jó útra tért?

  – Igen.

  Az eső elállt. Kimentünk, és azon töprengtünk, mit tegyünk.

  – Én csak a harchoz értek, a gépekhez nem – mondta Kinizsi.

  – Én is – mondta Feri. – És Ági is.

  – Én a repüléshez értek – mondtam; – de az elektronikához is, Liebhardttal együtt.

  – Oké! Akkor te, Liebhardt és Eagle próbáljátok megjavítani! – parancsolt Kinizsi.

  – Rendben – mondtam és beszálltunk a gépbe.

  – Hú. Ennyi vezetéket. Á! Itt a szerelőkönyve! – mondta Liebhardt.

  Egy óráig dolgoztunk rajta.

  – Na! Kipróbálom – mondtam, és megnyomtam a gombot. – Elindult!

  – Most visszamegyünk az ANDRUS-ra? – kérdezte Feri.

  – Igen. Hívjuk a grevikeket!

4

Megérkeztünk az elnöki palota elé, és bementünk.

  – Na, hogy álltok? – kérdezte az, aki az elején idehívott.

  – Rendkívül jól. Már alig maradt novokék – dicsekedett Kinizsi. – Az engedélyért jöttünk, hogy megtámadhassuk a novokékek bolygólyán a palotát.

  – Megadom. Ha valóban igaz, akkor nemsokára visszamehettek. Induljatok!

  Üzentünk 20000 katonának, hogy szálljanak be az űrrepülőkbe.

  – Remélem, visszaérünk még valaha – sóhajtottam.

  Már szálltunk. 20000 gép ontotta sugarait a bolygóra. Mikor közelebb értünk, mi is kaptunk eleget. Mellettünk tele lett minden égő gépekkel, melyek közül sok az EMFOR-ra zuhant. Mi is lődöztünk. A végén már az óriási palotát is megláttuk, körbevéve sugárágyúkkal, és több ezer novokékkel. Azután az összes gépünk sugarai felgyújtották és szétrombolták ágyúikat, és további sugárzáporukat a palotára zúdították. Az már lángokban állt. Ekkor a hátunk mögött ellenséges űrrepülőket vettünk észre, akik már egy csomó gépünket felrobbantották. A mi gépünket is érte egy találat, de nem okozott problémát a továbbhaladásban, csak a rázkódás betörte az üveget, és az ablak mellett ülő Ferit és Ágit a hirtelen szél kirántotta az űrbe.

  – Halló! Harcoljatok tovább! Mi elmegyünk! – kiáltottam a mikrofonba.

  Gyorsan feri és Ági után mentünk. Gépünket még egy találat érte, és az egész felrobbant.   Most már mi is Ágiék mellett szálltunk.

  Már egy órája estünk. Az ANDRUS-t és az EMFOR-t már rég elhagytuk. Egyszer csak egy másik bolygót láttunk meg, de az sem volt nagy. Arra ereszkedtünk le. Meghökkenve tapasztaltuk, hogy ezek olyan elmaradottak, mint az ősemberek. Először Istennek tartottak, de aztán az egész történetünket elmondtuk. Aztán nem tudtuk, hogyan menjünk le róla.

  – Hm. Azon gondolkodom, hogy ez a gomb… – tanakodtam, és megnyomtam a karomon egy gombot, és hirtelen óriási sebességgel felszálltam. A többiek követtek. Nagy erővel mentünk felfelé, de nem ANDRUS felé. Vagy 35 óráig száguldtunk, mígnem megpillantottuk a bolygónkat; a földet.

  – Odanézzetek! Visszamegyünk a földre!

  Úgy is lett. Magyarország felé állítottam a testem, és Dunabogdányban leereszkedtünk. Pont a mi udvarunkba szálltunk le, és a sugárpuskánk nálunk volt. Benyitottunk, és otthon…

  – Há! Ufók! – kiáltották.

  – Nem! Mi vagyunk azok. Kinizsi Ágnes, Feri, a Liebhardt, Eagle és az Ufó, a Kinizsi – mondtam.

  Elmondtunk mindent.

  – Most pedig megmutatjuk – mondtam, és kihívtam őket az udvarra, és lőttünk egyet a puskánkkal.

  – Vissza kell mennünk – mondta Kinizsi.

  – Igen – mondtam. – Visszajövünk, ha megnyertük a háborút.

  Ekkor fénykör vett körül, és visszamentünk az ANDRUS-i palotába, ahol szintén mindenről beszámoltunk.

  – Jó. Á! Most jönnek a grevikek! Kiszabadították a hadifoglyokat.

  – Elpusztítottuk a főnöküket, és 5000 novokéket. Már csak ezen a bolygón vannak páran – mondta az egyik katona.

  – Akkor ideje, hogy egy kicsit kikapcsolódjunk. Mit szólnátok egy kis kényelemhez? Szerkesszünk valamit! Például egy új, ünnepi ruhát. Vagy egy jó kis sugárszórót. Vagy egy új repülőt? – mondtam, és kérdeztem.

– Szerintem készítsünk egy szuper űrrepülőgépet, és egy új űrruhát, ami megbízhatóbb – ajánlotta Feri.

  – Meg is csináltuk az új ruhát, és belebújtunk.

  – Szuper. Most pedig lássuk a gépet.

  Szerencsénk volt, hogy magunkra vettük az új ruhát, mert túl sok energiát kapott a vezérlőkomputer, és az egész gép felrobbant, minket pedig kidobott a földre.

  – Jaj! Ez meleg helyzet volt.

  – Újra kezdtük, ezúttal sikerrel.

  – Elmegyünk egy kicsit furikázni – mondtuk, és beültünk a gépbe, és a lepusztult bolygó felé vettük az irányt. Óriási sebességgel száguldottunk, és emelett villámcsapásként ért a hír:

Egy szétrobbant bolygó darabjai tartanak az űrgép felé!

  – Hú! Eagle, ereszkedj!

  – Nem lehet irányítani! Túlfeszültség keletkezett és a vezetékek leégtek.

  – A világítás is kimúlt. Nemsokára végünk lesz! – kiáltotta Ági.

  – Szedjétek fel a fegyvereiteket, és ugrás! – kiáltotta Kinizsi, és kiugrott az űrbe. Követtük. A kövek teljesen szétzúzták a gépet, amely az elpusztult bolygóra zuhant. Mi egy olyan bolygóra zuhantunk, ahol kizárólag tűhegyes hegyek voltak.

  – Jó hely – mondtam, mikor leértünk.

  – Az. De sajnos nem nyújt kedvező életfeltételeket – helyeselt Kinizsi.

  – Majd csak találunk valamit. Ott van! Víz – kiáltotta Feri, és beugrott, de a víz színén maradt, és sárga tócsa keletkezett alatta a vízben. Megfordítottuk, és láttuk, hogy a teste nem sokkal a kristály mellett át van lyuggatva.

  – Sohasem elővigyázatos – csóváltam a fejem, és levetkőztettem, majd a szokások műtétemhez láttam.

  – A fenébe! A hegyes kő megsértette a vezérlőközpontot.

  – Az baj – mondta Liebhardt.

  – Én előbb rájöttem – mondtam.

  – Most mit tegyünk? Te értesz a gyógyításhoz. Engem teljesen harcra képeztek ki, meg gépek babrálására, Ágit is, egyedül te vagy az, aki ért a harchoz, a repüléshez, a gépekhez és a gyógyításhoz! – mondta Liebhardt.

  – Sokat csinálni nem tudunk. Menjetek, keressetek valami alkalmas helyet a táborunkhoz. Én megkísérlek még egy műtétet.

  – Rendben – válaszolták, és elmentek.

  Felmetszettem a hasát. Most láttam csak, milyen bonyolult az itteni test. A sárga folyadékot vezető vékony csöveket kiemeltem az irányítóközponttal együtt, és egy kis gépet raktam be, mellé visszavarrtam a „szívét”. Az a gép pótolta a szívéből elvesztett részt. Visszavarrtam a hasát. Feri magához tért.

  – Jajj. Á! A hasam!

  – Nagy műtétet kellett végeznem. Beugrottál abba a tóba, de hegyes sziklák voltak alatta, és átszúrták a tested!

  – Hogy lehettem ilyen ökör!

  Ekkor az égből egy fénysugár ereszkedett le,, és Bogi jött ide, és fuldoklott. Épp akkor jöttek meg a töbiek, és Kinizsi átváltoztatta űrkutyává. Neki is csövek vezettek a fejétől a teste minden részére.

  – Öreg haver! Hogy kerülsz ide? – kérdeztem.

  Bogi felugrott, megnyalt, pacsit adott, majd Ferihez ment, és lábának rátételével megszüntette Feri fájdalmait. Ezután bemutatta, mit tud. Fejéből két oldalt cső jött ki, ezekből sugár áradt egy hegycsúcsra, mely szétporladt. Ezután két lábra állt, és két kezével felfelé mutatott, és sugarat lőtt ki az űrbe. Onnan az visszajött, és egy óriási bernáthegyi jelent meg. Kinizsi őt is átváltoztatta, és a mi nyelvünkön kezdett el beszélni.

  – Valentin! Adj Boginak egy csövet!

Adtam egy darab 1 deciméter hosszú, 15 mm átmérőjű, egyik végén lyukas fémcsövet. Bogi belelehelt, majd kinyitotta a száját, és az visszaverődött a szájába, és ő is beszélni kezdett:

  – Fogjátok meg egymást, visszamegyünk az ANDRUS-ra.

  Megfogtuk egymás karját, és visszarepültünk az ANDRUS-i palotába.

  – Honnan jöttök? – kérdezte a parancsnok, Gavarston.

Kényszerugrást hajtottunk végre a sziklás bolygónál, ezért ott rekedtünk. Feri súlyosan megsebesült. Találkoztunk Bogival, meg ezzel az újfundlandival.

  – Ő Firedog, a Tűzkutya, a legjobb harcos a kutyák bolygóján. Onnan régen került a földre egy, és ott elveszették az erejüket, és állattá süllyedtek. Ez a kettő őrizte meg egyedül az erejét – mondta Gavarston.

  – A novokékek a kutyák bolygóját támadják! – jött be futva az egyik grevik.

Bogi és Firedog két lábra álltak, és a szemük villámokat szórt.

  – Nincs több erőm, hogy elszállítsalak titeket a Dogplanetra. – mondta Firedog mérgesen.

  – Nem baj! – legyintettem. – Gyertek az űrgépbe! Feri, ellenőrizd a vezérlő-berendezést, mert nem szeretnék még egyszer lezuhanni!

Negyed óra múlva:

  – Minden oké!

  – Akkor beszállás! – kiáltottam, és bekapcsoltam az indítót, mert most én vezettem.

  Teljes sebességre kapcsoltam, és arra mondtam, amerre Bogi és Firedog mondta. Nemsokára megpillantottunk egy ANDRUS-nál kétszer nagyobb bolygót. Ez olyan volt, mint a föld: tengerek, hegységek, síkságok voltak rajtuk.

  – Gyorsan! Mi van? – kérdezte Eagle. Valami elszívta az energiát. Semmilyen műszer nem működik.

  – Csodálkozol? Nézz a hátad mögé! – rázott meg Feri.

  Kinéztem az ablakon, és egy 50 méter hosszú, 10 méter széles óriási, 8 méter magas űrhajó volt mellettem. Nem hittem a szememnek. Aztán rájöttem, hogy biztos a novokékek szállítója. Teljes sebességre kapcsoltam, és hiperszonikus gyorsasággal elmentem mellette, mert ekkora már visszatért az energia.

  – Valentin! Ha jól láttam 200 sugárágyú van rajta! Szétlőnek! – kiáltotta Liebhardt.

  – Az lehet, de az övék legfeljebb 3 M-et megy, a mienk meg 6-ot (M=hangsebesség).

  – Üldözőbe vettek! – kiáltotta Feri.

  Ekkor Bogi fejéből kijött a két cső, kihajolt az ablakon, és szétporlasztotta a gépük elejét, amitől zuhanni kezdett lefelé, de tőlünk nem messze lévő bolygóra zuhant, ami szintén csupa hegycsúcs volt, így mind a 30000 novokék odaveszett.

  – Remek. Irány a Dogplanet! – kiáltottam, és a sebességet tartva közeledtem a bolygó felé.  De egyszer megint elszökött az energia.

  – Mi az? – hajolt előre Kinizsi.

  – Nem tudom – mondtam, de ahogy a képernyőre pillantottam, az fölvázolta nekem a képet, és a hajtóműben jelzett hibát. – Leégett a hajtómű. Túl hirtelen kapcsoltam hiperszonikusra. Most itt vesztegelhetünk az űrben.

  – Remek. Már csak ez hiányzott. Mennyi a gyökérkészletünk?

  – Nyolcan vagyunk, és 30 gyökér van.

  – Mindössze 3 napunk van. Nem lehetne kimenni és megjavítani? – kérdezte Feri.

  Hátradőltem a szék támlájának, és összekulcsoltam a kezem, majd ezt mondtam:

  – Felesleges. Teljesen leégett, és új hajtómű nincs. De ha ki akarsz menni, menj.

  – Mégis mit tegyünk? – kérdezte Liebhardt sápadtan.

  – Pillanatnyilag semmit. De ha van valami ötleted, szólj – mondtam.

  – Baj van – jelentette be Feri.

  – Ezt sem kell közölnöd – így én.

  – De még se ülhetünk itt ölbe tett kézzel – pattant fel Kinizsi.

  – Attól úgyse lesz semmi jobb, ha ugrálsz! – álltam föl; – Ez bemondta az unalmast. Mindkét sugárhajtómű szénné égett, tehát se előre, se hátra. A földön azt hiszik, hogy az űrben hiába áll le a hajtómű, az a gép megy tovább. De ez csak ott van így. Itt már nem.

  – De hát ha nem… – kezdte Feri, de Ági felállt, és a gép hátuljába hajította.

  – Fogd be a szád! Igaza van Valentinnek! Segítség nélkül nem jutunk tovább!

  – Na de Ági! – léptem oda. – Feri pont az éles saroknak esett. Nézd, a háta milyen lett.

  – Feri! Hogy érzed magad? – mentem oda.

  – Ahogy egy grevik érezheti magát, ha felnyársalják! – mondta rekedten.

  – Mindjárt összevarrom – mondtam, azzal összeforrasztottam a hátát.

  – Na, mi legyen Ágival? – kérdeztem a többiektől.

  – Mondjunk ítéletet durva erőszak vádjával – mondta Kinizsi. – Döntsünk.

  Egy ideig tanakodtunk, aztán Kinizsi úgy döntött, hogy tegyük azt, amit ő tett Ferivel. Úgy is lett. Mikor végeztünk, mindkettejüket lefektettük. Feri sebe súlyosabb volt, egész hátát felhasította az acél.

  Ekkor az űrhajó megrázkódott, és mindannyian lezuhantunk a padlóra. Újabb lökések lettek, és nekisodródtunk mindennek, és ruha se volt rajtunk. Én a vezérlőpultot zúztam össze, Kinizsi is egy saroknak esett áldozatul, Liebhardtot egy falba lévő hegyes ruhaakasztó cső látta vendégül, míg Eagle, Bogi és Firedog a komputereket törték össze velem. A rázkódás véget ért. Liebhardt elájult, mert a ruhaakasztó őt akasztotta föl. Kinizsi csupa sárga volt, egy nagy repedés volt a testén, a két kutya, Eagle és én csupa vágások voltunk, alattunk sárga tócsa, Ági és Feri már felismerhetetlen roncs lett. Eagle Kinizsit gyógyítgatta, a két kutya Ferit és Ágit kezelte, én Liebhardt gyógyításához fogtam. Mikor kész lettem, elájultam.

  Amikor magamhoz tértem, egy nálunk nagyobb, olyan ruhás, mint a mienk, és sokkal rémisztőbb űrlény állt előttünk. Így szólt:

  – Honnan jöttök?

  – Az ANDRUS-ról, de eredetileg a Földről származunk. Az úgy volt…

  Elmondtam mindent. Most ő következett.

  – Én az ARKANDUSZ-ról jöttem. A legnagyobb és legfejlettebb bolygó a galaxisban. Mi van a többiekkel?

  – Megsérültünk. A Dogplanetre mentünk, mert támadják a novokékek! Értesz a gyógyításhoz?

  – Igen – mondta, azzal eltüntette Liebhardt sebét egy sugárlövéssel. A többiekkel is ezt tette.

  Amikor magukhoz tértek, majdnem ismét kómába estek vissza.

  – Ki ez? – kérdezte Feri.

  – Az ARKANDUSZ-ról jött.

  – Akkor jó.

  – A kutyák bolygójára jöttem, mert hallottam, hogy a novokékek támadják! – mondta a jövevény.

  – Mi a neved? – kérdeztem.

  – Nincs nevem. Gyertek a támaszpontra! – mondta, és egy szuper űrhajóba vezetett minket.

  – Ez a Thunderbolt, a villám! Jó kis űrhajó, kétszeres hiperfény-sebeséggel megy. A támaszpontunk egy kisebb bolygó, sugárágyúkkal, és rengeteg katonával. A bolygón nem lehet látni, mert a belsejében van.

  Pillanatok alatt egy kopár bolygón voltunk. Egy akna vezetett le a mélyébe. Amikor leértünk, nem hittünk a szemünknek. Egy 100 méter magas, 20 méter széles, óriási lézerágyúkkal felszerelt gépezet állt ott, ami egy űrhajóhoz hasonlított.

  – Mi ez? Űrrepülőgép? – kérdezte Liebhardt.

  – Annak túl nagy – mondta Feri.

  – Ez a Thunderstar, a legújabb és legjobb csillagrombolónk. A sugárágyúi a DEVERI legjobb űrhajóit is elintézik.

  – Azok kik?

  – Egy ellenséges bolygó lakosai. Azért hoztunk ide, mert talán ti vezetnétek harcba.

  – Ezt a monstrumot? Fele ekkora űrgázolót már vezettem, de ilyen bolygópusztító óriást még soha – mondtam. A földet el bírná pusztítani ágyúival. Rád bízom a vezetését, Valentin!

  – Rám? – sápadtam el, de én még nem vezettem ilyet! – hördültem fel.

  – Most fogsz.

  – Na jó, megpróbálom. Hol az a bolygó?

  – Ott! – mutatott egy Jupiter nagyságú óriásra.

  – Az? Arról még álmodni se lehet, hogy megtámadjuk. Az a bolygó 10-szer nagyobb, mint ez! – kiáltottam megrökönyödve.

  – De húszszor olyan erős ez – vágott vissza.

  – Rendben – mondtam; – Gyertek a Thunderstarba! Megpróbálom elvezetni.

Ahogy beléptünk, megint csodálkozva kiáltottam fel:

  – Ennyi műszer! Feri, Liebhardt, Eagle! Gyertek segíteni! – mondtam, azzal kiosztottam az utasításokat.

  – Indulás! – kiáltotta Feri, és megnyomta a START gombot.

  – Függőleges sugárhajtóműveket beindítani! Bázisról kiszállni! Szárnyakat ki, vízszintes hajtóműt elindítani – kiáltottam, és meg is tettük őket.

  Kirepültünk az űrbe, és ellenséges vadászgépeket pillantottunk meg.

  – Liebhardt! Tűz! – kiáltottam, és megnyomta a lézerágyúk gombjait, és a gépeikből hullócsillag lett, de a távolban egy mieinkhez hasonló csillagromboló jelent meg.

  – Fénysebességre kapcsolj! – kiáltottam. – hol a gomb?

  – Hát… azt még… szóval… nem… nincs- dadogott Kinizsi.

  – Megöllek, te gazember! – ordítottam, és hátraugrottam, és verekedni kezdtem.

  – Hagyjátok abba! Akkor harcoljunk! – csitított Feri.

  – Rendben. Lézerágyúkat ki! Tüzeljetek a sugárhajtóműveikre! – ugrottam vissza a helyemre.

  – Ott jönnek a novokékek újabb csapatai! A Dogplanetre mennek! – kiáltott Feri.

  – Előre! – kiáltottam én is, és szétbombáztam a DEVERI-űrhajót, és a novokékek cirkálói felé iramodtam.

  – Hányan vannak? – kérdeztem.

  – 15 cirkáló – válaszolta Liebhardt.

  – A fenébe! Jön 10 vadászgép!

  – Tűz! – kiáltottam, és kilőttem az űrgépet, mely pontosan úgy nézett ki, mint egy pöttyös labda.

  – Eltaláltak! – kiáltotta Feri. – Baj van a hátsó vezérlőközpontnál. Megyek megnézem!

  – Várj. Jövök veled – szóltam hátra.

  Hátul:

  – Várjál. Az az érzésem, mintha…

  Ebben a pillanatban minden ajtó lezárult, a világítás pislogott, a komputerek szikráztak.

…rövidzárlat támadt volna a vezérkomputerben a lézerágyú hatására – fejeztem be.

  – Most itt ragadtunk – panaszkodott Feri, és kinézett az ablakon.

  – Odanézz! Meteoritzápor közeleg északról!

  – Gyorsan oldjuk ki a meteorit-pusztító lézerűrholdat! Az űrhajóból roncs lesz, és belőlünk is! – kiáltottam, és a kilövő-koordinátát beütöttem, mire egy kis űrgép szállt ki a monstrum oldalából, és tüzelni kezdte a meteorokat, de azok legázolták őt. A novokék gépek és a DEVERI-űrhajók mind felrobbantak (A deverik az ORFOR-bolygón laknak).

Most mi következünk. De legalább a novokékek és deverik is elpusztultak – fordultam Feri felé, de ebben a pillanatban egy mienknél ötször nagyobb arkanduszi gép jelent meg…

6

Ez lehetett a Super Thunderstar, amiről Kinizsi beszélt.

  – Odanézz! – kiáltott Feri, és kinéztem az ablakon.

  – A Super Thundersttar lézerágyúival szanaszét rombolta a köveket. A mi gépünk is hozzátapadt az új géphez, és Gavarston lépett ki belőle, és így szólt:

  – Sikerült. Elpusztítottátok a novokéket, a maradék jó útra tért, sőt a deverieket is legyőztétek. Megmentettétek az ARKANDUSZ-t és az ANDRUS-t. Meghívunk titeket egy ünnepségre, és ajándékot is kaptok, egy gyémántkemény sugárkardot, amivel egy sziklát szét bírsz zúzni. Ezenkívül egy-egy sugárpuskát kaptok, és megkapjátok a Thunderstart!

  – Mit? – kérdeztem elképedve.

  – A Thunderstart. Csak ne mondjátok el, hogy hol van ez a bolygó, mert majd, ha a bolygótok fejlettebb lesz, el fogják foglalni. Az ünnep után hazamehettek, és adunk egy robotot, amelyet egy barátként fogadhattok. Itt jön!

  Egy kis dagadt fémemberke döcögött be, és így szólt Gavarston:

  – Ők barátok, velük mész a Földre – mondta Gavarston.

  A robot végigmustrált minket, és beleegyezett.

  Elmentünk az ANDRUS-i palotába, mulattunk, vigadtunk. A végén felavattak Jefu (Dzsifu) lovaggá. Ez volt a neve az Egyesült Endruszi Birodalomnak. Megkaptuk az ajándékokat, és megkérdeztem Kinizsitől:

  – Hol van Angyal András?

  – Ő az, a robot – válaszolta.

  Egy kicsit meglepődtünk.

  – Akkor az is lesz a neve: ANDREW ANGEL. Gyere Angel, induljunk! – mondta Liebhardt, és elmentünk a Thunderstarthoz, és beszálltunk.

  – Sziasztok: Majd néha visszajövünk, és ha segítség kell, hívjatok. És hallgatunk, bár nem lesz könnyű. És köszönünk mindent – mondta Liebhardt.

  – Rendben. És vigyázzatok. Bármi megeshet. Tudod, milyenek az emberek. Mindig csak magukra gondolnak, azért adtuk a fegyvereket. Viszlásztok, Jefu lovagok – mondta Gavarston is, és elment.

  Beszáltunk az űrhajóba.

  – Eagle! Kapcsold be a komputereket: Hosszú út áll előttünk – mondtam, és Kinizsi visszaváltoztatott emberré, és visszaadta a földi ruháinkat.

Elindultunk, és megkérdeztem Liebhardtot:

  – Mit fogunk mondani, hogy kicsoda Eagle?

  – Hát… családneve nincs, származása ismeretlen, erős, kifejlett. Azt nem mondhatjuk, hogy…

  Ekkor abbahagyta. Tudtam, mit akar mondani. Úgyse hinnék el. Majd csak kidumálunk valamit.

  – Ott a Föld! – kiáltott Feri.

  Jó érzés volt ismét látni.

  – Fénysebességre kapcsolj! – kiáltottam.

Nemsokára Magyarország fölött voltunk, és Bogdányban a Kálvárián szálltunk le. Odacsődült az egész megye, a TV, a kormány, a sajtó és rengeteg ember. Mindent elmagyaráztunk, de nem szóltunk semmit. Nem engedtük, hogy az űrhajóhoz hozzányúljanak, és megvettünk egy földet, ott tároltuk sugárpisztolyos őrökkel és sugárkerítéssel körülvéve. Ezt is sikerült megtennünk. Visszatértünk a Földre. Űrlovag lett belőlünk. Már nem csak a Földet mentettük meg… a világűrt is!

Az 5.b osztálynak Liebhardt 1992 nyarán egy hordautánzó tábort szervezett. 10 főből állt, 7 fiú és 3 lány. Június 11-én már készen voltak. A főnök Liebhardt lett.

  – Készen álltok? A szereposztás: Feri szerszámos, Valentin szerszámkészítő és vadász, Gál fővadász, Varga vadász, Hornyák és Dani vadász, a lányok gyűjtök és ruhakészítők. A ruhán kívül semmit se vigyetek, azt is csak ami rajtatok van. Nehéz hónapok lesznek – mondta.

  Még egy negyedórát készülődtünk, majd Liebhardt felkiáltott:

  – Indulás!

  Délután már a Kühlenbergnél jártunk.

  – Itt jó lesz! Itt a Kühlenberg, egy patak és egy barlang, és ez az erdős fennsík jó tanyahely – mondta Liebhardt; Feri kőbaltát készít, én lándzsát, Valentin vékony, csonthegyű hajítódárdákat, és miután mindegyikből megvan 10. Mindannyian nyilat és íjat készítünk.

  – Egyetlen luxust engedtünk meg magunknak. Hoztunk egy csomó kukoricát, és abból az egyik lány lepényt fog sütni nekünk mindennap. Most Hornyák, Lakatos, Gál és Varga elmennek vadászni. Ha bikára vadászunk, minden fiú megy. Ha muflonra vagy őzre, akkor csak ők.

  Miután elmentek, végeztük a dolgunkat rendjén. Minden rendben volt, de egyszer furcsa trappolást hallottunk a forrás felől. Lenéztünk a fennsíkról, és egy bölénycsordát vettünk észre, közöttük is egy 2 méter magas, 3 és fél méter hosszú bölényt.

  – Megkíméljük az életét? – kérdezte Liebhardt.

  – Nem! Én se szívesen, de ez egész Bogdányt kiirthatja. Azonkívül sok állatot is megölne – mondtam.

  – Igazad van. Hozd a nyilat és az íjat – mondta Liebhardt, és Feri már ott is termett a gyerek nagyságú íjjal és nyilakkal, és megkérdezte: – Mi hárman…

  – Igen! – válaszoltam. Ez volt az első életveszélyes cselekedetünk.

  A hegy másik oldalán ereszkedtünk le, de a kövek megcsúsztak a talpunk alatt, és lebukfenceztünk, és mire leértünk, már roncs lett belőlünk, de bántuk is mi. Egyszer csak megpillantottuk a vezérbölényt. Óvatosan becéloztuk, és egyszerre a szívébe és a nyakába lőttük a nyilakat, hajigáltuk a dárdákat és dobáltuk a szakócákat. A megsebzett bölény legázolta a bokrokat, és elnyargalt. A vérnyomokat követtük, de a bölény nem jutott messzire. Véresen feküdt a földön. Keresztet vetettünk rá, és a tanyára hurcoltuk. A vadászok akkor már ott voltak.

  – Nem sikerült. Ma gyümölcsöt eszünk – mondták szomorúan, de ahogy meglátták a bikát, majdnem hanyatt vetődtek.

  – Ez meg mi az istennyila? – kérdezték kétségbeesetten.

  – Bölény.

  – Valódi? – kérdezték.

  – Nem, mű – feleltük tréfásan.

  – Ez jól jött.

  – Miért? – kérdeztük.

  Találkoztunk egy emberrel, aki azt mondta, hogy most napokig esni fog az eső, ezért be kell vonulnunk a barlangba. Ez a bölény legalább egy hétre elegendő, így marad időnk ruhákat, fegyvereket készíteni, és lepényt sütni.

  Kezd szemeregni az eső. Jó ég! Most látom csak. Ti úgy néztek ki, mintha áthajtott volna rajtatok egy kamion! – kiáltott Gál.

  – Légy szíves, ne ezt vedd példának! A köves domboldalon lezuhantunk.

  – Menjetek a barlangba! Mi hozzuk a cuccot és a bikát!

  Egy órával később már berendezkedtünk, és az eső szakadt. Ekkor Rudi is beállított.

  – Rudi! Te…

  De Rudi félbeszakította:

  – A bikacsorda a barlang felé tart!

  – Hozzál tüzet! – ordítottam Vargának; – És a barlang bejáratához hozzátok a fát! Tüzet rakunk. A vadászok a lőréseknél figyeljék nyíllal az állatokat. A többiek a hátsó kijáraton velem jönnek a dárdákkal a barlangtetőre fáklyával! A csordát szakadékba hajtjuk!

  De jóslatunk nem vált be. Mielőtt tüzet raktunk, a bikák berontottak a barlangba. Mindenki feljutott, Danit kivéve, Feri fel akarta húzni, de ő is lebukfencezett a mélybe. A bikák szerencsére nem tapostak rájuk, de egy hegyes szikla beleállt a lábába Ferinek. Daninak szinte minden része sebesült volt, de feltápászkodott. Feri fél testével átfordult Dani felé, s nézte, mit csinál. Dani megfogta az íjat, és egy nyilat az izzó parázsba tuszkolta a kőhegyet.  Az izzó nyilat egy bika után lőtte. A bika nyakába állt bele, aki egyből ledőlt a lábáról, de példáját Dani is követte, és Ferivel együtt elájult. Csak akkor ébredtek föl, amikor ráztuk őket. Dani felült.

  – Mi van? – kérdezte.

  – Gyere! – kiáltottuk, és elvonszoltuk egy méter hosszú, 25 cm vastagságú koponyához.

  – Ójaj – mondta Dani; ilyen állat nem létezik, és nem is létezett. Legalábbis mi nem tudunk róla.

  – Odanézz! – mutatott Liebhardt a hegyoldalra.

  Egy csupa izom, két méter magas, hatalmas gyerek állt ott. Odamentünk hozzá, és reszketve megkérdeztük:

  – Te ki vagy?

  – Kinizsi Pál.

  – Elmosolyodtunk, de ahogy egy kicsit összehúzta a szemöldökét, egyből komolyak lettünk.

  – Otthon az erdő urának neveztek. Mindig az erdőben táboroztam. 10-en voltunk, abból csak én maradtam.

  – Miért? – kérdeztük, de sejtettük a választ.

  – Egy ismeretlen, 3 méter magas, 5 méter hosszú fenevad pusztította őket. 1 méteres lábai fél méter átmérőjűek voltak, és a Stegosaurushoz hasonlított, a farkán tüskék voltak.

  – Gyere! – kiáltottuk.

  Kinizsi eszméletlen gyorsasággal megelőzött bennünket, és átugrott egy másfél méter magas sziklát.

  – Ő az – mondta.

  – Ott a Sobi! Végünk! Egy egész hadsereg!

  – Ellenség? – kérdezte Kinizsi.

  – Az.

  Kinizsi odament, és megkérdezte:

  – Kit keresel, hólyag?

  – Kapjátok el!

  Balázs megrohamozta Kinizsit, de az felkapta, és elhajította, mint egy követ.

  – Szóval hólyag, szívódj fel.

  – Semmi közöd hozzá!

  – De van! – mondta Kinizsi, és akkorát rúgott Sobi térdébe, hogy összeesett.

  – Most tűnés! – mondta, mire mindenki elfutott.

  Kinizsi gépiesen megfordult.

– Gyere! Beszélgessünk!

  Este a tábortűznél:

  – Hogy kerültél ide? – kérdeztük.

  – Egész nyáron táboroztunk, amit mondtam. Ez a fenevad mindenkit széttépett. 4 lány volt és 6 fiú.

  – Van testvéred?

  Őt is megette. Egy lány volt.

  – Tudják már hogy ez az állat…

  – Nem, mert ha megmondanám… ezért szöktem el.

  – Nézd!

  Egy megtépázott lány jött le a dombról.

  – Ági! Mi van? – rohant oda Kinizsi.

  – Meneküljetek! A szörny… ott!

  Egyszer csak megjelent a dombon egy lónál 5-ször nagyobb tüskés farkú és hátú szörnyeteg. 20 cm-es fogai ránk vicsorogtak.

  – Gál, Karcsi, Varga, Dani! Álljatok készenlétbe a nyilakkal. Lányok! Hozzátok a lándzsákat! Feri! Te a hajítókövekkel dolgozol, Valentin és én a dárdákat hajigáljuk.

  Ekkor elindult a vadállat. Kinizsinek egy kötélre egy hegyes végű, félmázsás kő volt kötözve, az volt a parittyája. Meglóbálta, és a kő beleállt az ismeretlen állat nyakába, aki egyből ledőlt a lábáról, de még küszködött. Mi is átszúrtuk a fejét a lándzsákkal, s végleg kimúlt.

  Ági csodálkozva nézte, és megkérdezte:

  – Kik ezek a giliszták?

  Gál ekkor odament a lányhoz.

  – Mit? Egy lány beszél?

  – Te mondtad – mondta Ági, és egyetlen lendítéssel földhöz vágta.

  – Hát ő… szóval… – motyogtam; – Nálatok mindenki ilyen élénk?

  – Hogy hívnak? – kérdezte.

  – Valentin Péter – feleltem.

  Miután mindent megtudott, odament a tetemhez, és letépte az egyik lábáról a bőrt.

  – Ez nem csont. Ez inkább… olyan… szilárd gumi. Nem… ez olyan… – dadogott Ági.

  – Nem tudjuk eldönteni, de valaminek lennie kell.

  – Talán egy másik korban vagyunk? – kérdezte Kinizsi.

  – Hány óra? – kérdeztem.

  – Nem működik az órám – mondta Dani.

  – Enyém se!

  – Enyém se!

  – Gyanús. Csak az őskorban lehetünk. 12-en vagyunk, és a fegyvereink a korhoz igazodnak.

  – Van egy ötletem! – mondta Dani; tetessük magunkat ősembernek.

  – Hogyan?

  – Hát levesszük a ruháinkat és állatbőrt húzunk magunkra.

  – Semmi értelme.

  – Igaz.

  – Várjatok. A falu is velünk jött?

  – Kizárt dolog. De mért kerültünk ide?

  – Ezt senki nem tudja. Remélem, nem találkozunk ősemberrel. A barlang itt van. Menjünk be és dumáljuk meg ezt a dolgot.

  Bevonultunk és tüzet raktunk.

  – Az az állat… ez nem kerek. Hogy függ össze? Hogy kerültünk ide?

  – Ne törd a fejed. Inkább építsünk sátrat. Itt van 5 állatbőr, ezeket felhúzzuk a vázra – mondtam, és továbbfolytattam: – A fennmaradásunk főleg attól függ, hogy milyen kitartóak és leleményesek vagyunk. Ráadásul pont ősz van, és nemsokára tél lesz. Jó fegyverek kellenek, sok állatbőr, és legfőképpen az a fontos, hogy barlangot találjunk. Télre tartalékot kell gyűjtenünk. A modern gondolkodásnak itt nem sok hasznát vesszük, de valamicskét igen. Most Liebhardt és Gál keressenek barlangot! Karcsi, Dani, Varga menjenek vadászni! Feri, élesítsd ki a fegyvereket! A lányok gyűjtsenek bogyókat. Én pedig megépítem a sátrakat, mert éjjelre esőt jósolok!

  Belemélyedtünk a munkába, de annyira, hogy nem vettük észre a viharfelhőket.

  – Lányok! Valentin! Feri! Menjetek be a sátorba! Vihar lesz! – kiáltották a vadászok egy őzzel a hátukon.

  Miután berohantunk, már szakadni kezdett és villámlott.

  – Gál és Liebhardt még nem jöttek. Talán… – kezdte, de ekkor Gál beesett a sátorajtón.

  – Liebhardt meghalt! Mikor futottunk, Liebhardt egy szakadékba zuhant. Csak öt méter mélyre jutott, mert egy bokor megfogta. De a bokron 1 dm-es tüskék voltak. Itt van! – mondta, és előhúzta. Bundi hátában 8 cm mélyre be volt fúródva legalább 35 tüske.

  – Meghalt – rebegte Feri.

  – Eltemetjük – mondtam szomorúan.

Fél órával később már kiástuk a sírt, és Feri elkezdte beszédét:

  – Most eltávozott tőlünk valaki, aki sokat jelentett nekünk. Nélküle lehet, hogy mi sem maradunk életben. A jelenben is és a jövőben is szükségünk van rá. A mi időnkben nem tudhatjuk, hogy él e. De itt már nem. Ezért most átadjuk testét a földnek, de a lélek itt marad – mondta, és néhány percnyi csönd lett.

  Kínos percek voltak. Feri arcán lepergett néhány könnycsepp. Én keményen álltam, de szorultságomban én is könnyeztem. Gál is lehajtotta a fejét. Dani és Karesz is szomorúan álltak. Még a lányok is feszültek voltak. Ezután némán bementünk a sátrunkba, és megpróbáltunk dolgozni. Feri pár csiszolás után elaludt. Betakartuk, de mi is a példáját követtük.

  Másnap reggel én keltem fel legelőbb. Lementem a patakhoz megmosdani. Mikor visszaértem, még mindig aludtak. Benéztem az étellerakóhelyre, üres volt. Felkeltettem Danit, és mondtam:

  – Figyelj! El kéne menni vadászni, hogy mire a többiek felébrednek, legyen étel!

  Ekkor Kinizsi tűnt fel a távolban, 5 óriási nyulat cipelt.

  – Itt a reggeli – dobta le a nyulakat.

  – Most akartunk vadászni menni. Te mikor ébredtél?

  – Reggel 5-kor. A többieket megviselte Liebhardt halála. Igaz, engem is.

  – Rendben. Dani, alszol még? – kérdeztem.

  – Nem. Megreggelizem és fürdök. Hagyjuk őket aludni.

  Nemsokára már mindenki talpon volt, csak Feri feküdt ájultan.

  – Szegény. Elmegyek sétálni – mondtam.

  – Várj! Jövök! – mondta Gál.

  Ahogy mentünk, véletlenül letéptem egy fa levelét, és megnyomtam, és rossz ízű lé csorgott ki belőle a számba.

  – Fújj! – mondtam; – Ez borzasztó!

Mikor visszaértünk, egyszerre jobban éreztem magam. Ezentúl direkt ittam, és a többieket is buzdítottam, de ők az íze miatt ellenezték. Egyedül Dani kóstolta meg, és ő is itta.

  Egyszer a táborban egy borzasztó betegség tört ki. A jelei fáradtság, álmosság, étvágytalanság, és a legrosszabb esetben ájulás és hányás. A tünetek először a lányokon, majd Ferin, Karcsin, Gálon és Vargán jelentkeztek. Egyedül Kinizsi, Dani és én maradtunk egészségesek. Miért? Ezen gondolkoztunk.

  – Kinizsi azért, mert rettentően szívós. Mi pedig azért… mert ittunk abból a kivonatból! – mondta Dani.

  – Tényleg! Gyorsan! Hozzunk leveleket!

  Megitattunk vele mindenkit, de nem használt. Mi mindig ittuk, nálunk használt. Rájöttünk, ha valaki már elkapta ezt a kórt, arra már nem segít. Nehéz dolgunk volt. Hármunknak kellett ellátni 9 gyereket. Egyre súlyosabb lett a helyzet. Feri állandóan hányt, és nem tudott enni, a végét járta, Egyedül Gál volt az, akinek a bágyadtságon kívül semmi baja nem volt.

  – Gyorsan rá kell jönnünk a rejtélyre, mert mindannyian meghalnak! – mondtam.

  – Segítsetek – hörögte Feri, aki már félholt volt. – Úgy érzem, van még pár napom. De végezzetek elem, mert nem akarok tovább szenvedni.

  Nem tudtam, mit tegyek. Ha megölöm, mindig okolni fogom magam. Ha nem, akkor pedig azért, mert szenvedni hagytam. De ekkor Kinizsi repült hozzám.

  – Itt van egy másik lé. Ez az utolsó reményünk. Kipróbáltuk, és használt.

  – Ha Kinizsi nem fedezi fel, már nem élnénk – mondta Feri. – de azért ki kell hevernem. Sokat kell majd ennünk.

  – Igen, ezért sok húsra lesz szükségünk.

  – Rendben. Holnap hozunk eleget. Menjünk aludni. Holnap jó nap lesz.

  Másnap reggel Dani és Kinizsi ébresztett.

  – Menjünk vadászni. Hoztuk a fekete halált!

  A fekete halál egy 1,5 méter magas nyíl, 6 cm átmérőjű szívós fűzfaágból készült. A két nyíl 85 cm hosszú, tűhegyes.

  – Rendben. Én hozom a dárdákat és a köveket. Menjünk, hogy mire felébrednek legyen étel!

Furcsa erdő volt. Óriási fákkal, teli állatokkal. Volt ott egy tó is. Egyszer egy üvöltést hallottunk és beugrottunk a bokorba.

  – Ó! Egy barlangi medve. Add ide a fekete halált! – mondta Kinizsi.

  Kinizsi a nyilat az íjhoz helyezte és felállt. Úgy meghúzta, hogy majdnem eltört. A medve nyakára célozta a nyilat, és elengedte. Egy másodperc alatt már a medve nyakát átszúrva láttuk viszont. A medve bömbölt egyet. Kinizsi a második nyilat a medve szívébe lőtte. Vége volt.

  – A többiek örülni fognak. Hívjuk őket!

Egy fél óra múlva már mindenki falta a medvét. Feri a gyomrát simogatta, és hordóként feküdt a földön. Varga valósággal a gyomrába varázsolta az ételt magának. Kinizsi is pótolta elveszett erejét, én is szépen falatoztam.

  A lakoma végén visszatértünk a táborba.

  – Most menjünk a sátrainkba, mert esik az eső, és próbáljunk tervezgetni.

  – Sajnos – kezdtem beszédemet; – Nagyon szűkösen vagyunk. Várost kell építenünk sátrakból. Szükségünk van raktárra, ahol az élelmet és a tüzelőt tartjuk, fegyvereket is. Agyagkancsók, amikbe a vizet és más ételeket és italokat rakunk. Sok bőrre, sátrakhoz. Jó fegyverekre, ízletes ételekre. Finom a friss őzhús, antilop, és a bölény. Természetesen nem viszik túlzásba. Holnap a lányok átmennek a szomszédos búzásba, és learatják, majd lepényt készítünk belőle. Ezenkívül itt van egy sóhegy. Most készíthetünk: húst kenyérrel, sózva, kukoricalisztből és tojásból tésztát. Itt vannak őstehenek, elfogunk egyet, lesz tej is, és az innivaló is változatosabb lesz. Ezt már holnap elkezdhetjük megvalósítani!

Valóban egy hét alatt megcsináltuk. Hiánytalanul éltünk, változatosan étkeztünk, ittunk, minden jól ment. De egyszer Feri ezt mondta:

  – Úgy érzem mintha valaki figyelne!

  – És igaza volt. Az egyik délután, mikor éppen egy őzlábat nyammogtam, megrezzent a bokor. Csak én és Feri voltunk a táborban. A bokorból előlépett egy ősember gyerek. felkaptuk fegyverünket, és megragadtuk. Mondani akartunk valamit, és rájöttünk hogy értünk a nyelvükön. Nem tudtuk, hogy lehet.

  – Kik vagytok, olyan furcsa bőrötök van. És színes. És nem hasonlítotok ránk.

  – Talán szellemek vagytok?

  – Dehogy. Többen is vannak? – kérdeztem.

  – Igen. Gyertek!

Ebben a pillanatban 15 gyerek vett körül minket.

  – Velünk jöttök. Hé, te dagadt!

  Ez én akartam lenni. Igaz, hogy jó húsban voltam, de azért a „dagadt” kifejezés túlzás.

  – Te fogsz dolgozni nekünk. Az a törpe pedig… majd eldöntjük. Gyertek! – mondta és egy tanyára hurcoltak.

  – A felnőttek hol vannak? – kérdeztem.

  – Azok nincsenek itt. Ez a mi falunk. Szóval te – mutatott Ferire; – fát fogsz vágni.

  – Én nem vágok fát!

  – Nem? Majd meglátjuk. Verjétek meg!

  Öten elkapták Ferit, és ronccsá verték, majd levetették a földre.

  – Mi a neved? – kérdezte az egyik tőlem.

  – VI-PI.

  – Rendben. Akkor menj és építsél sátrakat!

Szó nélkül engedelmeskedtem. Tudtam, ha ellenkeznék, ugyanaz történne velem is, mint Ferivel. Sokáig nem tud majd dolgozni, mert kezét és lábát véresre ütötték, kalapálták. Arca is több helyen vérzett, és eszméletlen volt. Szomorú sors várt ránk. Alig kaptunk enni, s állandóan dolgoztunk. Mígnem egyszer megérkezett a varázslójuk.

  – Mit csináltok? Ezek istenek! Nézzétek a ruhájukat! Ilyen anyag nem létezik! Vegyétek le a ruháitok, hogy lássuk milyen bőrötök van!

  Tudtuk hogy az őskorban ez még nem jelentett szégyent, így se előttük, se egymás előtt. Sőt, bele kellett törődnünk, mert fürdésnél és melegebb napokon úgyis ruha nélkül kellett lennünk. Levettük és csodálkozva néztek. Főleg akkor figyeltek fel amikor az óráinkat meglátták.

  – Ezentúl mindent megkaptok és ti lesztek a főnökök! – mondták.

Eleinte tetszett, de aztán vissza akartam menni a többiekhez.

  – Van egy ötletem! – mondtam Ferinek; – te maradj itt, én elmegyek a többiekért!

   – Hogyan?

  – Majd meglátod – mondtam és odamentem a varázslóhoz.          

  – Nekem most el kell mennem. Ha visszajövök olyan orvosságot hozok, ami mindenre jó.

  Ebbe beleegyeztek, és útrakeltem. Az első dolgom az volt, hogy visszajussak a táborba. Már a tábortól 100 méterre fekvő forrásnál voltam, amikor két, félméteres hajítólándzsa a hátamba állt. Iszonyú fájdalmat éreztem, és összeroskadtam, de folytattam utamat. Nagyon vérzett a seb, de járni tudtam. A lándzsák mindössze 5 cm-re álltak a hátamba, de így is elég fájdalmas volt. Mikor már csak 20 méterre voltam attól a bokortól, melynek túloldalán volt a tábor, összerogytam, és már csak négykézláb tudtam menni. Egyre nehezebb volt a testem, de már majdnem ott voltam. Alighogy bejutottam a táborba, elájultam. Arra ébredtem, hogy Kinizsi áll mellettem, és kérdezgetett. Mindent elmondtam, és azután ellátták a sebeimet.

  – Itt ellenséges ősemberek vannak. Ők sebeztek meg! Most ki kell szabadítanunk Ferit. Van egy ötletem. Gyertek!

Elindultunk, de egyszer egy bokorból egy kis gyerektörzs rohant ki, és dárdákkal rontottak nekünk. Mi persze védekeztünk, de csak a lábukba szúrtunk, de ők komolyan vették. Kinizsire hárman rontottak. De ő a halántékukra verve teperte le a szőrős alakokat. Ági is a lábukat szúrta ki, de a Gál egy különösen veszekedős stílusú ősembernek a tüdejét szúrta át egy lándzsával, aki a mellette lévő kis szakadékba zuhant. Hornyák lábát végigvágta egy dárda, ezért térdrerogyva dobálta tovább az éles köveket. Nemsokára tele volt minden sebesülttel és halottal. A fanyelű, kőhegyű kardom vörös lett, és földbe szúrva azt mondtam:

  – Mit csináljunk a sebesültekkel?

  – A halálos sebesülteket szúrjuk le, a könnyebbeket ápoljuk, pontosabban ellátjuk sebeiket.

  – Rendben!

Miután elvégeztük a kegyelemdöféseket, és a sebesülteket elláttuk, továbbmentünk.

  – Megérkeztünk! Mondtam! – állítottam le a sereget.

  – Bemegyünk! – rendelkezett Kinizsi.

  Az ősemberek vacogva láttak meg minket.

  – Ó! Ennyien vagytok? – csodálkozott a varázsló.

  – Igen. Adjátok vissza Ferit!

  – Soha!

  – Ahogy akarod – mondta Kinizsi, és leütötte.

  – Gyorsan! Szabadítsuk ki! – Feri szabad lett. Persze nem volt odakötözve, hanem a pompából hoztuk ki. Mielőtt még az ősemberek felocsúdhattak volna, már a táborunkban voltunk.

  – Ez jól végződött – mondtam. – Holnap el kéne menni lovakat betörni! – fejeztem be, és aludni tértem.

Reggel, mikor felébredtem, Kinizsi lasszókat készített elő.

  – Gondolkodtam az ötleteden – mondta. – Ma megyünk.

  Ekkor Gál is odajött, és ő is beszámolt.

  – Innen keletre egy kis rét van, ott vadlovak legelnek minden délben. Onnan szerezhetünk.

  – Gál! Rázd fel Danit, Karcsit és Ferit! Megbeszéljük!

  – Szóval, lovakra van szükségünk. Körülveszzük a rétet, és elkapjuk őket lasszóval. Most menjünk fürödni.

A tó tíz percre volt. Levetettük ruháinkat, és délig fürödtünk.

  – Ideje visszamenni a táborba! – mondtam és felöltöztünk, és máris a táborhelyünkön voltunk.

  – Elkészültetek, Akkor indulás! Addig nem jövünk vissza, míg mindenkinek lova nem lesz! – kiáltottam, és utasításokkal láttam el a csapatot. Majd szóltam Kinizsinek, hogy szóljon a lányoknak, hogy jöjjenek. Két óra körül lehetett, és a réten már ott voltak a lovak. Hatalmas, fürge és erős állat volt mindegyik.

  – Feri, te északra menj! Kinizsi nyugatra, Varga keletre, Gál délre, én itt maradok Karcsival, Dani Ferivel megy! – rendelkeztem.

Úgy történt minden, ahogy elgondoltam. A lovak nyakára lasszót hajítottunk, de a java most következett. A lovak megijedtek, és elvágtattak, és a földön minket is húztak. A testünk azt súgta, engedjük el, de nem volt szívünk elengedni. Egy percig vonszoltak a vadlovak, szerencsére csak a puha földön, így aránylag épségben maradtunk. Ekkor az én legjobb barátom, Bogi, a kutya tűnt fel a távolban. Egyik füle fölállt, másik lekonyult, és rohant a lovak felé. Azok megálltak, és mozdulatlanul néztek Bogira, mert még nem láttak kutyát. Ezt a kis időt kihasználtuk, és megkötöztük őket.

  – Bogi, hogy kerülsz ide, öreg haver! – rohantam a kutyához, aki felállt, mellső lábait a mellemre tette, és boldogan lihegett.

Átöleltem a nyakát, és ezt mondtam:

  – Te hogy kerülsz ide?

  – Bogi leült, és pacsit adott, majd a földet szaglászta, és elindult. Követtük. Egy tisztáson egy bölény legelészett.

  – Menjünk vissza a táborba a fekete halálért! – mondtam.

  – Rendben – mondta Kinizsi.

  – Miután visszatértem a táborba, ezt mondtam: – Kinizsi, Ági, Feri, Dani velem jön. Gál, Karesz, Varga, ha jelzünk, jöjjenek segíteni elhozni!

  – Rendben.

  – Dani, Kinizsi célozáttok be (…), Valentin, a lándzsákat dobáld, Feri állj készen a szaggatásra! – mondta Ági.

Tudniillik Kinizsi és Dani legjobban a nyilazáshoz értett, én nagyon jól dobtam dárdával, Feri bámulatosan bánt a késsel.

  – Tűz! – ordította Kinizsi mély, rideg hangján.

A Black Death nyilai a bölény gyomrát szúrták át, egyik az agyvelejét roncsolta szét. A zsákmány el volt ejtve. Ekkor lovainkat láttuk a hátunk mögött megjelenni. A bölényt hozzákötöztük három lóhoz, és a táborba húztuk. És ekkor olyan látvány tárult elénk, amely mindannyiunkat leugratott a lóról. Karesz, Varga, Gál és a lányok feküdtek a földön. Karcsinak a szíve volt átszúrva, Vargának a fejében egy kőbalta volt, Gálnak 2 nyíl a jobb lábában, egy a balban, 2-2 nyíl a karjaiba, 2 nyíl a szívébe, 2 nyíl a tüdejébe, két nyíl az agyába. Kissé megrogytam, Feri elájult, Ági elsápadt. A lányokat megfojtották. Kinizsi és én felpattantunk lovainkra, intettünk Boginak, hogy nyomokat keressen. Elindultunk nyomozni, pusztítani.

Feri is hozzánk csatlakozott. Már esteledett, Bogi is fáradtan lefeküdt, mi is aludtunk volna már. Lenyergeltük a lovainkat és fához kötöztük. A nyergek bőrrel bevont medencecsontok voltak.

  – Már csak öten maradtunk. A táborban csak Dani és Ági maradt. Minket is útol fog érni a vég – mondtam.

  – Lehet! – sóhajtott Feri.

Aludni mentünk. Kinizsi szeme még mindig éget a bosszútól, nem bírt aludni. Feri hamar lehunyta a szemét, én is fáradt voltam, így halál ide, halál oda, elaludtam. Reggel a Bogi ébresztett fel a nyalogatásával. Kinizsi már fenn volt, megsütötte a bölényhúst. Feltápászkodtam, elballagtam a bokorig, és leültem a tűzhöz. Feri is ébredezett. A lovak a füvet legelték, nekik is odadobtunk egy jókora szelet húst. Bogi is épp egy bölénycombot rágcsált. Feri komoran felhörpintette a kulacsában lévő tejet, fölnyergelte a lovát, és arrébb vitte. Mi is követtük a példáját. Bogi befejezte a reggelizést. Odajött hozzánk, és kiosztotta a finom csemegéért járó pacsikat, és elégedetten lefeküdt a fűbe. Feri odajött hozzánk, és tudtunkra adta, hogy indulnunk kell.

  – Jó, jó, máris – mondtam kelletlenül, és eloltottam a tüzet. Lovunkon már rajta volt a nyereg, így felpakoltunk, és máris indulhattunk. Már fél órája mentünk, mikor nyomokra bukkantunk.

  – Vagy 20 ember ment erre – mondtam. Elővettük a fegyvereinket.

  – Feri! Maradj a lovakkal, és Bogit kötözd meg, hogy ne jöjjön utánunk. Valentin, jössz velem – mondta Kinizsi.

  – De mielőtt elindulhattunk volna, a kezembe állt egy hegyes kő. Kinizsi villámgyorsan elővette az íjat, és lelőtte a fán leselkedő alakot, aki lezuhant a földre, de még a levegőben elhajított egy követ, amely Feri lábába állt bele, így összerogyott. Kihúztam a kést a karomból, és Kinizsi bekötözte. Ferit is elláttuk; szánt készítettünk, és rákötöztük.

  – Most mi legyen? – sziszegtem.

  – Én elmegyek, te maradj Ferivel.

  – Rendben! A sebem azért nem annyira súlyos!

  Kinizsi elment. Leguggoltam Ferihez.

  – Jó, mi? Az őskorban hunyunk ki. Lehet, hogy visszajutnánk, ha meghalnánk?

Feri megpróbálta magát visszaállítani az erejére, de nem sikerült. Kinizsi rohanva érkezett a táborba, és ordította:

  – Gyorsan Valentin, az öreg halált és az összes lándzsát!

  – Mi történt?

  – Ma-ma-mut! – dadogta.

  A fekete halál épp nálam volt, és a nyilakat pedig hordtam. Ekkor megpillantottam az óriási szarvas hegyet.

  – Ide ész kell! – mondtam; – a szakadék felé csalogassuk, és kergessük belé tűzzel!

  – Rendben! Hozd a fáklyát!

Szaladtunk a mamut előtt, ő meg utánunk. A szakadék előtt mögé kerültünk, és a tűzzel bezavartuk a mély, sziklás gödörbe. Az egész tájék megremegett.

  – Na, ma jót fogunk vacsorázni! – mondtam.

  – Igen.

  – Jaj! Feriről egész megfeledkeztünk. Mi lehet vele?

  Szerencsére semmi baja nem volt. Már régen lement a nap, lenyergeltük a lovainkat, fekhelyet készítettünk és lefeküdtünk aludni. Reggel elsőnek keltem fel. Tüzet raktam, elővettem a mamuthúst, és megsütöttem. Közben Kinizsi is felébredt.

  – Na mi van, elég későn keltél föl – mondtam.

  – Még mindig alig bírom nyitvatartani a szemem – válaszolta.

Reggel fél hét körül lehetett, szürke volt az erdő, de már felmenőben volt a nap.

  – Hozok friss húst! – mondtam.

Ekkor Bogi is kinyitotta a szemeit, és hozzám csatlakozott. Felnyergeltem a lovamat, és a szakadék felé vágtattam. Felpakoltam a lovamra fél mázsa húst, és visszabaktattam a táborunkba.

  – Feri még alszik! – kérdeztem, mikor leszálltam a lovamról.

  – Igen – válaszolta Kinizsi, és lekapta a vadlóról a roppant súlyú húst.

Feri is feltápászkodott, és a tűznél ő is megsütötte a mamuthús-adagját, majd elégedetten kiitta a kulacsából a tejet. Mivel Feri nagyon szerette a tejet, ezt bökte ki:

  – Nincs tej. Fognunk kell egy tehenet!

  – Rendben!

Egy órát a táborban időztünk, készítettünk 6 literes agyagkancsót. Ezután fogtunk egy tehenet, ami könnyen ment, mert arrafele sok volt. Megtöltöttük az üvegeket és a kulacsokat. Már dél volt, mikor elindultunk a tegnap talált nyomok után. Nemsokára egy sűrű bokroshoz értünk. Leszálltunk a lovainkról, megkötöztük őket, és átfurakodtunk az ágakon. Megpillantottunk 22 gyereket.

  – Itt csak gyerekek vannak? – súgtam.

  – Furcsa – vélte Feri; – mit tegyünk?

  – Mindenekelőtt menjünk vissza a fegyverekért! – ajánlottam.

Nemsokára teljes fegyverzetben álltunk, és nyilainkkal hatot leterítettünk. Az ellenség dárdákat dobált, melyeket medencecsont-pajzsokkal vertünk vissza. Kinizsi jó pár találatot kapott, de izmait befeszítve, nagy erővel lődözte öreg íja, a Black Death nyilait. Csakhamar Feri is térden állva dobálta a késeket, de az ő testébe is beleállt egy, és én is véreztem már több helyen. Bogi – bár szelíd volt – mivel látta, hogy veszélyben vagyunk, széttépte az egyiket, majd sorra cincálta őket. A fekete halál nyilai is egyre többet küldtek a másvilágra. A végén az egész horda holtam feküdt.

  – Hogy vagytok? – kérdezte lángoló szemekkel a véres, meggyötört Kinizsi.

  – Láthatod. Szarul. De azért beszámolok: Én, lábamban egy, kezemben két nyíl. Feri: járni nem tud, mindkét lába csupa seb és vér, teste tele késekkel, eszméletlen. És te… csoda hogy élsz. Bogi hogy van?

  – Az egyik szőrmók megsebezte. De nem vészes – válaszolta Kinizsi.

  – Hogy lehet, hogy te nem nyögsz, nem ájulsz el? És hogy bírsz járni? Ilyen állapotban már mindenki kómában lenne.

  – Onnan, ahonnan jöttem, mindenkinek ilyennek kellett lennie – mondta.

  Valami gyanú ébredt fel bennem, de nem szóltam.

  – És most mi legyen? – kérdeztem.

  – Hozok húst, gyógyszert. Mikor felépültetek, visszamegyünk.

Így is lett. Egy hét alatt jobban voltunk. Bogi velem lovagolt. Egy nap alatt visszaértünk. Szerencsére Áginak és Daninak semmi baja nem volt.

…és végül visszajöttünk – fejeztem be a történetet.

  – Na, fő, hogy megmaradtatok. Most már sátorban alhattok. Vacsorázzunk! Már nem nyers húst kaptok, hanem friss sült húst, ráadásul krumplival, málnaszörppel. Persze, Feri tejet ivott, és meg is kérdezte:

  – Nincs tej. Elfogyott. Hozni kéne.

  – Persze – mosolyodott el Dani, és előhúzott egy óriási, 3 literes kancsót. Feri kikapta Dani kezéből, és jól meghúzta.

  – Jó, jó – nyalogatta a száját és aludni tért, és mi is követtük.

  Éjfél lehetett. Valami kis ropogás riasztott fel. Felkeltem, és kinéztem a sátorból.

  – Ég az erdő! – ordítottam.

  Mindenki talpon volt. Rohantunk a patakhoz, de hiába, már túl nagy volt a tűz. Felkaptuk fegyvereinket, Feri a tejét, lebontottuk sátrainkat, a málhát felraktuk lovainkra, ráugrottunk, feltuszkoltam Bogit, és vágattunk. Egyből a hegyet vettük célba, de mivel a tűz nagyon gyorsan terjedt, még 10 kilométert kellett vágtatnunk, mire egy nagyon széles patakhoz értünk, így a tűz már nem terjedhetett tovább. De ekkor valami furcsa tüneményre lettünk figyelmesek…

A levelek felszálltak, pedig nem volt szél. A felhők közül egy fénycsóva jött a földre, egy fénykarika keletkezett. Ezután eltűnt, és egy gyerek alakult ki. Ezután a fénycsóva visszament. A gyerek csodálkozott, hogy mi is itt vagyunk.

  – Kik vagytok? – kérdezte.

  – Én Valentin Péter, ő Ott Ferenc, az Lakatos Dániel, ez itt Kinizsi Ágnes.

  – És ki az a hústorony? – nézett Kinizsire.

  – Kinizsi Pál.

  – Találó név – hagyta meg; – én Angyal András vagyok, az ANDREW ANGEL élelmiszer-forgalmazó vállalat vezetője.

  – Hogyan?

  – Egyszer nyertem a lottón, és büféket, boltokat nyitottam. Én voltam a főnök. Szerencsére van nálam egy kiló kenyér, 4 doboz tejföl, 5 tubus krémsajt, és 10 doboz tej.

  – Sajt! – ugrottam fel

  – Tej! – tette ezt Feri is.

  Rendkívül megörültünk, mert már rég nem ettünk ilyesmit.

  Feri megivott 2 doboz tejet, én megettem 2 sajtos kenyeret, 2 tejfölös kenyeret, és rá ittam egy doboz kakaót, mert azt is hozott.

  – És még valamit – húzott elő a táskájából 3 tábla Nestlét. Azt is befaltuk, majd beszélgetni kezdtünk:

  – Hogy kerültél ide? – kérdeztem.

  – Valami furcsa állat…

  – Minket is. Nem csontja van, hanem valami más. Időszörnynek neveztük el. Talán ő fog visszajuttatni minket.

  – De legfurcsább… – füttyentettem Boginak, aki csaholva közeledett.

… hogy ez a barátom, Bogi, a kutya is ide került nemrég.

  – Mióta vagytok itt?

  – Egy hónapja, és 20 napja. De először elmesélem.

  Elmondtam az egész történetet.

  – Tizen indultunk el, ketten csatlakoztak, és heten meghaltak. Csak mi maradtunk.

  – Végül is nem annyira rossz itt élni. Most mi lesz?

  – Ha belépsz hozzánk, itt készíthetsz fegyvereket, kapsz sátrat. De ha ilyen vállalatnak a főnöke voltál, elég elpuhult lehetsz – mérlegeltem.

  – Tévedés. Katona voltam a Budai-hegységben. A szatírok ellen harcoltunk.

  – Mi is egykor. Tehát akkor kiképzett vagy.

  – Ismeritek Öreg Sólymot?

  – Persze, a leghíresebb katona az egész pilisben és a Budai-hegységben.

  – Az én seregem vezére volt! – mondta Kinizsi.

  – Akkor rólad beszélt. Én a másik őrsébe tartoztam. Ez a két sereg volt. A lehető legjobbak – mondta ANGEL.

  – Ő volt a kiképzőnk – mondta Kinizsi.

  – De Liebhardt is híres volt. Ő Tahi, Leányfalu legjobb vezére volt. És persze Bogdányé.

  – Remek. Akkor így együtt legyőzhetetlenek vagyunk – vélte Feri.

  – És mivel bánsz a legjobban? – kérdezte Dani.

  – Az öreg halálokkal. Öreg Sólyom találta ki őket. Kettő volt. Az egyik nálam van, a másik  pedig…

  – Nálam! – vágott közbe Kinizsi.

  – Igen. Tegyünk próbát, melyikünk ügyesebb. Ebbe a két egymás melletti fába belevésünk egy egész apró kört. Aki eltalálja, az nyer! – mondta ANGEL.

  Mindketten eltalálták.

  – Egyenlők vagyunk.

  – Rendben. Most mit tegyünk?

  – Menjünk le a Blue Riverhez fürödni! – úgyis melegem van.

  Úgy is lett. De amint leértünk, megrezzent a bokor, de aztán abbahagyta, és már nem találtunk semmit.

  – Talán egy gyík volt – vélte Feri.

  – Kétlem – válaszoltam, de mentünk tovább.

  Amint leértünk a legalsó homokos partra, a ruháinkat gondosan elrejtettük a bokorban. Először a víz színén voltunk, de később a víz alatt folytattuk. Mikor fel akartunk öltözni, a ruháin nem voltak ott.

  – Mi van itt? – kérdeztem.

  – Valaki viccelődik. Biztos egy ősember – mondta Angel.

  – Nem! Nézzétek a nyomokat – guggolt le Kinizsi. – Cipőnyomok. Figyeljetek ide! A cipőtalpon ez áll:

  – Schoblocher – vágtam közbe. – Szóval rájött, hogy itt vagyunk. De hogy?

  – Liebhardt! – ugrott fel Dani. – Szóval él!

  – Persze hogy él. Csak nem itt.

  – Szuper! Akkor öljük meg magunkat.

  Bogi odajött, és kétségbeesetten rázni kezdte a fejét

  – Tehát úgy nem ér. A Bogit akkor Liebhardt küldte. Így már összeáll a kép. Csak azt lenne jó tudni, hogy ki az időszörny! – kiáltottam.

  – Ezen még ráérünk gondolkodni. Ha nem vettétek volna észre besötétedett. És fázunk így, csupaszon. Viszont ott az a kis állatfészek. Talán az jó lesz.

  – Kétlem. Nem férünk el!

  – Igaz. Akkor mi lesz?

  – Ásunk egy sírszerű gödröt, takarjuk ágakkal és levelekkel, és béleld ki homokkal és fűvel. Ez a 34. szükségművelet – mondta Kinizsi.

  – Oké, rendben – mondtuk, és elkészítettük a fekhelyünket. Fáradtan dőltünk le. Hajnalban a hideg ébresztett fel minket. Valaki lebontotta a tetejét.

  – Brr. Megfagyok. Hülyén érzem magam így.

  – Nem a 20. Században vagyunk! Itt nem nyalják ki a segged! – mondta ANGEL mérgesen.

  – Ott egy őz! – kiáltotta Kinizsi, és a fekete halállal máris leterítette. – Így lesz ruhánk és ennivalónk.

Csináltunk magunknak ruhát, és húst sütöttünk.

  – Valamit ki kellene találnunk a Sobiék ellen, mert megölnek – mondta tömött szájjal Feri.

  – Igen. Holnap kínzócölöphöz állítjuk őket! – ordította Kinizsi; – Holnap megskalpoljuk őket! Felboncoljuk! Leamputáljuk a fejüket!

  – Nyugi, lehet hogy ők teszik ezt velünk!

  – Ott vannak! – kiáltott fel dani.

  Kébert, Sobi és a Balázs rohant a dombról, és zúdította ránk a nyílesőt.

  – Sobi! Hogy kerültél ide?

  – Liebhardtot elkaptuk! Tőle tudtuk meg.

  – És mi van a többiekkel?

  – Azok is ott vannak. A Bogit Liebhardt küldte.

  – Hogyan?

  – Aki visszatér, bárkit el bír küldeni a múltba.

  – Aha. Nézzétek!

Az égből újabb fénycsóva ereszkedett le, és egy fénykörből egy fémöltözettel körülvett, robotszerű ember lépett ki.

  – Hol vagyok? – kérdezte.

  – Az őskorban.

  – Akkor mindent értek.

  – Erre mi is kíváncsiak lennénk. Mondd el!

  – Az időszörnyet még valamilyen gonosz űrlény vonta össze különféle állatokból itt a földön. Ez az állat korról-korra száll, és aki meglátja, az i.e. 100000 évvel ezelőtt találja magát. Akik idekerültek, meghaltak, és visszakerültek a saját korukba, de ott se éltek. Bogiban a jó szellem van, őt küldték, hogy visszajutasson titeket. Ti vagytok az egyedüliek, akik nem halnak meg, sőt, különleges képességekkel lesztek ellátva. De öngyilkos nem lehet, mert meghal.

  – És te?

  – Én 3115-ből jöttem. A földről már eltűntek az erdők, az élőlények, minden mesterséges, az étel is. Engem küldtek vissza, hogy felvilágosítsalak titeket.

  – Várj! Mi megöltük azt a szörnyet.

  – Azt nem lehet megölni. Legfeljebb elkábítani. Bár… azt hi… most jut eszembe! Tulajdonképpen az egy élő gép, és a lábaiban vannak a szervei. Az egyik kihunyt, azt megöltétek. De van még három. Tehát a feladat: öljétek meg, de úgy, hogy ő is megöljön titeket. Viszlát! – mondta, és újabb fénycsóva jött érte, beszállt a gömbbe, és a sugár visszavonult.

  – Na, hát így állunk.

  – Rólunk egész megfeledkeztetek – kiáltotta Sobi.

  – Aljas disznók! Végetek! – kiáltotta Kinizsi, és a nyilával átlyukasztotta Kébert fejét. Ekkor Sobi fogta az íjat és célzott. A nyíl repült, Ági oldalába állt bele.

  – Szemetek! – ordított Kinizsi, és Balázs szívét lőtte keresztül, de Sobi elmenekült.

  – Mi történt? – hajoltam le Ágihoz.

  – Véégem – nyögte.

  – Akkor figyelj. Ha visszaértél, maradj Bogdányban. Keresd meg Liebhardtot és a többieket.  Ott találkozunk! – mondtam.

  – Rendben – mondta Ági.

Teste még rándult egyet, és elhalt. Halála után pár másodperccel egy fénykarika vette körül, és eltűnt, csak a ruhája maradt meg.

  – Gyerünk! Meg kell keresnünk Sobit! – kiáltottam, és elindultunk a fennsík felé, ahol eltűnt.

Schoblocher nyomaira csak sötétedéskor bukkantunk.

  – Nem érdemes tovább menni – mondtam; – már úgyse látjuk a nyomokat. Maradjunk itt!

  – Egyetértek – mondták, és elmentünk aludni.

  Reggel Bogi továbbszaglászta a nyomokat. Nemsokára Sobi ruháit találtuk meg.

  – Rossz előérzetem van – mondtam, és ekkor az időszörny lábnyomait pillantottam meg.

  – Odanézz! – ordítottam.

  – Ó! – kiáltották; – az időszörny!

De ekkor a dombon megjelent, és felém vágtatott, én menekültem, de végül egy rúgást éreztem, és az erdőben találtam magam Bogival és Ágival.

  – Hol, hol vagyok? – kérdeztem.

  – 1992-ben.

  – Hű! Végre itthon. De Angel, Kinizsi, Feri, és Dani még ott van!

Ekkor Bogi két lábát ismét a mellemre tette, és valami erőt adott nekem. Úgy éreztem, mindenre képes vagyok. Tudtam mit jelent. Azt, hogy vissza kell mennem a múltba, megsemmisítenem a szörnyet. Hirtelen egy fényes íj és nyíl termett a kezemben. Tehát ez fogja megölni. Ezt mondtam Áginak:

  – Most visszamegyek, és nemsokára itt leszek a többiekkel. Rendben?

  Ági bólintott.

  – Akkor indulás! – kiáltottam, és máris egy fénykör vett körül, és a csóvával elindultam valahová!

Útközben se nem láttam, se nem hallottam. Csak akkor tértem magamhoz, mikor már majdnem földet értem. Ferit, ANGEL-t és Kinizsit láttam meg. Dani éppen akkor tűnt el az őskorból. Leereszkedtem, és a fénycsóva elmúlt. Az időszörny a nyíl láttán megrémült, és menekülni kezdett, de két nyíl már benne volt a másik hátsó és a bal első lábában. A többiek bámultak. Kinizsi elkérte a nyilat, és utána lőtt, de nem találta el. Utána futottunk, és ANGEL-t eltaposta az időszörny, és eltűnt. Ferivel és Kinizsivel nyargaltam tovább, míg rátaláltunk az állatra. Kinizsi keresztüllőtte az utolsó lábát. Ekkor bekövetkezett a föld megváltása. Az állat bődült egyet, felágaskodott, és fény vette körül. Fekete-kék sugarak törtek ki az állatból, és az égbe szöktek. Szintén onnan sárga sugarak lövelltek a szörnyre, és az állat szétporladt. Az elmúlt időszörny körül robbanások keletkeztek, megnyíltak az ég csatornái, villámlás is kezdődött: megrázkódott a föld, a madarak menekültek. Ekkor az egyik sárga sugárral visszajött az űrember, aki felvilágosított.

  – Ezt elintéztétek. Egy dolog van, amit még meg kell tennetek.

  – Mi?

  – Elhozni az ANDRUS (ENDRUSZ – ról azt a robotot, ami mássá tenné a Föld életét.

  – Ezt hogy érted?

  – Olyan sugarakat bocsátana szét a földön, amely megtisztítaná a levegőt minden korban, így a jövőben egészségesebb lenne az élet. De nem fogtok emlékezni semmire, így senkinek nem mondhatjátok el, mi történt. Az a robot kívülről olyan mint egy ember, de olyan anyagból lesz, mint az időszörny csontja volt. Rendben?

  – Rendben – mondtam.

Többre nem emlékszem. Csak amikor már ott álltunk a robottal, és bocsájtja szét a sugarakat.

  – Megtettétek. Most visszamehettek. Vigyázzatok, mert utána extra képességeitek lesznek: húszszor olyan erősek lesztek, mint most.

  – Hűha, akkor Kinizsi… – kezdtem, de nem bírtam befejezni. Eszembe jutott Kinizsi mondata: „Onnan, ahonnan jöttem, mindenkinek ilyennek kellett lennie” És igazam volt.

  – Most már nekem is haza kellett mennem – mondta; – ott már szükség van rám. Visszamegyek az ANDRUS-ra, mert onnan jöttem. Ott most épp háború dúl.

  – Várj! Akkor hogy lehet hogy Öreg Sólyom…

  – Valóban létezik egy Kinizsi, de az nem én vagyok. Engem azért küldtek ide, hogy legyőzzem az időszörnyet, és hogy segítsek nektek! ANGEL is az ANDRUS-ról jött, de ő már visszament. Ági viszont a földről származik. Viszlát! – mondta és máris csövek, műszerek jelentek meg rajta. Az egész ember fémből lett, és egy fénycsóvával visszament.

  – Mi is menjünk vissza a mieinkhez; – de mit fogunk mondani?

  – Nem azt, ami történt. Majd valamit kitalálunk.

  – Hát, nem volt könnyű. De valahogy most sem akarom elhinni – mondtam.

  – Igen. Indulás!

  Visszaérkeztünk. Már az egész csapatunk ott várt. Mindenről beszámoltunk nekik. Sikerült meggyőzni mindenkit arról hogy eltévedtünk, meg így meg úgy. Ezen is túl voltunk. De ezzel még nem fejeződött be. A következő nyáron ismét nagy kalandok vártak. De mindegy, egyedül senki nem élte volna túl. Büszkék voltunk arra, hogy megmentettük a földet. De kiderült hogy nem csak a földet kell megmenteni…

A következő nyáron az Andrusra hívják őket harcosnak a novokék ellen. Ott is sok kaland vár rájuk, s végül viszsatérnek. A regény címe: Harc az Andrus bolygón.

Vége

EZ A KÖNYV A PILIS ZÖLD POKLÁBAN JÁTSZÓDIK, AHOL A FEGYVEREK

URALKODNAK”

  1992 június 2-án a riporter beleordított a rádióba:

  – „Nagyon fontos hírt kell közölnöm: a szovjetek hazánk felé törnek csapataikkal, és ez mindenképpen arra utal, hogy háború veszi kezdetét! Mi még erről délelőtt mit sem tudtunk, mert csapatainkkal kint táboroztunk a Péter-forrásnál. Csak délután kukkantottunk haza.

  – Mit? Háború? – kérdeztem elképedve, s mindjárt az eszembe jutott a teendő.

  – Vissza a táborba! – kiáltottam Ferinek és Liebhardtnak, akik szót is fogadtak.

  – Rossz hírem van számotokra – kezdte beszédét Feri; háború van kilátásban. Aki katonának jelentkezik, az tegye fel a kezét; aki pedig nem teszi fel, annak a DEJTCS-ben helye nincs! Persze, mondanom sem kell, mindenki feltette. S ezzel nekiláttunk a fegyverek készítéséhez: 5 db pedálhajtásos csapatszállító, 50 db kőhajító, 1000 db lándzsa, forgótáras kő-géppuska (60 db), 200 db puska, 10 db pedálhajtásos tank. A hadsereg 10 futár, 30 tábornok, 50 tüzér, 40 „sofőr”, 350 katona, 11 vezér, 1 fővezér, 2 ezredes.

  – Szerintem, ide még kell valami – folytattam.

  – Na mi? – kérdezték csodálkozva.

  – Legalább 10 db kórház, és 3 db bombázó vitorlázó repülőgép.

  – Hogyan??!!

  – Jól hallottad. Rákötjük egy pedálhajtásos terepjáróra, és elindulunk a szakadék felé. A vezető a szakadék előtt kiugrik, mi pedig kővel bombázzuk az ellenséget. A bombák helyén lesz egy lyuk, onnantól a vezetőfülkébe jön egy madzag, és azon függ a kő. Ha a pilóta kioldja a zsinórt, bombázás. A pilóták és az ejtőernyősök kiképzését már most megkezdjük. Lesz bombázó- és szállító repülőgép.

  – Ehhez az ötlethez csak gratulálni tudok – mondta elismerően Liebhardt. Valentin, te képezd ki a légierőt. Feri, vigyél magaddal 100 embert, építsétek meg a pályát. A többiek velem jönnek terepjárókat és repülőgépeket gyártani.

  Hamarosan megindult az erdő katonasága: repülőgép- és autógyárak épültek (sátrak voltak), kórházak (szintén), és egy állig felfegyverzett katonaság.

  – Készen vagyunk! – fújta ki magát Liebhardt, s ekkor elrobogott felettünk egy orosz bombázó.

  – Ezt kilőjük – állítottam be a géppuskákat; – Liebhardt, szállj fel az egyik bombázóval! Mi addig lentről lövünk!

  Úgy is lett. Eltaláltuk a benzintartályt, s lefelé vette az irányt. Mellettünk 100 méterrel robbant.

  – Meghalt?

  – Nem hiszem, mert katapultált. Itt repül – félreálltunk, s mivel hadakozni akart, belelőttünk egy követ, s ezután elaltattuk. Hozzákötöztük egy fához, s ezzel megvolt az első hadifogoly.

  – Leszállok. Vétel – szólt bele a CD-be Liebhardt a bombázón.

  – Azt ajánlom, ne szállj le, mert gyalogság közeleg! – figyelmeztettem Liebhardtot, miközben megtöltöttem a tankot. – Tűz! – kiáltottam, s ezzel az összes kőhajító, tank és géppuska megszólalt, és a gyalogság a golyózáporban elkábult. A mögötte lévő kocsisor pedig felrobbant.

  – Már 8 hadifogoly! – telefonáltunk a honvédségnek, akik kijöttek a csatatérre.

  Mikor meglátták a foglyokat, az égő repülőt és a kocsikat, majd elájultak.

  – Hogy bírtatok fából ilyen korszerű hadierődítményt készíteni?

  – Úgy, hogy mi kibírjuk használni a természetet anélkül, hogy pusztítanánk – válaszoltunk úgy, hogy a honvédtiszt csodálkozva nézett körül.

  – Kigyulladt egy fa! – kiáltottam, és máris átléptem a forráshoz.

  Rákapcsoltam a csövet, és a tűzre irányítottam, ami rögtön elaludt.

  – Hát itt minden van! – bökte ki végül; – itt a honvéd-jelvény. Szerdán

ismét eljövök! – ült be a kocsijába.

  – Ó, nem! – kiáltottam nem sokkal azután, hogy elment. – Ezek óriási bombázók! Be a barlangba!

  – Tűz! – ordította Liebhardt, de nem ért az semmit.

  – Á! – kiáltotta Liebhardt, mert horzsolta egy golyó.

  – Vissza! Arról nem volt szó, hogy hadibarlang legyen!

  – Feri! Hová mész? – kérdeztem ijedten.

  – Az ólomtöltetért és a forgótáras géppuskáért!

  – Nee!

  Ezután robbanás következett, akkora, hogy belerázkódott az egész erdő.

  – Jajj – nyögött fel Liebhardt. – Most mit tegyünk?

  – Attól függ, hogy milyen hírt kapunk – hajtottam le a fejem.

  – Él! – vertük be a sziklába a fejünket erre a szóra.

  – És hová vitték?

  – Az innen 4 km-re lévő haditáborba! – ordította a kém.

  – Akkor itt a terv: a kocsi menjen el a József-forrásig. Mi egy fél óra múlva indulunk a gépekkel. A többi szakaszt gyalog tesszük meg – rendelkeztem.

  – De a Ferinek is repülőgéppel kell hazajönnie. Bír ő egyáltalán repülőt vezetni?

– Nem! Vissza! Ez így nem jó! Csak egyetlen dolgot tehetünk: figyeljük!

  Egy kis idő múlva:

  – Mit látsz? – kérdeztem Liebhardttól, aki nyakig benne volt a távcsőben.

  – Valentin! Betuszkolják az egyik farepülőbe! Már száll is! – és ezzel

elkapta fejét a távcsőből.

  Egy pillanatig csönd lett. Azután Liebhardt megszólalt:

  – Sajnálom. Feri lezuhant az erdőben. Emléktáblát faragunk. És aztán… bosszú!

Ezen a napon új légierőt készítettünk. Elmentünk a fabányába, és újabb fákat hoztunk. Ezek a repülőgépek már elérték a 150 km/h sebességet., géppisztolyokkal, gépágyúkkal és óriási bombákkal suhantak a levegőben. A harcikocsikon óriáscsúzlik, kőhajítók és forgótáras ólomgéppuskák voltak felszerelve. Hadat üzentünk a szentendreieknek, a tahisiaknak, visegrádiaknak és leányfalusiaknak. A több mint 5000 fős csapat megrohamozta az Édeslyukú-hidat.

  Az óriási sereg úgy rohant át a hídon, hogy majd leszakadt. Mikor ezt az oroszok látták, szétbombázták a hidat, egy csomón elestek. A partról bombáztunk tovább. Mintegy 200 golyót lőttünk ki, mikor megkaptuk a választ: kézigránátokat. És akkor ez lett a jelszó:

  – Hasra! Még egy! Itt vannak a bombázóink!

  Az ólomzápor úgy látszik jót tett nekik, mert abbahagyták a hadakozást.

  – Dani! Gyere ide! Kémlelj körbe, és tudd meg, menni a veszteségük.

  Én addig megnézem a Feri repülőjét – rendelkeztem, de ekkor átfutott rajtam a hideg.

  – Indulok – nyeltem egyet.

  A repülőgép roncsait megtaláltam, de Ferit sehol. Feri, élsz? – tettem fel a kérdést magamnak. De aztán megráztam a fejem. Nem! Láttuk, hogy zuhant le, azt még egy gorilla se élte volna túl. Ezután elmentem a géptől.

  – Liebhardt, hogy állunk? – kérdeztem, de a dübörgéstől még az én szavaimat sem hallottam.

  – Van egy halottunk. Tahisi. Akkor halt meg, amikor felrobbant a híd. Ezenkívül 10 sebesült. Hát a repülő?

  – Megtaláltam, de a Feri nem volt benne. Biztos elvitték az oroszok.

  – Orosz bombázók! Tűz! – kiáltotta Liebhardt.

  A bombázó kigyulladt, de a repülőnk is kapott egy rakétát.

  – Ugrás! – kiáltotta pilóta, és mind a négyen kiugrottak ejtőernyővel.

  – Vessétek be az egész hadsereget és az összes hadieszközt! – ordítottam. Akkora tűzharc következett, amekkorán még a fák is majd eldőltek. Jöttek a magyar bombázók is. Az oroszokat mind egy szálig elfogták.

  – Ezt ti egyedül csináltátok? Miért vagytok olyan szomorúak? – kérdezte a Tiszt, aki hétfőn is itt volt. Mert meghalt az egyik ős DEJTCS, az egyik vezér, a DEJTCS egyik alapítója. Lezuhant egy repülőgéppel. Ezenkívül a rohamnál még egy tahisi is a túlvilágra került – válaszoltuk.

  – Értem. Holnap visszajövök. Sziasztok! – ezzel felszállt a helikopter, és elment.

Bementünk a faluba, és persze odacsődült az egész falu, a fegyverek és a sereg láttán, riporterek is voltak. Mindenki otthon jelentkezett, s nagy öröm. Csak Feriéknél volt szomorúság.

  – Sajnáljuk. Mi is szerettük, de szomorúságra nincs ok. Neki van még egy élete. És azt már nem veheti el tőle senki – mondtuk meg azoknak, akik szomorúak voltak.

  – Igen. Igazatok van. Most menjetek az erdőbe, s végezzétek a munkátokat. Mikor visszamentünk az erdőbe, s a gyalogság leküzdésére olyan gépágyúkat készítettünk, melybe 8 db 16 cmx18-as kőtöltények fértek (forgótáras). Az egy méter hosszú fél méter széles és 75 cm magas ágyúkat elsősorban az erődítményekben és a várakban használták.

  – A ruszkik a József-forrásnál állomásoznak! – vágott bele a nyugalomba a hír villám formájában.

  – Azt hiszem, nem csak hír volt villám! – jelentette Erdészdejtcs. Azok a felhők ott viharra utalnak.

  – Akkor csukott tankokkal megyünk!

– A pilóták repüljenek a Gyík-hegyig, de csak alacsonyan! – rendelkeztem.

  Mikor az egyik repülőbe belecsapott a villám, és lezuhant, hirtelen belém csapott valami. Felidéztem magamnak azt a képet, mikor Feri zuhant le.

  – V.P.! Túl rosszak a látási viszonyok! Le kell szállnunk. De nincs olyan hely, ahol leszállhatnánk!

  – Akkor ugorjatok ki. Így legalább megússzátok! – szóltam bele az adóvevőbe, s ekkor arra gondoltam, vajon túlélem-e ezt a háborút, vagy én is elveszem úgy, mint a társaim.

  – Tábort verünk! – jelentette be Liebhardt. – Már sötétedik. Holnap reggel indulunk!

Ahogy az éjjeli őrségemet végeztem, észrevettem valamit a hegyen. Odamentem, s Feri fekszik ott holtan. Visszarohantam táborba, s belefújtam a sípba.

  – Mi az, jönnek az oroszok?

  – Nem! Megtaláltam Ferit!

  A holttestet koporsóba helyeztük, ástunk, s belehelyeztük a koporsót. A kőlapra egy kereszt, egy fa, egy repülő és egy kard került. Némán álltunk ott hajnalig, s csak utána szálltunk be a repülőkbe, tankokba és kocsikba. Elrejtettük őket, s egy óvatlan pillanatban megszólaltak az ágyúink. Töltények hasították a levegőt, repülők bombázták az egész területet. A tankjaink észrevétlenül törtek az ellenség felé minden oldalról. Elvesztek. Bekötöztük őket a Démon-fenyvesbe, s elhajtottunk.

  – S most hova megyünk vissza?

  – A Kühlenberghez! – válaszolta, de megtöltötte puskáját, és két golyót engedett az oroszba Liebhardt. Csakhogy azonban az egész sereg ránk tört, és megszólalt a tankom ágyúja.

  – El az útból! – taroltam a ruszkikat.

  – Bombázzatok! – hagytam meg a légierőnek, mire azok végigszántották a bokrokat. De a géppuskák szitává lőtték a gépek szárnyát, s egy pontosan a Zöld-tóba esett. Elveszett.

  – Tünés innen! Tűnjünk vissza a DEJTCS-forráshoz! Ott legalább nem találnak meg! – nyomtam a pedált.

  Kis idő múlva:

  – Ezt megúsztuk. Reggel szerzünk nyersanyagot, hogy újra feltölthessük az élelmiszerkészletünket. Szólj a bányászoknak, hogy az Óbányából azonnal szállítsák ide a követ! Várat építünk, de csak holnap. Most menjünk aludni!

Éjjel én kezdtem az őrködést, s úgy éjféltájban lépteket hallottam az erdőből. Először reszkettem, aztán puskát kaptam, s végül hanyatt vetődtem. Ez utóbbi azért volt…

  – Feerrii! Miit… pontosssabban éélssz?

  – Azt hittétek meghaltam? – kérdezte.

  – Hé, kelljetek fel! – ordítottam, olyan harsányan, hogy még a ruszkik is belerázkódtak.

  – Farkas? Vihar? Esetleg hadiriadó??!! – ugrott fel Liebhardt.

  – Feri! Feltámadtál? – dőlt el a sereg. – És mik ezek a sebek? Mi van?

  – Miket beszélsz? – kérdezte nyugodtan.

  – De hát…

  – Várj! Elmesélem – mondta Feri. – Lezuhantam a géppel. Ezt láttátok. Beszorultam a gép alá, nem bírtam kijönni. Arra jöttek a ruszkik, és elhurcoltak. Rettenetesen megkínoztak. Azután megkötöztek és bedobtak egy szakadékba. Szerencsére volt ott egy tó, abba estem. Elficánkoltam legközelebbi sziklához, szétvágtam a kötelet. Két napig bolyongtam az erdőben vízen és füvön… És csak most jutottam el idáig.

  – Lényeg, hogy itt vagy. Hé! Orvos- és Szakácsdejtcs! Készítsetek valamit. Szakácsdejtcs! Te pedig az összes maradékból csinálj éjféli ebédet! – osztogattam a parancsokat.

  – Reggel a bányába megyünk!

  – És azt nem veszik észre? – kérdezte Feri tudatlnul.

  – Nem. Mert a bányabarlangban bányászunk.

  – Nagy csel – sütötte le a szemét Feri.

  – Majd csak belejössz… jé! Már hajnalodik. Feri jössz, vagy inkább maradsz a táborban? – kérdeztem.

  – Persze hogy jövök – szólt Feri, s szinte repültünk az angyalok szárnyain az Óbánya szent sziklái mögé, s ez a képzelet szinte a valóság volt.

  – Itt vagyunk! – vezettem be Ferit a bányába. – Ez itt a mozdony, pedállal hajtjuk. Ezek pedig a csillék, amibe a követ rakjuk. A bányászok pedig csákánnyal vágják a követ.

  – Szépen meg van szervezve! – sétált végig Feri a bányán; – van még valami iparág?

  – Van – mondtam titokzatosan.

  – Micsoda? – kérdezte,

  – Gyere velem – mondtam, és felemeltem egy faajtót.

  – Hova vezet ez a létra? – kérdezte.

  – Majd meglátod – válaszoltam.

  Egyre melegebb lett és csak öt perc múlva értünk le.

  – De hisz ez szénbánya! – ugrott le Feri a létráról.

  – Az bizony – helyeseltem.

  – És ezt mire használjátok? – nyögte az utolsókat Feri.

  – Tüzelünk vele, és lövedékeket készítünk belőle.

  – És milyen minőségű? – virult el Feri.

  – Eredeti feketekőszén – mosolyodtam el kicsit ravaszan.

  Feri először elsápadt, aztán elzöldült, azután légzési zavarai lettek.

  – Mi van?! – tört ki belőlem a nevetés, mert már nem bírtam tovább visszafojtani.

  – Örülök hogy jó kedved van – vágott kétségbeesett mosolyt Feri.

  – Menjünk vissza a bányába – fordultam sarkon. Este:

  – Hát ez a szénbánya. De hát még ilyet…

  De erre megrezdültek a bokrok, megdördült az ég, és ránk törtek a ruszkik. Hadakozni nem tudtunk, ezért bátran vártuk a vádat. Ez lett: én és a Feri kivételével mindenkit elhurcoltak. De mi is megfizettünk. Helikopteren felvittek a Pilis közepére, és ejtőernyővel ledobtak.

  Kis idő múlva:

  – Baj van! – sóhajtottam fel.

  – Nem kell közölnöd.

  – Alig egy hétre való élelmünk van. Remélem nem kerüljük el a forrásokat!

  – Hát nem! Például ott van egy! – Odarohantunk, és bosszankodva olvastam végig a nevét:

  – Fényes-forrás! Dömösön vagyunk. Én minden pilisi forrásnak meg tudom határozni a helyét.

  – Hát akkor miért nem teszed?

  – Nem tudom, hogy melyik.

  – Hogyhogy?

  – Kettő van belőle: az egyik lent, a másik fent.

  – Akkor menjünk tovább!

Kis idő múlva:

  – Miklós-forrás! Valahol itt Dobogókő környékén vagyunk. De pontosan csak akkor tudnám bemérni, ha lenne iránytű.

  Egy óra múlva:

  – Már nem bírom magam tovább tartani – esett össze Feri.

  – Van…ott valala…mi! – nyögtem.

  Elvánszorogtam a bokorig.

  – Pilisszentlászló! – kiáltottam fel..

  Az első ember megkérdezte tőlünk:

  – Kik vagytok?

  – A DEJTCS katonaság vezérei. Elkaptak a ruszkik, és minket kitettek a Pilis poklába. A többieket elfogták. Berohant a boltba, és élelemmel tért vissza.

  – Köszönjük, de hol vagyunk?

  – A Bánya-hegynél.

  – Hm. Akkor ez a Szenes-erdő. Még át kell innen mennünk a falun. Nem tudna adni egy térképet, hogy tudjuk, hogy jutunk el Dunabogdányba?

  – De – hangzott a válasz, és előhúzott a belső zsebéből egy térképet. – Tartsátok meg.

  – Majd még visszaadjuk. Most megyünk. Még táviratoznunk kell Pestre a csapatokért.

Elindultunk, és már a Géza-forrásnál tartottunk, mikor utolért minket a vihar. Jegek csapkodtak körülöttünk, a szél döntötte a fákat. Egymásra estünk Ferivel, s se láttam, hallottam többet… Már másnap reggel volt, mikor ébredezni kezdtem.

  – Feri! – Néma csend. – Feri! Próbálkoztam újra. Ránéztem. Teste mozdulatlan feküdt a földön, nem is lélegzett. Odakúsztam hozzá, és szerencsére sikerült újraéleszteni. Már lélegzett, de még mindig eszméletlen volt. Elbaktattam a forrásig és lelocsoltam Ferit, mire

eszméletéhez tért.

  – Hol vagyok? Mi történt?

  – Mindegy… Vigyázz! – Két lövés dördült el. Én elugrottam, és csak a vállamat horzsolta a golyó, de Ferinek belefúródott a lábába.

  – Szerencse, hogy csak légpuska volt – mondtam. – De még így is szépen vérzik.

  – Most…mit…csinálunk?

  – Nem tudom. Csak tarts ki. Ha itt maradunk, lelőnek. Le kell ugranunk a szakadékba. Van benne egy tó.

  – De hisz engem is ebbe dobtak bele! – hajolt fel Feri.

  – Vagy túléljük, vagy nem. Ugrás.

  Olyan volt, mintha a halál torkába ugrottunk volna. Csobbanás, és minden zöld volt körülöttünk, azután fel merültünk.

  – Feri élsz? – kérdeztem.

  – Nem igazán – nyögte.

  – Ez még a jobbik eset – sóhajtottam fel.

  – Hoppá! Akkor innen tudom az utat! – kiáltott fel.

  – Remek! Indulás!

  – Két óra múlva már a DEJTCS-forrásnál voltunk.

  – Itt kifújjuk magunkat. He! Feri! Hol vagy?

  – Itt vagyok! – esett le véresen Feri a dombról.

  – Mi történt? – kaptam el Ferit.

  – Vaddisznó!

  – Be a barlangba! – kiáltottam.

  – Itt már biztonságban vagyunk.

  – Végem…jegek…töltények…zuhanás…vaddisznó…

  – Elment. Á! Itt van fent egy tartalék kocsi. Indulás! – Villámgyorsan a faluban voltunk.

  – Azonnal kórházba kell szállítanunk! – mondta az orvos.

  Délután felhívtam a tiszt barátomat, hogy hozzon egy osztagot, hogy kiszabadíthassuk a sereget.

  – Ismét összefutottunk. Nyugi. Ki fogjuk őket szabadítani. A helyet is tudjuk: a Géza-forrás mellett.

  – Nem…- nyögtem fel.

  – Mi van?

  – Ott mentünk el mellettük.

  – Most már mindegy. Indulás!

  – Tűz! – és ezzel elkezdődött a harc.

  – Micsoda tűzijáték! A Gellérthegyen sincs szebb… – sóhajtott fel Liebhardt. – Kár hogy nincs esélyük.

  De azonban minden jól ment.

  – Felszállok a gépemmel! – mondtam, s fel is szálltam.

  „Á! Ott van a fősátruk!” – gondoltam magamban. – Tűz!

  A kövek becsapódtak, és a sátor szétesett. Innentől.

  – Na hogy vagytok? – kérdeztem a csetepaté végén.

  – Mi jól.

  – Ferit kórházba kellett szállítani.

  – Miért?

  – Mert éheztünk, jégesőben aludtunk, kaptunk két golyót, és

megtámadta egy vaddisznó.

  – Na, örülhet ha túléli – mondott szakemberi véleményt Liebhardt.

  S ne felejtsd el. Most mi vagyunk a legfőbb célpont.

Egy héttel később, mikor Feri kijött a kórházból, felmerült a kommandó terve. Ez arra lett volna jó, hogy csendesebben, elegendő hatáserővel és korszerűbb fegyverekkel támadtuk volna az ellenséget. Kémlelésnek is jó lenne. Én, Feri, Liebhardt, Karcsi és Dani: indul! Fegyverzetünk: 100 db lándzsa, 20 ólomgéppuska, 30 kőgéppuska, 50 db puska, 20 db kőhajító, 50 db szappanlényomós-puska. Hadieszközök (járművek): 50 db terepjáró, 10 db harckocsi, 20 db repülőgép, 15 db tank, 2 db parancsnoki kocsi.

  – Indulunk. Ha látjuk őket, füstjelet adunk.

  – Várjál! Van egy ötletem! Felrobbantjuk őket?

  – Hogyan?

  – Egy tubus technokol kérdése az egész. 1. Beledobjuk a tábortűzbe, 2. Múltkor láttam, hogy ott van néhány faháznak a kéménye, ott jön ki a füst. Beledobjuk a kéménybe, és bumm!

  – Jó ötlet, Valentin. Indulás!

  Nem tettünk rá bombákat, hanem azoknak a lyukain dobáltuk ki a tubusokat.

  – Felrobbant az egész tábor. Á! Még ott szalad valaki! Szappanbombát kioldani! Tüzelés!

  – Na ezt megkapta! Tünés vissza a táborba!…

  – Sikerült! – szálltunk ki a gépből.

  – Azért hihetetlen. 10 halott, 200 súlyosabb sebesült, 500 könnyebben sebesült. És még maradt több mint 4000 egészséges.

  – Feri! Tényleg, ezt még nem is kérdeztük: ki volt az, akit eltemettünk?

  – Én – válaszolta Feri.

  – Hogy? – kérdeztem szinte ijedten.

  – Valentin! Ez már nem az a világ! Én már meghaltam.

  – De akkor azt mondtad…

  – Akkor még nem akartam elmondani.

  – De akkor mi folyik itt?!

  – Én nem vagyok szellem; testem van, ugyanúgy érzek, sebezhető vagyok. Az én kívánságomra jöttem vissza a földre.

  Gyorsan kiástuk, de a koporsó üres volt.

  – Látjátok. A lelkem visszaszállt a testembe.

  – Hihetetlen! Az oroszok! Most végünk van! – kaptam fel a fegyvert.

  – Nincs végetek! – szólt Feri. Kinyújtotta a karját, majd ezt mondta:

  – Menjetek vissza! – A hegyek visszhangzottak körülötte. A ruszkik szót is fogadtak.

  – Mit csi…? Mit csináltál? – ájultam el.

  – Erre is képes vagyok, de én inkább reális körülmények között harcolok.

  – És ha el…

  – Nem vesztjük el. Ezt megígérte Isten. De vigyázzatok: a Sátán is itt van.

  – Hol? – kérdeztem.

  Egy pillanatnyi csönd után kivágta:

  – A szénbányában. Nem a szén miatt lettem olyan sápadt, hanem az erő miatt.

  – Milyen erő?

  – Ha nem teszünk valamit, kiszabadul.

  – Tudod, hogy ezt még a mesébe” se hinné el senki?

  – Oké. Én figyelmeztettelek!

  – Jó! Várj. Hogyan lehet legyőzni?

Reggel lementünk a bányába.

  – Most már én is érzek valamit.

  – Napról napra erősebb. Két nap múlva kiszabadul.

  – És hogy néz ki?

  – Borzasztóan. Vörös, 10 csápos rákszerű lény, és az emberekbe valamilyen meghatározhatatlan anyagot hajigál, amitől azok sebesek lesznek és meghalnak.

  – Na és hogy sebesítjük meg? – kérdeztem elborzadva.

  – Itt az anyag – nyújtott felém valami üvegcsében egy fehér folyadékot.

  – Értem. Készítem az ágyút!

  Akkora óriáspuskát készítettem, hogy betöltötte a bányateret. Benne egy hüvelyben volt az anyag. A hüvely 20×5 cm-es volt, az ágyú pedig 2 méter magas és 5 méter hosszú. A csöve pedig 1 méter átmérőjű volt.

  Elkezdtük fejteni a szenet. Még aznap 3 mázsát bányásztunk. Felvittük a szenet, és behelyeztem az óriás csúzlit a csőbe. Másnap ismét ott töltöttük az időnket.

  – Készen állunk! – mondtam, de ekkor Feri elkezdett dülöngélni a nevetéstől.

  – Mit nevetsz? – kérdeztem meglepődve.

  – Azon, hogy ezt mind bevettétek. Az a folyadék tej volt, az oroszok pedig a mi katonáink álruhában. A te névnapi tréfád.

  Megnéztem a naptárt: június 29, Péter nap. Egy kicsit bosszankodva, de megértettem mindent.

A gépemmel manővereztem, mikor megpillantottam valami furcsa rakétát. Ennek a fele se tréfa! – gondoltam magamban, és visszatértem a bázisra. Egy negyedóra múlva:

  – Meg kell semmisítenünk, mert szétrombolják Pilisszentlászlót. A V.P. gépekkel megyünk. Fegyverzete: 6 hagyományos rakéta (robbanós), 241 óriásrakéta, 4 bomba. A gyalogság pedig a legkorszerűbb fegyverekkel fog küzdeni. A rakéta és a kézigránát olyan, hogy egy hüvelybe technokolt teszünk, beleszúrunk egy kanócot, és kilőjük vagy eldobjuk.

  – Párduc hívja Keselyűt! Le kell ereszkednünk, mert már csak egy DEJTCS-mérföldnyire vagyunk (1500 méter).

  – Tényleg! Hányan vagyunk? – kérdezte Liebhardt.

  – 50-en! Sréhdőlésbe ereszkedj! Vigyázz, szikla!

  – Oké! Felemelkedek. Ott egy orosz brigád! Tűz!

  Feri beléjük lőtt két rakétát.

  – Itt leszállunk! Fékezőernyőket kioldani! Vétel!

  Miután leszálltunk:

  – Valentin! Te leszel a légierő parancsnoka! De ki megy bombázni?

  – Valentin! Ő a legjobb pilóta!

  – De én magammal viszem a Hornyákot! Ő a második!

  – Indulj már madárka! – lódultam neki a géppel a szakadék felé.

  – Mindent neki, madárkám! – kapcsoltam 200-ra. Fél méterrel suhantam a fák fölött.

  – Gyalogság! Dobjatok a bokrokba gránátokat, hogy eltereljétek a ruszkik figyelmét. Ezután aknázzátok alá a sátrakat! Én addig kilövöm a rádiós házat és az irányítóközpontot. Beléjük lőttem két óriásrakétát, amitől azok felgyulladtak.

  – Szép álmokat! – gyújtottam meg 3 rakétát, és beléjük lőttem.

  – Menjetek távolabb – szóltam bele az adóvevőbe. – Tüzelek a kettős rakétával! Jó éjszakát! – céloztam be a rakétát. – Tűz!

  Ezzel visszafordultam. Akkora robbanás hallatszott, hogy ledőlt az a szikla, ami alatt a többiek voltak. Szerencsére még jókedvükben találtam őket: a szikla mögött felfedeztek egy barlangot, ahol megépítettük az első „kőutat” (a barlang a DEJTCS-barlang másik vége).

Hétfőn a tábor csendes nyugalmába beleszóltam egy izgató mondatot:

  – A barlangban a bányavonat licence alapján építeni kéne teher – illetve utasszállító buszokat!

  – Jó ötlet! Ki szavaz a busz megépítésére? – kérdezte Liebhardt. Mindenki feltette a kezét.

  – Akkor indulás!

  Még aznap elindult az első öt személyszállító busz, amit 6 teherszállító bányavonat követett. A DEJTCS-forrástól kb. 15 perc az utazás az Új-barlangig. A József-forráshoz vezető elágazás pedig fél óra egy megállóval. A barlang magassága pedig 2 méter. Negyedóránként megy vonat. Két, egymás mellett haladó út van. Mindegyik vonat egy kocsit húz.

  – Jó vonat! – mondtam az utazás közben; – De ha továbbra is így megyünk, nem érem el a buszt.

  – Na majd akkor ráadok! – mondta Liebhardt, és úgy rátaposott a pedálra, hogy majdnem hanyatt estem.

Az állomáson megkérdezték:

  – Miért rohantál ennyire? Még negyedóra van a buszig.

  – Az lehet… – lihegtem; – De szeretek korán érkezni.

  – Jó hírem van – kezdte beszédét Liebhardt a Kühlenbergnél. – Megépítettük az országunkat. A főváros – az Andrewy – 100 sátorral, 5 autógyárral, 3 repülőgyárral, 10 fegyvergyárral, és még sokféle iparral rendelkezik. A költségeket az eladott szénmennyiség fedezi. Ezenkívül az Almásrét is megélhetést ad: kitermeljük az almát. A felesleges gépeket jó pénzért eladjuk, s így is nyerünk rajta. A legjobb minőségű forrásvizet a DEJTCS-forrás adja, ez is ad némi nyereséget. Az egy főre jutó pénz 300 Ft. Ezenkívül 20 Ft-ért bárkit felviszünk a levegőbe, és ez a bolt is jól megy. Egyszóval gazdasági életünk sikeres. Például ebben a hónapban 80 ezer forintot kerestünk. De ne feledjük el: háború van. 50 %-os kedvezménnyel vásároljuk az erdészettől a fát. Holnaptól pedig egy tonna 5000 Ft-ot tesz ki. A Párduc Birodalomnak jelenleg 25 ezer Ft-ja van. Elhatároztam, holnap veszek egy tonnával, ebből készítek gépeket. A városokban már egy csomó kocsi jár. Jelenleg tíz várat építettünk, s ezzel jól meg bírjuk magunkat védeni. Az erdészettől 100 Ft-ért kapunk facsemetét. Az ehhez szükséges jó minőségű földet az Eagle-bányákból hozzuk. A Pad tartományokból szállítjuk a különleges sárga követ. Ilyen csak a Róka-szorosban található. Onnantól vasúttal és teherkocsikkal szállítják a követ. A faszenet szintén a Pad-gyárakban gyártják. A faszén a sütéshez kell. Tehát összefoglalva a munkánk eredményes. Jelenleg az országban 30 kórház, 50 orvosi rendelő, 10 tűzoltóállomás (forrásközelben), 10 nyomda, és még sok mindenféle ipar működik.

A dolgozók ellátása

Hajnali ötkor már szállítják a faszenet a sütősátrakba. A nyersanyag is

már ott van, és így elkészítik az ételt.

Közlekedés

A dolgozók munkába vagy vonattal, vagy busszal, esetleg saját

kocsival vagy repülővel járnak.

Bányászat

A munkaidő fél 7-kor kezdődik, és rendszerint este 5-ig tart. 1 óra

étkezési idő.

Nyomdaipar

Munkaidő 3-tól 4-ig (reggel), és ezután kinyomtatják az újságot 200 példányban. Az újság 7-kor jelenik meg az újságárusoknál.

Sürgős vásárlás

Sürgős vásárláskor (mint például a kötszerbeszerzés) már aznap este vagy reggel pótolni kell a hiányzó dolgot.

Figyelmeztetés!

Ha valaki autót akar építeni, jelentkezzen az utazási irodáknál, mert ott kap egy csekket 200 Ft-ért, amellyel kiválthat 20 kg fát, amiből össze bír tákolni egy autót.

Mit érdemes közös vásárláskor venni?

Ha valaki feláldoz húszezer forintot, az vegyen egy tehenet. Na ez most furcsán hangzik, de megéri; ha van dús legelő, megéri. Friss tejet ad, és el is lehet egy részét adni.

Mi a legjobb szakma?

Szerintem a legjobb szakma az állat- és növénygondozó. A tehenet legeltetni, és a facsemetékkel foglalkozni. Vagy a kertészkedés. Répát ültethetsz vagy retket, esetleg petrezselymet. Forrásvízzel pedig megöntözöd.

Jogok

Ez egy független ország. Mindenki azt a szakmát választja, amit akar. Mindenkinek azonosak a jogai. De a szabályokat is be kell tartani, nehogy fejetlenség legyen.

A vezérek dolga

A vezérek dolga természetesen az, hogy kormányozzák az országot. Ügyeljenek arra, hogy mindenki becsületesen végezze munkáját, hogy mindenhol béke legyen. De lehet még másodszakmájuk is.

  – Szerdán reggel elsétáltam a Csepri faszéngyárba.

  – Ma csináljatok 200 gerezd faszenet!

  – Oké! – kaptam a választ.

  Ezután a rókavári kőbányába mentem.

  – Mennyi követ bányásztatok eddig?

  – 80 kg-t.

  – Rendben. Csak így tovább.

  Ezután besétáltam az Andrewy-be, ott elmentem az autógyárba.

  – Júniusba’ hány autót és repülőt gyártottak?

  – Eddig 100 személyt, 80 tehert és 65 buszt gyártottunk, és 60 extra

repülőt. Most gyártjuk a vonatokat.

  A fegyvergyárban is minden jól ment, ezért elmentem a szénraktárba.

  – Mennyi a napi szénmennyiség és a bevétel?

  – Kb. 5 kq szén, és a napi bevétel több mint 10000 Ft.

  – Ezután az állatlegeltető rétre mentem.

  – Hogy van a tehén? – kérdeztem nyugodtan.

  – Makk egészséges. Naponta 10 litert ad, de néha többet is.

  A faiskolában ezt a választ kaptam:

  – Jelenleg 20 csemetét nevelek. Nagyon jól fejlődnek.

  Ezután végigjártam az egész birodalmamat. Mindenhol a fejlődést tapasztaltam. Jelentettem is Liebhardtnak:

  – Hát az emberek nem lazsálnak. Ha így folytatják, összejöhet kétszázezer forint is.

  Ekkor belépett Feri is, kezében a mai újsággal.

  – Hát ezek az újságírók… ilyen jó fogalmazást és ilyen jó tervezést már rég nem láttam. És minden hír benne van.

  – Látod? Mondtam.

  – Itt pedig egy csekk, hogy minden nap szállít az erdészet egy kocsira való famennyiséget 200 Ft-ért. Egy hónapra fizettem elő. Na nézzük csak a Bogdányi Híradót! Mi van benne? Hm. Írnak a DEJTCS-ről. Na nézd csak ki jön itt, Valentin! A tiszt barátod!

  – Mi ez itt? – kérdezte ámuldozva.

  Végigvezettem mindenen.

  – Ezt nevezem! Egy hónapban csak így 200000 Ft a kereset! És az egész kóceráj kb. 2 milliót ér! Például az a szénbánya… de hát kell a harcokhoz. És mit csináltok, ha vége lesz a háborúnak? – kérdezte.

  – Így hagyunk mindent. Így nagyon jól megvagyunk.

  – Tiszt úr! – ordította valami süketítő hang.

  – Mi van? Omlik a hegy?

  – Nem! Vége a háborúnak.

  – Hogyan? – néztünk nagyot.

  – Így van! A ruszkik azt mondták, hogy nincs értelme harcolni, ha már egy gyerekcsapat is legyőzi őket.

  Az öröm futott át a DEJTCS-ek arcán, és büszkén néztünk az égre.

  – Na, ezt szépen elintéztétek! Gyertek a Parlamentbe!

  – Hát ha ez mind igaz… – mondta az elnök. – Kiutazom a Pilisbe.

  Bogdányban:

  – Hát ez csodálatos!

  – Mutatnék még valamit, csak ígérje meg, hogy így marad.

  – Jól van. Mi az?

  Elvezettem a szénbányába.

  – Na de ti megéltek ebből?

  – Persze. Kibányásszuk és eladjuk.

  – Jó – válaszolta, és távozott.

Az előző lapon jelölt új sárgamészkő bányákat csak akkor fedeztem fel, amikor repülőmmel a levegőben cirkáltam. Egyből jelentettem a bányászoknak, akik a helyszínre utaztak. Megállapították, hogy ez egy óriási bánya, és sok lesz a kereset is. Nem is akármilyen a vidéke: erdők, ott van a közelben a Sóstói-rét. Ezért egy falvat is telepítettünk oda, ahol gépeket és faszenet gyártanak, és „sárgamészkövet” raktároznak. Az ott levő bányaház is híres. A bányán egy kis ér is folydogált, itt lehetett mosakodni. Ezután bementünk a faluba.

  – Mi csak a kötelességünket teljesítettük – magyaráztuk, mert elleptek a kérdezősködők. De Feriéknél még nagyobb öröm volt. Néhány falusinak megmutattuk Andrewyt.

  – Hát így nem csoda, ha megnyertétek a háborút!

Egy hét múlva:

  – A háború befejeződött, nincs kiadás, ezért a szorgos munka gyümölcse képpen összegyűlt 1 millió forint – jelentettem.

  – Hogy áll a vasérc?

  – Jól. Abból is kijött most 30 ezer forint.

  – Akkor abbahagyhatjátok a munkát. Meghívlak benneteket a DEJTCS-tóra. Ott fogunk árusítani árucikkeket.

  – Szép, gondolj bele: megnyerni egy háborút. És ilyen eredményeket

produkálni.

  – Hé! Jön egy vásárló! Mit kér?

  – Két gerezd faszenet.

  – Tessék. 10 Ft lesz.

  – Még egy. Mit parancsol?

  – Csak egy faterepjárót.

  – Tessék. 400 Ft lesz.

  – Következő. Mit kér?

  – Két mázsa feketeszenet szeretnék rendelni.

  – Rendben. Holnap szállítjuk. 1100 Ft lesz.

  – Csak? Ez igazán olcsó.

  – Mi bányásszuk – mondtam.

  – Tessék? Mit kér?

  – Mindössze egy liter friss ásványvizet.

  – Ezt ingyen adjuk.

  – Tessék? Mit parancsol?

  – Egy DEJTCS-hírlapot.

  – Tessék! 3 Ft lesz.

  Este:

  – Pontosan 1513 Ft-ot kaptunk.

  Másnap:

  – Mit kér?

  – A DEJTCS-hírlapot szeretném előfizetni 2 hónapra.

  – 150 Ft lesz. Adja meg a címét! …26! Rendben! Holnaptól szállítjuk.

  Következő:

  – Mit kér?

  – Egy repülőt, 5 mázsa szenet és 20 gerezd faszenet.

  – Itt van a faszén és a gép, a szenet pedig holnap szállítjuk: 4500 Ft

lesz.

  – Mit parancsol?

  – 5 puskát és egy ágyút.

  – Itt van. 200 Ft lesz.

  – Maga mit kér?

  – A DEJTCS újságot szeretném előfizetni egy évre.

  – Rendben, 900 Ft. Cím… jó. Holnaptól szállítjuk. A mai pedig itt van.

  Este összeszámoltam:

  – 4500+150+200+900 = 5750

  Ma 5750 Ft-ot kerestünk. Ez összesen 7263 Ft.

  – De most már ideje hazamenni!

  – Szerintem is! – helyeselt Liebhardt, és visszautaztunk a városba. Ott még egy munkanapot tartottunk. Én megalapítottam a legnagyobb faszéngyárat. Az már egy nap 1000 gerezdet gyártott.

Vasárnap összeültünk megünnepelni a győzelmet a falu néhány tagjával. Liebhardt beszámolót tartott:

  – Mindenkinek adok egy faautót. Ez emlékeztessen, hogy mi volt itt régebben.

  Amíg a többiek ünnepeltek, én átosontam a temetőbe, és letérdeltem Feri sírja előtt. Úgy néztem a sírt, mintha lett volna benne valaki. De megéreztem: szoros kapcsolatban vagyunk. Igaz, ha visszaemlékszek 1991 tavaszára… de annak már vége. És ekkor megköltöttem a himnuszt:

Himnusz

Isten, álld meg a DEJTCS-et,

Jó kedvvel, bőséggel

Nyújts feléje védőkart,

Ha küzd ellenséggel.

Balsors, aki régen tép.

Hozz rá víg esztendőt

Megbűnhődte már e „nép”

A múltat s jövendőt!

Őseinket felhozád

Pilis szent bércére,

Általad nyert szép hazát

A Liebhardtnak vére

S merre zúgnak habjai

Csádrinak, Csódinak,

Melyből V.P. csapatai

Bátran ihatnak.

Értünk Bánya gödrein

Szenet bányásztattál

Andrewy gyárain

Autókat gyártattál

Zászlónk hányszor plántálád

Vad orosz sáncára

S nyögte Feri bús hadát

Orosz büszke háza.

Hajh, de bűneink miatt

Gyúlt harag kebledben

S elsújtád villámidat

Dörgő fellegedben

S most rabló Sobi nyilát

Zúgattad felettünk

Majd orosztól rabigát

Vállainkra vettünk.

Így végződött a DEJTCS-ek története, elindította a fejlődést. És meg se állnak addig, amíg nevük be nem kerül a történelembe. És így lesz ez örökké, a világ végezetéig.

DAN DEWERBEE

A könyv másolása csak az író engedélyével történhet.

PETER VALENTIN: DAN DEWERBEE

UTÓSZÓ

A ’DÁN HŐSEI szintén egy olyan DEJTCS-regény, amely az „Erdő, állat, haza” jelszó követelményeit ismerteti meg az olvasóval. Szintén megtalálhatók benne az olyan fejezetek, melyek a harcok vérfagyasztó érzéseit ismertetik meg. A humoros és szomorú pillanatok is bele vannak „építve” az egész regénybe.

   – Hé Liebhardt! Megint gondok vannak! – állítottam be az Andrewy parancsnoki erődítménybe.

   – MDSZ ügyek? – kérdezte Liebhardt.

   – Nem. A Sobiéknak sikerült egy 100 fős csapatot összekaparniuk, és máris csatázni akarnak.

   – Nem tudja, hogy a DEJTCS-ek az egész országban több mint 150 ezren vannak?

   – De ő csak a Bogdányiakkal akar harcolni.

   – De ez is van legalább 300 csak az ittlévők közül – mondta tovább Feri.

   – Mikor lesz ez? – kérdezte Liebhardt,

   – Ez év december 28-án, szombaton.

   – Hányadika van?

   – December 28.

   – Mit?!

   – Ott jönnek! – hangzott a várható kiáltás.

   – A szuper Andrewybe! – kiáltotta Liebhardt.

   Katonákkal nem volt gond. Nekem például 70 katonám dolgozott a Pad – erődítményekbe’, de most az Andrewybe szerződtettem őket. Ferinek is ennyi katonája volt, és Liebhardtnak pedig több mint száz. 300 katona 100 ellen…

   – Liebhardt! Az információk: 10 hadifogoly nekünk, 5 pedig nekik. De van rosszabb hír is: bontják a vezérbástyát.

   – Hogy?! Keressük fel szakácsdejtcset!

   – Szakácsdejtcs! Keverj össze egy doboz vöröspaprikát 10 csomag őröltborssal és önts bele vizet! – adta ki a parancsot Liebhardt.

   – Keressük meg a barkácsdejtcset!

   Amíg Liebhardték elmentek barkácsdejtcsért, én szóltam a tüzéreknek, hogy készüljenek a lövésre.

   – Ez kész. Kereressük meg a Tervidejtcset is.

   A Tervidejtcs az én vagyok.

   – Valentin! Készíts egy kilövőszerkezetet a dobozoknak!

   A terv a következő: egy csípős oldatot fából készült felül lyukas dobozokba beleöntünk, és az ellenségre lőjük. A terv bevált: a Sobiék behunyt szemmel rohangáltak, mert kaptak az oldatból.

   – És hogyha elmúlik a hatása? – kérdezte Feri.

   – Feri! Vigyázz! – kiáltottuk.

   A bástyánknak a fele ugyanis, a titkos bontogatok hatására ledőlt. Ő éppen azon a felén volt, egyedül. A Feri csak állt kővé meredve a dőlő bástyarészen, s mikor leért…

   – Liebhardt! Hoztam a Feriről a híreket: egy rózsabokorba esett, beverte a fejét, vérzik a keze, és a tüskéktől cifrás a háta. És a legrosszabb: DIB hadifogoly – jelentettem.

   – Nem!!! Gondolod, hogy csinálnak vele valamit? Azonnal vissza kell térnie az Andrewybe!    Valentin! Karcsi! Dani! Gyertek velem! – mondta Liebhardt.

   – Ott van! – kiáltotta Liebhardt.

   – Mit csinálnak vele?! Csak nem ostorozzák?

   – Mindenkinek roham! – kiáltottam a hadseregnek.

   Egy negyed óra múlva nem volt már hadifoglyuk, és a veszteségeinket a hadizsákmányból fedezni tudtuk.

   – És most hogy tovább? Szólj Ügyinek (DANI), hogy fából barkácsoljon kereszt alakú lövedékeket fából!

   – És Kémidejtcsnek, hogy főzzön ki valami kábító folyadékot. Én addig csinálok kődobáló ágyút az ellenséges támpontok megsemmisítésére.

   Felejthetetlen élmény volt becélozni az ágyút, és kilőni a golyót. Aki csak látott, bámult. 10 golyó után a fegyverraktáruk darabokban volt a fegyverekkel együtt. De a mi készletünk kiváló volt: 10 db kőhajító ágyú, 50 db bothajító, 60 rendes ágyú, 350 db bot. Ezek csak az Andrewy fegyverei. 50 fő tiszt, 50 tüzér, 200 sorkatona…

   A Sobiék látták, hogy a kőhajító gépek mindent tönkretettek, ezért kivonultak az óriásfenyvesből. Pár nap múlva:

   – Liebhardt! Holnap idejönnek a tahisi, a szentendrei és a visegrádi DEJTCS-ek. Vannak úgy 300-an! – jelentette Feri a táborban 1991. december 31-én.

   – Holnap? Elseje! Tervidejtcs!

   – Tudok mindenről. Mindent megoldunk. Holnap szervezünk egy kirándulást, felmegyünk a hegyekbe, hazajövünk, vigadozunk és kész. Nem kell szuper programot tervezni.

   – Dejtcsszakács! Holnap valami jót főzzél; Barkácsdejtcs! Készíts valami ajándékot. Ügyi!  Rendezd el a fogadóerődítményeket az Eagle-ban! Tüzérek! Majd csináljatok díszsortüzet!   Valentin! Tervezd meg a kirándulást! – hangzott a züllött parancs, melyet Liebhardt futtában adott ki, tekintve, hogy még az ügy után kell járni. Másnap hajnalán, 1992-es zászlókkal és fegyverekkel: 600 DEJTCS barna egyenruhában.

  S olyan volt, mint az AVE WOOD:

Csillogtak fegyveritek, szinte égve,

Zöld jelvényetek csillogott az égbe

DEJTCS-ek! Csak az erdőt segítsétek,

S örökre, a természetet védjétek!

Amikor a kirándulás megindult, zengett a völgy, a hegyek, ahogy 1200 láb trappolt végig az erdőn. De egyszer vége szakadt ennek a harci felvonulásnak: egy állatbőr. A húsa és a szarva nem volt meg. Gyanúsnak találtuk, de mentünk tovább. A második tetemnek már csak a csontváza volt meg.

   – Gondolod hogy…

   – Nem, Feri! Ilyennel volt már dolgunk. A végén kiderült, hogy a beteg állatokat a rókák csalogatására tették ki! – mondta Liebhardt.

   – Ezek nem vadászok, Liebhardt!

   – Tudom. Orvvadászok. Valamit tennünk kell!

   – Csend! Felderítjük az erdőt! Minden csapat másfele megy! Adtam ki végül a parancsot.

   A Liebhardtékkal külön mentünk.

   – Hasra! Ott vannak! – kiáltotta Feri.

   – Hogyan tovább? – kérdezte Dani.

   – Megláttak! – kiáltottam.

   Menekülés közben az egyik csapdájuknak a fogságába estünk.

   – Már csak ez hiányzott. Már megint kalandok… – mondtam.

   – De nincs sok időnk. Miközben mi itt kuporgunk, kint állatirtás folyik! – figyelmeztetett Liebhardt.

   – Te! Ez a fa éles! – mondtam.

   Egy óráig reszeltem, de végül is sikerült.

   – Ez az! Oldozz ki minket is!

   – Jól van! Most pucoljunk innen, de gyorsan!

   – Sikerült! Hívjuk a többieket! – mondta Liebhardt.

   – Még ne! Csináljunk az ajtó elé és a ház köré csapdákat! – tartottam vissza Liebhardtot.

   S ez a szó az orvvadászok vesztét jelentette.

   – Kész! Most pedig tűnjünk innen! – javasoltam.

   Csak az volt a gond, hogy eltévedtünk.

   – Na, most nem tudom, mit tegyünk!

   – De Liebhardt! Ha nem érünk vissza a táborba…

   – Figyeljetek! Valaki jön.

   – Nem valaki. Valakik!

   – A Sobiék! Egyszer aztán végünk van.

   – Liebhardt! Mi abba hagytuk a harcot. Nem háborúzunk tovább. De a Gál még folytatja! – mondta Sobi.

   – Ez jó hír. Tudjátok innen az utat?

   – Persze – hangzott az öntudatos válasz.

   A táborban mindent elmondtunk. Mire visszaértünk az orvvadászok táborába, már egy fán lógtak azok a vadászutánzatok. Hívtuk a vadászokat és az erdészeket, akik letisztázták a dolgot.

   – A rövid kaland is kaland! – kezdtem a szokásos mondásomat.

   – Hagyd már abba Valentin – mondta az egész osztag egyszerre.

   De másnap is vártak még ránk… Inkább abbahagyom.

A táborban minden nyugodt volt. Szakácsdejtcs főzött, Ügyi barkácsolt. Kémidejtcs kisérletezett, Dejtcserős edzett. (…) (Liebhardt) pedig az országból érkező DEJTCS – információkat vizsgálta. Csak én járkáltam fel – alá a kistölgyesben.

   – Mi a bajod Valentin? – kérdezte Feri.

   – Unatkozom. Itt nem történik soha semmi. Azt hiszem, megkeresem erdészdejtcset, hogy nem lesz-e vihar.

   – Azt hiszem, igazad van. Most hogy a Sobiék…

   – Dejtcsek! Azt hiszem, óriási vihar közeleg! Menjetek be a sátrakba! – prédikálta erdészdejtcs.

   Fél óra múlva itt volt…

   – Elsöpri a sátrakat! – kiáltottam.

   – Nem kell mondanod, tudjuk.

   – Kapaszkodjatok a fákba! – mondta Dejtcspapa.

   A végén már fákat is kidöntött a vihar.

   – Már csak egy lehetőség van! 50 méterrel arrébb kezdődik egy védőfal. Ha odáig elérünk, rendben van. Remélem még áll.

   – 296, 297, 298. Mind megvagyunk, Kémidejtcset és Ügyit kivéve! – mondtam.

   – Ilyen viharban nem tehetünk semmit: hófúvás, eső, hurrikán.

   – Na, most aztán tényleg történik valami! – mondtam.

   – Vigyázz! Két fa eldől!

   Óriási zűrzavar, és még nagyobb vihar. Fél óráig a fal mögött maradtunk…

   – Véget ért a vihar! – mondtam.

   – Akkor jó! Fésüljétek át az erdőt! Valentin, Dejtcserős (DANI)! Velem

jöttök! – parancsolta Liebhardt.

Közben:

   – Most hogy jutunk ki ebből a gödörből? – kérdezte Ügyi (Feri).

   – Nekem van egy ötletem! Itt van a zsebemben egy kis erősítő…

   – Nálam meg két fapohár! – adták át az információkat egymásnak.

   – Oh! Most jut eszembe! Ez az altatószer! Nehogy… már késő. Megittad.

 A DEJTCS-eknél:

   – Találtatok már valamit? – kérdezte Liebhardt.

   – Nem – mondták.

   – Várj, Liebhardt! Most jutott az eszembe! Azt hiszem, mintha arra balra gurultak volna! – mondtam Liebhardtnak.

   – Akkor 10-en jöjjenek erre! A többiek is csak a közelben keringjenek! – vette szájára Liebhardt a megfontolt parancsot.

   – Hé, Kémidejtcs! Mit csinál ott a Feri?

   Kémidejtcs elmondta a történteket.

   – Mikor múlik el a hatása?

   – Negyed óra múlva

   – Addig várunk. A Gálék!

   – Csapatok! – kiáltottam nyugodtam.

   De nem jött senki.

   – Gyertek már!

   – Túl messze vannak.

   – De a Gálék közel!

   De ebben a pillanatban ott termettek a Sobiék. A Gálék elkezdtek örülni, de a Sobiék megtámadták őket.

   – Mit csinálsz, Sobi? – kérdezte rosszat sejtve

   – A Liebhardtékkal vagyunk!

   – Tűnjünk innen, de gyorsan! – mondta Gál, és már el is húzták a

csíkot.

   – Sobi, ezt jól csináltad! – dicsértük meg.

   – A Gálékból már elegünk van. Na, most megyünk és visszaépítjük a haditábort.

   Mindenki elment, csak én maradtam.

   – Milyen haditábort? – kérdeztem.

   – Amit elvitt a szél.

   – Eh! Nem így értem!

   – Valentin! A Gálék háborút akarnak!

   – Háborút?! Rohanok a táborba!

   Az erődítményben mindenki pihent, kipihenték az építés fáradalmait, amit a vihar okozott.  De ez nem sokáig lett ilyen.

   – Liebhardt! Liebhardt! A Gálék háborút akarnak kezdeni.

   – Mit? – ugrott fel.

   – Háborút! – ismételtem meg.

   – Mindenkit a gyülekezőhelyre!

   Kis idő múlva:

    – Figyeljetek! A Gálék háborút terveznek. Csupán 60 katonájuk van, nekünk meg 300, de még A Sobinak is van 40. Ha elfogadjuk a háborút, ugyanaz lesz, mintha nem fogadnánk el…

   – Egyszóval elkerülhetetlen a háború – zártam le a mondokát.

   – Igen. De egy biztos: a Gálék háborúja céltalan lesz.

   – Hiába. Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye: rövid és céltalan – mondtam, szokás szerint viccelődve.

   – Kapcsold már ki magad! – mondták nekem, bár ők is nevettek.

   – Nos, hogy döntsünk?

   A tomboló DEJTCS-ek még aznap munkához láttak. Fegyvereket készítettek, táborokat építettek. Másnap délfele megjött a hír:

   – A Gálék csapatai a kisfenyves felé törnek!

   Csend. Mély csend.

   – 50 ember térjen be az erődítménybe, 50 szállja meg a kisfenyvest! – rendelkezett Liebhardt.

   Csakhogy a sereg azt már nem hallotta, hogy a Kisfenyvesbe is kell menni…

   – Lipi, nagyon kevesen vagyunk! – kiáltotta.

   – Mi van a kőhajítókkal?

   – Nincs táboruk, használhatatlan.

   – Bothajító?

   – Túl sokan vannak!

   – Viszont az ellenség ágyúi lerombolták a kisfenyvesi Hawk – erődítményt. Tehát az egyetlen út: a menekülés.

   Csaknem fél óráig futottak.

   – Leráztuk őket! – mondtam lihegve.

   – Akkor jó.

   – Most már csak azt kéne tudni, hol vagyunk – mondtam, bár tudtam a választ.

   – Csak nem fogod megkapni a választ, ugyanis minden jel- és valószínűség szerint eltévedtünk.

   – Az egyetlen esély: keresgéljünk!

   Kis idő múlva:

   – Már egy fél órája keresgélünk és még mindig semmi…

   – Nézzétek a helyzetet! Van egy világ, abban a világban van egy bolygó, abban van egy ország, abban van egy hegység, abban van egy erdő, és abban vagyunk mi, akik eltévedtünk. Az információink: amin vagyunk völgy és tölgyes. Felmászunk a hegyre, és körülnézünk. Így körülbelül tudni fogjuk, hol vagyunk – ajánlottam.

   – Rendben.

   – Megvan! Innen a kistölgyes északra fekszik! Hoppá! De van még valami! Legalább 150 DEJTCS hiányzik, és a többieket pedig lefegyverezték!

   – Akkor pedig már csak egyetlen dolgot tehetünk. Itt is építünk egy erődítményt, készítünk fegyvereket. Holnap meg kell keresnünk a Sobiékat! – mondtam.

Másnap:

   – Jó reggelt! Hol van Liebhardt?

   – A sátrában gubbaszt reggel 7 óta! – kaptam a választ.

   – Eddig van 50, de 100 kell… Kell gyűjteni muníciót, Ügyinek kb. 10 kőhajító gépet készíteni. Ha a Gálék északról…

   – Hé, Lipi! Mi a manót csinálsz?

   – Pocsékul állunk! A Gálék bármelyik pillanatban támadhatnak, és alig van fegyverünk. De élelemmel nincs gond! Ribizlibokrok, forrás…

   – Most hallhatsz egy rosszabb hírt is! Itt vannak a Gálék! – ugrott be Feri.

   – Mindenki a helyére! Ezek is jókor jönnek! – kiáltotta Liebhardt.

   Egy kis harc múlva:

   – Ledöntötték az egyik tornyot 8 katonával együtt!

   – Vissza az erdőbe!

   – Phuh! Ezt megúsztuk… a kémek! Na, mi van?

   – A hegyekben van egy óriási víztároló… omlik a gátja!

   – Mit??!! Végünk van! Most adja meg a természet a kegyelemdöfést!

   – Nem! Mégsem! Itt van ez a gödör!

   – Persze! Sírgödör! He, he!

   – Ha ide behúzódunk, nem visz el a víz!

   Úgy is lett. Ott, ahol a víz leömlött, nem maradt egy fa se. Több gallon víz zúdult a hegy tetejéről, a faluból is látni lehetett.

   Csakhogy az a hordalék, amit magával hozott, a gödröt is betemette. Csak az utolsó pillanatban ugrottunk ki…

   – Vége? – kérdeztem.

   – Igen.

   – Mind megvagyunk, 3 fiú és 4 lány kivételével! – hallottam a szokásos DEJTCS – krónikát.

   – Ott lent van valaki! Ez az Ági!

   Így aztán lassacskán meglett mindenki, sajnos a Gálékkal együtt. Már megint csak harcolni lehetett. A harcban kaptunk egy kis előnyt, így leléphettünk, de ez nem volt elegendő…

   A Gálék menekülésképpen elkaptak mindenkit, és munkára fogták őket, velünk együtt. De volt ennél rosszabb is…

   – Feri, hallottad a hírt? – kérdeztem, miközben rohanva érkeztem a táborba egy gerendával.

   – Képzeld, a Gál, az Attila, a Varga és a Szaicz az osztályból mindenkit robotba hajtanak. És aki egy szót is szól erről, azt megverik! – kiáltottam.

   – Ez már minden határon túlmegy! – fújtatott Liebhardt.

   Az egész osztály hátrakötözött kézzel döcögött. Akik ellenkeztek – főleg a lányok – megostorozták.

   – Azt hiszik magukról, hogy mindent megtehetnek! – mondtam tehetetlenül.

   Mikor vége lett a munkanapnak, a kunyhóba hajtottak minket.

   – Figyeljetek! Fel kell lázadnunk! Ti mind átmentetek a kiképzésen. Meg kell próbálnunk!

   – Igen! Én például a szuperosztaghoz tartozom. Én voltam a legjobb a lányok között, akinek valaha is szava lehetett a MEW – lányparancsnoki erődítménybe’ ! – vállalkozott Ági.

   De ekkor már felhangzott a szabadságdal, s a fegyverek vették át a hatalmat. De a Gálék észrevették, és fatöltények áradatát zúdították a szökőkre…

   – Így soha nem szabadulunk ki! – mondtam, bár ezt is tudtam, hogy ezzel ők is tisztában vannak.

   – De ez az ásó itt van! – így Liebhardt.

   – És, mit akarsz vele kezdeni? – kérdeztem meglepődve.

   – Na, mit? Fedezéket ásunk!

   – Vigyázz, kő! A fenébe, mit művelnek ezek? Nem! Ezek egy kőhajítóval küldenek a mennybe! Mindenki a sarokba!

   Egy durranás.

   – Ezt megúsztuk. De nem szeretnék ilyen galacsintúró bogaraktól a másvilágra kerülni. Nézd csak Liebhardt, valaki éppen követ küld neked! És milyen magas a hangja! Mindjárt tériszonyom lesz!

   – Ebből elég! Tárgyaljunk!

   – Arra már nincs idő! Itt jön még egy ajándék!

   – Azt nem mondtam, hogy eltegyenek láb alól! Add ide azt a dugós puskát! Kapnak mindjárt a képükbe! Talált!

   – Ne örülj, Valentin! Az összes ágyút ideirányítják!

   – Akkor találkozunk a kapunál!

   – Vagy mégse! Itt egy csapóajtó!

   Nagy nehezen felnyitottuk.

   – És van benne egy gödör! – ujjongott Liebhardt.

   – Persze. Megint a szokásos sírgödröd!

   Mikor én, Liebhardt, Karcsi és Ági bent voltunk, eldördültek az ágyúk.

   – Feri igyekezz!

   Erre úgy berántottuk, hogy csak úgy nyekkent, és az ásótól kezdve a puskáig mindent magával rántott. Recsegés, ropogás, csattogás és mély csend.

   – Na, jó. És most hogy jövünk innen? – kérdeztem, és még ezt is viccesen akartam kifejezni, de tekintve a helyzetet, visszaszívtam.

   – Jó kérdés – válaszolta Liebhardt.

   – Hát a csapó…

   – Feri! Rajta vannak a kövek!

   Egy pillanatnyi gondolkodás után felkiáltottam:

   – Itt az ásó!

   – Remek ötlet! Kiássuk magunkat – helyeselte Liebhardt, és nekiestünk az oldalának. Mikor kiértünk, kifújtuk magunkat. De egyszer csak megakadt a szemünk valamin: a Gálék fegyverein.

   Abban a nagy csendben még a madarak is elfojtottan csiripeltek. Az elhaló nap utolsó sugarai az öröm – patak csillámló vizében kaptak menedéket. Az öreg fenyők mélyen meghajolva hajladoztak felénk. Az erdő sűrűjéből a béke jelszavait hallottuk. Hol egymásra, hol a Gálékra néztünk. Mit tegyünk? Az égre néztünk, s onnan vártuk a választ. Éreztük és tudtuk, mit kell tennünk. Úgy látszott itt ér véget a küldetésünk, melyet Isten és a természet ránk bízott. A Gálék lassan a halál – szakadékba dobták fegyvereiket. Ezt mi is követtük. Ekkor megérkeztek a mi csapataink is. Őket is leintettem. A Liebhardt és a Gál egymáshoz mentek és kezet fogtak. A fák vígan hajladoztak felénk. A halál – szakadék ridegen tátongott, és a nap utolsó sugarai még tükröződtek a szemünkben. Küldetésünk véget ért. De ez még nem azt jelenti, hogy ezentúl nem védjük a természetet!

ANDREWY

MADE IN PAD

V.P.

Utószó

Ez a könyvem – azt hiszem – már nem lett olyan jó, bár sok próbával elkészült. Ez a könyv már ’92-ben játszódik, az erdők fénykorában. Ezt a könyvet a DEJTCS céljaira építem. De azonban, A Pilis zöld poklában olyan dolgok történnek, hogy a DEJTCS megtörik. Ezt a tanulságos történetet én (…) úgy írtam meg, hogy minden részből tanulni lehessen. Humoros események, halálos pillanatok, és tanulságos pillanatok egészen az utolsó mondatig.

ERS XIN VAD



TALPRA DEJTCSEK! HÍ AZ ERDŐ!

A TERMÉSZET ELEGENDŐ.

MIT VÉDÜNK? NÖVÉNYT, VAGY ÁLLATOT?

AMIT AZ ISTEN ADATOTT.

A DEJTCSEK REMÉNYÉRE ESKÜSZÜNK, ESKÜSZÜNK

HOGY TECHNIKAHÍVEK NEM LESZÜNK!

Az erdők csapata

A TERMÉSZETRŐL

Azon a napon, mikor utoljára mentünk iskolába, ünnepeltünk. A DEJTCS-TAGOK megtervezték a legújabb kirándulást, mely eddig a legnagyobbnak ígérkezett. A kirándulás menete a következő volt: Gyülekező a Szent János szobornál. Onnan az Almásrétre, majd a DEJTCS-átjáron keresztül a tiltott területre. Meglátogatjuk a Kutya-hegyet és a nagy fenyvest. Elmegyünk a Kühlenberg-forráshoz,  visszajövünk, és a kis tölgyesen keresztül hazamegyünk. Ebbe mindenki beleegyezett. Másnap, a vakáció első napján el is mentek.

   Mikor mindenki ott volt, elindult a kirándulás.

   – Le kell menni az almásrétre – mondta Liebhardt.

   – De hát a csövön rács van! – kiáltotta Rudi.

   – Nem úgy működik az! – hangsúlyoztam. Erre felemeltem alulról a műanyag rácsot. Mikor mindenki túl volt, egyszerre csak legelő muflonokat látunk. Mind az öten hasra vágtuk magunkat, és lélegzetvisszafojtva figyeltük a legelésző szép állatokat. Mikor már 10-20 méterre voltunk tőlük, mivelhogy hason kúszva tettük meg az utat, mégiscsak elmentek.

   – Nem baj, látunk még majd eleget – mondta Feri, és folytatták útjukat. A patak a napfénytől úgy csillogott, mintha gyémánt lenne a fenekén. Mikor fel akartak mászni a földbuckán, véletlenül visszacsúsztam, de egy ágba kapaszkodva visszanyertem egyensúlyomat.

   – Nem sok híja volt…- mondtam.

   A kutya-hegyen újabb szerencsétlenség várt minket. Feri megbotlott, és pár másodperc múlva egy Rózsabokorban találta magát. Szerencsére csak a kezébe állt bele egy jókora tüske. Nagy nehezen kiszedtük, de még akkor is vissza kellett mennie néhány embernek a Patakhoz, hogy belemárthassa a zsebkendőt, és fertőtleníthesse a sebet. Egy kis idő múlva továbbmentek.

   – Most már vigyáznunk kell, mert most már sűrűbb bokrok következnek, ráadásul tüskések – mondta Liebhardt.

   – Most hol vagyunk? – kérdezte Karcsi, aki még nem sokat járt itt.

   – Az a baj, hogy én sem tudom – jelentette ki Liebhardt.

   – Akkor most mi lesz? – kérdezte kissé zavartan Feri, de nem

kétségbeesve.

   – Hát ha a legrosszabbra gondolunk, az az, hogy itt éjszakázunk –  mondta Liebhardt, és körülnézett.

   – Majd csak kitalálunk valamit, de végesetben az se rossz, ha itt maradunk éjszakára. Jó a szabad ég alatt aludni.

   – De éjszakára esőt mondott és ráadásul otthon…

   – Amiatt ne aggódj! – vágott Feri szavába Liebhardt.

   – Nézzétek! Ma már úgysem jutunk haza, mert sötétedik és az erdő nagy. Ha ezt az éjszakát kibírjátok, holnap ha törik, ha szakad, hazamegyünk.Ott szemközt van egy sűrű bokros, oda csak néhány csepp eső jut be, és nem szúrós. Ott fogunk éjszakázni – mondtam a DEJTCS –

tagoknak, és látszólag megnyugodtak.

   – Hány óra? – kérdeztem.

   – Fél kilenc – adta tudtomra Feri.

   – Látjátok – rakjunk tüzet! – javasoltam.

   – Ezek után majd már megalakíthatjuk az első DEJTCS – tábort! – mondta Liebhardt a tábortűz mellett.

   – Sajnos arra nem számítottunk, hogy itt fogunk aludni, ezért csak kevés ennivalót pakoltam be – mondta Feri.

   – Menjünk aludni! – ajánlotta Rudi.

   – Én majd kezdem az őrködést! – vállalkoztam; – Majd éjjeli két órakor váltsál! – mondtam Liebhardtnak, aki elfogadta a javaslatot.

   Alighogy elkezdtem az őrködést, fontos bejelentenivalóm támadt.

   – Jégeső! – kiáltottam, és mindenki felriadt.

   – Ilyenkor mi szokott lenni? – kérdezte félve Rudi.

   – Baj! Lehet, hogy agyoncsap minket a jég.

   – Vigyázz! – kiáltottam, de már későn. Beugrottam egy fa alá, de a többiek nem. Pillanatok alatt néhány jégdarab az ájulásukat okozta. Egyedül Liebhardt tudott be mellém vánszorogni.

   – Húzzuk be a többieket! – kiáltottam.

   Mikor behúztuk őket, újabb aggodalom támadt.

   – Villám! Fa alatt vagyunk – mondtam, és félelem fogott el.

   – Most mit csinálunk? – kérdeztem Liebhardttól.

   – Neem tudom – nyögte, de akkor engem is eltalált egy jég.

   Már csak reménykedni lehetett. Mivelhogy mindenki megsebesült, vagy elájult, minket is

beleértve, már nem tehettünk semmit. De akkor, mintha meghallgatott volna minket valaki, elült a vihar. Reggelre már azt hittük, álmodtuk az egészet, pedig megtörtént.

   – Mi történt? – kérdezte a magához térő Feri.

   – A jégeső véget ért. Az utolsó pillanatban. Ha egy perccel később lett volna vége, mindnyájan halottak lennénk.

   – Ki tud járni? – erre a kérdésre senki nem válaszolt.

   – Én még talán – mondtam, és tényleg, kissé döcögve ment.

   – Na, Liebhardt, azt mondtam, ma már minden menni fog. Tévedtem. Nekem megy is. De nektek nem – mondtam. – De van egy ötletem. Én elmegyek a faluba, hívok embereket, és innentől már tudjátok. Csak az a baj, hogy közben ha rosszul lesztek, akkor mi lesz. De nem csak ti, hanem én is. Várjunk még! – mondtam.

   Egy óra múlva néhány gyerek arra jött, úgy látszik, ők is kirándultak.

   – Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte az egyik.

   – Elkapott a jégeső – válaszoltuk, és elmondtuk a történetet.

   – Kik vagytok? – kérdezték.

   – Az erdők csapata – válaszoltam.

   – Na gyertek, hazamegyünk – mondták, és nagy nehezen elhoztak az

erdő széléig.

   – Köszönjük! – mondtuk.

   – Máskor is! Ha baj van, ott vagyunk.

   Mikor hazaértek, megtudták, hogy nem ez volt az utolsó kirándulás…

Egy hét múlva, mikor már mindenki felépült, DEJTCS – tanácsot alakítottak a Kálvárián. A szerencsétlen kirándulás hamar elterjedt a faluban, és az ellenségeink is tudomást szereztek róla. Úgy határoztak, hirtelen meglepik őket. El is mentek…

   – Srácok! – mondtam. – Nem hallottatok valami zörgést?

   – De… – már nem bírta befejezni.

   A Gálék a sűrű erdőből úgy támadtak, mint Antilopokra az Oroszlánok. Mindenki botot fogott, és a harc elkezdődött. Negyedóra kardozás után én felmondtam a kardozással, a hátuk mögé lopództam, és onnan támadtam. Majdnem egyórai csata után visszavonultak egy fogollyal, a Rudival. Csak később vettük észre.

   – Oszolj! Rudit elfogták! Fésüljétek át az erdőt! – kiáltotta Liebhardt.

   Amint a parancsot végeztem, egyszerre megpillantottam…

   – Hasra! – suttogtam Ferinek, aki mögöttem jött.

   – Most mi lesz? – kérdezte izgatottan.

   – Van egy tervem. Ha sikerül, Rudi kiszabadul, ha nem, mi is foglyok leszünk. Csak egy őr van. Azt elintézzük. Csak akkor van baj, ha meghallják.

   – Indulhatunk! – mondta Feri, bár félve.

   – Tudtam – mondtam neki (kiáltottam fel ).

   De mielőtt elindultunk, észrevett az őr.

    – Én kiszabadítom Rudit, te pedig tartsd fel! – kiáltotta Feri, már későn.- Jönnek a többiek! – mondtam.

   – Rudi kiszabadult! – kiáltotta ismét.

   Rudi el tudott menekülni, de mi nem.

   Minket is hozzákötöztek egy fához.

   – Rudi! Rudi! Hol vannak? – kérdezték.

   – Arra! – mutatta Rudi.

   – Riadó! Karesz! Gyerünk! Ki kell szabadítanunk őket!

   – Feri, nem kell félni! Már úton vannak a DEJTCS-ek.

   – Honnan tudod? – kérdezte meglepően.

   – Érzem! – mondtam, és csakugyan

   – Karesz! Tartsd vissza őket! Én addig kiszabadítom ezeket a hősöket! – mondta Liebhardt, de ekkor beütött egy kis tragédia.

   Hátulról eltalálta egy jókora kő.

   – Rajtad a sor! – nyögte Karcsinak, aki most bedühödött, de annyira, hogy pillanatok alatt elkábította a Gálékat.

   – Na, gyertek! – mondta nekünk, és a kötelékeink lehullottak. Liebhardt hamarosan magához tért, és hazafelé vánszorogva  legalább tíz nyúlcsapdát találtak, természetesen mindegyiket szét is szedték. Otthon a győztes csatára ünnepélyt rendeztek. A tervük megvalósult: 1991 június 20-án megalakult az első DEJTCS-tábor,  mely a természetben mindenhol nyomot hagyott. Ami az első kiránduláson sikerült, most is sikerülni fog. Csak most direkt.

A DEJTCS-tábort a Kutya-hegyre tervezték. Úgy határoztak, 3 napos lesz. A DEJTCS-tábor menete:

   Reggel: reggelizés, környezetmegfigyelés

   Délelőtt: állatmegfigyelés, nyúlcsapdamegsemmísítések

   Délben: ebédelés

   Délután: kirándulások

   Este: Zászlólevonás, őrség.

   A DEJTCS-ek a kijelölt helyre 9-kor érkeztek.

   – Verjük fel a sátrat – javasolta Liebhardt.

   Mikor felállítottuk, megreggeliztünk.

   – Kémleljünk egy kicsit! – mondtam.

   – Azt hiszem, ez alatt a három nap alatt nem lesz eső – mondta Feri.

   – Feri! – kiáltottam; – Leesel! – De a Feri nem kapcsolt, amikor már a kő szélén állt, és  kezdte elveszíteni az egyensúlyát. Utánaugrottam, és az utolsó pillanatban visszahúztam. De ekkor szél kerekedett, és egy nagyon korhadt fenyőfa kezdett behódolni a szabadesés törvényének.

   – Ez felénk dől! – kiáltottam, és futottunk ahogy csak bírtunk, de Feri

már nem bírt, ezért úgy döntött, hogy biztosabb, ha leugrik. Le is

ugrott…

   – Hol vagytok? – kérdezte félájultan, de akkor el is ájult.

   Odasiettünk, és bevittük a sátorba.

   – Elsősegélyt! – mondtam, és az egyénileg összeszerelt dobozomban az általam összeállított mentőkészletemet rendszerbe állítottam. Egy óra múlva magához tért, és ekkor tovább folytattuk a tervet.

   – Én elmegyek Karcsival nyúlcsapdapusztításra, ti pedig még foglalkozzatok a Ferivel! – mondta Liebhardt.

   Estére már nagyon fáradtak voltunk, de Feri már jól volt.

   – Mi ez? – kérdezte Rudi.

   – Vihar! Elsodorja a sátrat! – kiáltottam.

   Igazam volt. A sátor elrepült, mi pedig teljesen tehetetlenek lettünk.

   – Vigyázzatok! – kiáltotta Liebhardt.

   Minden fának nekisodort minket. Mire elcsendesült a vihar, teljesen kikészültünk. Sőt, a Rudi tiszta vér volt. De nem tudtunk mit csinálni.

   – Most mi lesz? – kérdeztem.

   – Reménykedünk! – mondta Liebhardt.

   – Én rendben vagyok. De a Rudi? – próbálkoztam újra.

   – Nem tudom – mondta aggódva Liebhardt.

   És ekkor ott termettek hirtelen azok a fiúk, akik az első kiránduláson is megmentették őket.

– Mi baj van? – kérdezték.

   – Hogy kerül…?

   – Ez most nem számít. Látom az egyik gyerekkel baj van. Van elsősegélyládátok?

   – Volt. Csak elvitte a szél – mondtam.

   – Ott van! – mondták.

   – Velünk nincs komolyabb baj – mondtam.

   – Csúnyán összetörte magát! – mondták.

   – Mennyire vészes? – kérdeztük.

   – Ki fogja bírni. Ez kész. Most pihennie kell.

   – Csak az a baj, hogy fogadtunk, hogy három napig kibírjuk az erdőben.

   – Most elmondom, kik vagyunk. A célunk ugyanaz mint nektek. Egy erdőjáró csapat. Mit szólnátok hozzá, ha együtt maradnánk?

   – Jó lenne. Mióta létezik a csapatotok?

   – Már vagy 4 éve.

   – Miénk kb. 2 éve, de van egy tag, Valentin Péter, aki csak 1 éve lépett be.

   – Na, most visszaállítjuk a sátrat.

   Segítettünk átöltözni Rudinak, mert véres ruhába’ csak nem lehet. A csapat főnöke aztán velem váltott szót.

   – Miért csak később álltál be a DEJTCS-be?

   – Előtte azt sem tudtam, hogy létezik. Volt régebben is csapatunk. De abba’ olyan is volt, aki most az ellenségünk. Egy osztálykiránduláson  egyszer csak azt mondták, lépjek be. De nekem tetszik.

   – És ti is bogdányiak vagytok?

   – Amikor idekerültünk, akkor alakítottuk meg a csapatot. Megtetszettek nekünk Bogdány erdői.

   – Menjünk aludni – javasolta Liebhardt.

   – De akkor mégis van valaki még, aki ugyanúgy gondolkodna, mint mi.

   – Rajtunk kívül nincs más – mondta Liebhardt.

   – És persze! Daninak hívnak – mondta.

   – Dani! Mintha zörgést hallottam volna!

   – Vigyázz! – kiáltotta valaki, és megjelentek a Gálék.

   – Csatára! – kiáltotta Liebhardt, és a Gálék most már 6-an voltak.

   – Ezek az ellenségeink! – jelentettem be Daninak.

   Fél óráig pattogott a bot, mikor ismét szél kerekedett, és elsöpörte a Gálékat. Sátrunk most már magasabbra szállt, és fennakadt egy ágon.

   De Rudi ismét elkezdett bukdácsolni.

   Az utolsó pillanatban mégis megfogtam, és elkezdtem visszahúzni. De az ág, amibe fogódzkodtam, hirtelen letört, és a Rudival együtt elröpültem. Végül a Kühlenberg-forrásnál kötöttünk ki. Mindenki persze futott utánunk, de a szeles domboldalon ők is lebukfenceztek.

   – Én nagyjából jól vagyok – mondta Dani, és megnézte a sebesülteket.

   – Én a karomat horzsoltam le! – mondtam.

   – Rudi, te hogy vagy? – kérdezte Feri.

   – Voltam már jobban is – hangzott a válasz.

   – Térjünk a tárgyra! Most aztán már tényleg kikészültünk. Elvégre a második vihar is, éppúgy mint az első, hirtelen kerekedett, és hasonló károkat is okoztak. Sátrunk elrepült, ennivalónk nincs, és harcképtelenek vagyunk. De hazamenni még nem tudunk, mert valakinek a lába sérült meg. És este is van – mondtam.

   – Akkor azt hiszem, kint alszunk – mondta Liebhardt tűnődve.

   – És ha jön még egy ilyen szél? – kérdezte félig sírva Rudi.

   – Itt az ötlet! – mondtam. – Hozzákötözzük magunkat egy fához!

   De egyre nem gondoltam. Ha villámlik? Ha jégeső jön? Bekövetkezett.

   – Dani! Liebhardt! Villám! – kiáltottam.

   – Eloldozni őket! – mondta Dani.

   – Igen? Jégeső? Most hova? – kérdezte idegesen Liebhardt.

   – Megpróbálom lehozni a sátrat! – kiáltottam.

   – Nem fog sikerülni! – hangzék társaimtól.

   – Ha itt maradunk, mindannyian meghalunk, ha megpróbálom, nem biztos.

   – Sok szerencsét! – többet nem hallottam. Reggel tértem csak magamhoz.

   – Mi történt? – kérdeztem.

   – Sikerült a sátrat lehoznod – mondták. – Mikor felértél, a sátorral együtt leugrottál. Mi bebújtunk a sátor alá, veled együtt – mondták.

   Délelőtt tíz órára minden ugyanúgy volt, mint amikor megérkeztek.

   – Menjünk haza! – mondta Feri. – Már unom magam.

   – Igazad van! – mondta mindenki.

   A szót tett követte. Otthon újabb terveket készítettek, mely a bukását okozta a DEJTCS-nek.

A DEJTCS-nek sok ellensége volt, így újabb csatára került sor. Az egyszerűnek hitt csatára az ellenség alaposan felkészült. Csaknem húsz katonájuk volt. A DEJTCS-nek pedig hat. Ugyanis nemrég állt be a DEJTCS-be még egy ember, az unokatestvérem II. Karesz. A csata színhelye: az egész erdő. Középpontja: a kistölgyes. A csata kezdetén kétfele oszlunk: I.csoport: Liebhardt és Karesz, II. csoport: Feri, Rudi, II. Karesz és én. Mi azt hittük, hogy csak öten vannak. A kistölgyes közepéből egyszer csak a katonáik villám formájában, egy

szempillantás alatt bekerítették a Liebhardtékat.

   – Most mit csináljunk? – kérdezte Feri.

   – Karesz! Te maradj itt! Feri, Rudi, gyerünk a bekerítés helyszínére.

   – De arra sincs remény, hogy onnan visszatérjünk! – mondta zavartan Feri.

   Már nem bírtunk elindulni. A katonáik minket is elfogtak. Egyedül Karesz ugrott be az út melletti árokba.

   Hozzákötöztek jó erősen egy fához, hogy moccanni se tudtunk. Az ellenség azt hitte, hogy mindenkit elfogott, így nem őrízték.

   – Hé Karesz! – szabadíts ki! – kiáltottam. Karesz el is vágta.

   – Nem maradhatunk itt sokáig! – mondta Liebhardt. – Mindjárt visszajönnek.

   – Ott egy barlang! – kiáltottam.

  Mikor bebújtunk, Feri ezt mondta:

   – Nincs elemlámpánk és sötét van!

   – Nézd a kellemesebb oldalát: itt nem süt minket a nap.

   – Persze! – vágta vissza.

   – Jönnek! – szólt Liebhardt.

   – Megnyugtató! – mondtam. – Csak nem akarsz egy barlangban

harcolni? – kérdeztem.

   – Csak nem akarsz egy barlangban meghalni? – mondta Liebhardt.

   – Oké! Hol a botunk? – kérdezte rosszat sejtve Feri.

   – Az nincs! – mondta nyugodtan Liebhardt.

   – Köszi szépen a bejelentést – mondtam.

   – Ezek már itt vannak! – mondta Feri.

   – Itt a kezünk, kerge vezér! – kiáltottam.

   A csata vakságban folyt. De végül feladták.

   Mikor kijöttünk a barlangból, észrevettem:

   – Feri! – mondtam.

   – Én is észrevettem – válaszolt.

   – A Bundit elhurcolták – mondtuk egyszerre.

   – Hívjuk a Daniékat – támadt az ötlet.

   Nem kellett őket hívni. Megrezzent a bokor, és ott termettek.

   – Hoztunk magunkkal tartalékot: 20 katonát – mondta Dani.

   – Ki kell szabadítani Liebhardtot.

   De az ellenség újabb seregeket toborzott, így 40-re növelte a katonáinak számát.

   – 20 ember intézze el a Feriéket; húsz pedig őrizze a Liebhardtot – mondta a Schoblocher.

   De arra nem számítottak, hogy ők is 20-an vannak. Egy futár visszarohant a Sobihoz:

   – Erősítést kérünk! Ők is 20-an vannak!

   – Még tíz embert! – mondta Gál.

   Túlerő következtében Daniék csatát vesztettek, s Danit és Rudit el is vitték hadifogolynak.

   – A csatának vége! – mondtam. – Levonjuk a zászlót.

   Kistölgyesnél 1991. június 20-án letettük a fegyvert. A foglyokat elengedték, de a zászlón kívül minden fegyvert összetörtek.

   – Most mit tegyünk? – kérdezte Feri.

   – Én készítek egy meglepetést egy hét múlva – mondtam.

   Úgy is lett.

   – DEJTCS – tagoknak jelentem, a kistölgyesi fegyverletételt kijavítjuk:

itt van 50 ember.

   – Ez komoly? – kérdezte Feri.

   – Csakugyan. 50 katona teljes fegyverzettel.

   – Hogy szedted össze őket? – kérdezte Liebhardt.

   – Dani és én – válaszoltam.

   – Sobiékhoz! – kiáltottam.

   – Ha, ha – nevettek. – Ez komoly?

   – Halálosan! – mondtam.

   – Hányan lesztek? – kérdezték?

   – 20-an – (mondtam, de átvertem őket )

   – Rendben – mondta Sobi, és aláírta a papírt.

   Sobiék kistölgyesnél 30 embert vettek rá a csatára.

   – Valentin – mondta Liebhardt; szólj az összes katonának, hogy támadjanak!

   – Katonák! Megszállni a kistölgyest! – adtam ki a parancsot.

   Daniékkal együtt 70 katona kizavarta Sobiékat az erdőből.

   – Nyertünk! – kiáltottuk.

   A nyerést a remény adta: a vesztes csata után ugyanis felhangzott a dal:

„Majd reánk derül még újra a szabadság,

A Liebhardt kardjával győz még az igazság

Aranyos zászlaját víg szelek hordozzák,

Boldog leszel újra, te szép Dunabogdány.

A DEJTCS történelmében egy nagyon száraz időszak ütött(…).  Biztonsági okokból 5 vízszivattyút vittek magukkal a legújabb kirándulásra. Néhány kiránduló otthagyott egy nagyítót a réten a tűző napon…

   – Füstszagot érzek! – mondtam.

   – Tűz van! – kiáltotta Liebhardt.

   – A rétről már terjedt is az erdő felé!

   – A szivattyúkat! El kell oltani – vette biztosra Bundi.

   – Ez biztos. De mégse lesz könnyű – mondtam.

   – Feri! – kiáltottuk. – Körülvett a tűz.

   – Beugrok hozzá! – vállalkoztam.

   Egy pillanat alatt bent voltam.

   – Ugorjunk ki! – mondtam.

   – Nem merek! Már túl nagy a tűz.

   – Ez igaz. De nincs más megoldás.

   Erre átrohantunk a tűzön akkora sebességgel, hogy meg se égtünk.

   – Szél! Elfújja a tüzet! – kiáltotta Liebhardt.

   – De minket is! – vágott vissza Feri.

   – A patakba – mondtam.

   Rudi megcsúszott, és ráesette egy kőre. Eszméletét vesztette.

   – Feri! Te foglalkozz Rudival! Mi tovább oltjuk a tüzet! – vette sorba Liebhardt.

   – Mért csak négy slaug van?

   – Az ötödik elégett – nyugtatta meg Liebhardt.

   – Te! Egy muflon bennrekedt a tűzben! – kiáltottam.

   – Az összes szivattyút irányítsátok oda! – adta ki a parancsot Liebhardt.

   Negyed óra múlva az egész tűzkört eloltották.

   – A muflon elszaladt. De mi nyertünk! – mondtam.

   – Figyeljetek! Itt legalább tíz patak folyik. Valami eszembe jutott.

   Régebben építettünk egy biztonsági gátat fából. Ez most kapóra jön. Minden gátat lebontunk, és az iszonyú víztömeg elsöpri a tüzet, és eloltja – mondta Liebhardt.

   – Akkor gyerünk! Vigyünk egy fadarabon tüzet, és ott felgyújtjuk a

gátat és leomlik! – mondtam.

   – Rendben! – mondták.

   Úgy is lett. Szép látvány volt, ahogy leömlik, öt méter magasról.

   A tíz patak úgy továbbította a vizet, hogy milliméternyi tűz nem maradt.

   – Ez sikerült! – mondtam.

   Hazavánszorogtunk. Otthon elmondtunk mindent. Az erdészek még kitüntetést is adtak. A hír az egész Bogdányban elterjedt.

   De a végén még az újságok is írtak róla. És ekkor bekövetkezett, amit régóta vártak…

Az erdőtűz eseményei csodálkozást okoztak Bogdánynak. Másnap már 20-an jelentkeztek katonának. Két hónap alatt öt emberről csaknem 100-ra növelte a DEJTCS-eket. Az erdészek megajándékozták őket valamivel: minden DEJTCS-nek adtak egy egyenruhát. Felsorakoztak, és csodálatos élményben volt részünk. 95 katona teljes egyenruhában és fegyverzetben, egy hónapos kiképzéssel.

   – Oszoljunk szét ötösével, és az erdőnek összes tartományát (…)! – adta ki a parancsot Liebhardt.

   – Hé, Liebhardt! Gyere velem csatára! – mondta Sobi, akihez a hír eljutott.

   – Rendben! Hányan vagytok?

   – Ötvenen! – hangzott a válasz.

   – Nekem mindegy. Katonák, ide!

   Abban a pillanatban ott termett mind a 95 katona.

   – Elkezdhetjük! – mondta Liebhardt.

   A katonák egymásba csaptak. Egy perc múlva a Sobiék már a földön

voltak.

   – Azonnal tegyétek le a fegyvert, és tűnés! – mondtam.

   Már ott se voltak.

   – Tegyük be a hadizsákmány – gyűjteménybe! – javasolta Feri.

   – Miért vagy izgatott, Liebhardt? – kérdeztm.

   – 1. Mi lesz, ha ezek megsérülnek, és csak egy mentőládánk van? 2. Ennyi embert nem bírok irányítani.

   – Majd én megoldom – mondtam magabiztosan. – 8-asával rajokra oszoljatok, és szálljátok meg az erdő keleti részét. Dani! Te leszel a vezér! – hangzott tőlem a parancs. Csak mi 5-en maradunk itt.

   – Na, Liebhardt! Álmunk beteljesült. 2 éve alakult a DEJTCS. Azalatt fejlesztettétek, míg be nem léptem. Én megmondtam. A DEJTCS híres lett.

   – Figyelj Peti! Az az igazság, hogy jobb volt régen. Igaz, hogy vágyunk valóra vált, de mégis…

   – Értelek. Én is ezt gondolom. De megoldjuk. Öt csapat lesz. Egy csapat pedig csak az ős DEJTCS, az az mi.

   – A Sobiék! – kiáltottam.

   – Végre egy kis izgalom! – mondta Liebhardt.

   – Fogd meg a botodat, aztán tűnés! – figyelmeztettem.

   – 30 katonát remélem nem akarsz kikezdeni! – mondtam Liebhardtnak.

   – Bekerítettek!

   – Akkor, jó éjszakát! – mondtam.

   Pár másodperc múlva egy fánál találtam magam.

   – Már kezd unalmas lenni. Egyszer nyerésre állunk, aztán meg vesztésre – mondtam.

   – Te, megint valami hurrikán közeleg! – hívta fel a figyelmet Liebhardt.

   – Hurrikán? – kérdeztem vissza.

   És már szálltunk is. Miközben repültünk, óhajom támadt, bárcsak a fánál maradtam volna. Iszonyú recsegés, nyikorgás és zörgés. A légijárat leszállt.

   – Jó reggelt! Hasatokra süt a nap! – mondtam.

   – Hagyd a vicceidet máskorra! Ugyanis eltévedtünk! – szidott le Liebhardt.

   – Hol vannak a többiek? – kérdeztem.

   – Honnan tudjam, mikor még azt sem tudom, hogy én hol vagyok?

   – Azonnal meg kell keresnünk őket! – biztattam Liebhardtot.

   – Figyelj Liebhardt! – Úgy láttam, mintha abba az árokba gurultak volna le…

   – Abba az árokba? Nem lehet! 99 százalék a túlélési lehetőségek ellentmondásának az esélye! – kiáltottam.

   – Gyerünk le az árokba! – vágott vissza.

   – Itt vannak! – mondtam; – Élnek még?

   – Szerencsére igen! Gyorsan a mentőládát.

   – Ha lenne!

   – Akkor bizony kevés a remény!

   – Te, ez a Feri kezd magához térni! – kiáltottam.

   – Liebhardt, te a Ferivel foglalkozz, én átveszem a Rudit! – mondtam.

   – Rendben.

   – Figyelj Liebhardt! Lejönni még tudtunk, de fölmászni, Ferivel és Rudival, kétségkívül nem fog sikerülni. A seregnek pedig nyilván fogalma sincs, hogy hol vagyunk. Felverjük a tábort, szerzünk kaját; tüzet rakunk, és megmelegszünk.

   – És honnan szerzünk kaját?

   – Itt a zsebemben van négy szelet kenyér, elosztjuk, és kész.

   Azonkívül a hurrikán a seregben is valószínűleg okozott károkat.

   – Egyébként attól nem kell félni, hogy kiüt a tűz, mert itt fent is építettünk gátat – mondta Liebhardt.

   Pedig most az volt a baj.

   – Liebhardt! A patak egyre sebesebben folyik! – mondtam rosszat sejtve.

   – Leomlott a gát! – kiáltotta; elsöpri a Feriéket!

   – Mi megbírtunk kapaszkodni, de ők a zuhanás miatt nem.

   – A Feri felszúródik arra a hegyes kőre! – kiáltottam, és utána ugrottam. Az utolsó pillanatban visszahúztam, de Rudi még halálveszélyben volt.

   – Én kihúzom Rudit, te helyezd biztonságba Ferit! – kiáltotta Liebhardt. Úgy is lett. Reggelre már nagyon fáradtak voltunk, de a probléma még nem oldódott meg.

   – Innen már semmiképp nem bírunk kikecmeregni, ráadásul nagyon fáradtak is vagyunk! –mondtam.

   – Azt pedig nem várhatjuk meg, míg felépülnek, és még úgyse biztos – mondta Liebhardt.

   – Megvan! A zsebemben van egy csomó szög. Bevered őket a sziklába, és felmászol rajtuk.  Fent van a kötél, leereszted, és… de mi lesz Feriékkel?

   – Majd csak kitalálunk valamit! – mondta.

   Mikor mászott fel, az egyik szög kiesett a helyéről… Liebhardt az utolsó pillanatban egy ágban megkapaszkodott, mely a két sziklapartot kötötte össze.

   – Hogy vagy? – kérdeztem.

   – Nőhetnétek nagyobbra is! – mondta Liebhardt, aki persze csak viccnek szánta.

   – Vegyük komolyra a dolgot! Mégis van remény? Tudod hogy fogsz lejönni? – kérdeztem sorba.

   – Én sem tudok többet, mint te. Mindenesetre nem lóghatok itt. Kockáztatok. Megpróbálom elérni a következő szöget.

   Nagy izgalom támadt. A Feri már lassan elvesztette a csatát. Sikerült! Már az utolsó pillanatban.

   – Most lejössz, vagy továbbmész? – kérdezte Feri.

   – Megyek tovább, mert nincs más választásom!

   A végén mégis felért.

   – Feri, Rudi! Fel bírtok jönni?

   – Én lehet, de Rudi nem biztos – mondta Feri.

   – Van egy ötletem! Kicsit sok idő, de biztos. Lépcsőt ásunk ott, egy kicsit arrébb, ahol már kő helyett föld van.

   – Rendben! Te fent kezd, mi pedig Ferivel itt lent szorgoskodunk.

   5 óra múlva elkészült a lépcső. Minden simán ment. Visszatértünk a sereghez, aki a szélben tényleg szenvedett károkat.

   – Tapasztalatom: biztosabb, ha velünk vannak a katonák, de izgalmasabb, ha nincsenek – adtam elő.

   – Hát, igen! Sok idő kell, míg eljutunk a sikerhez – bíztatta a DEJTCS-eket Liebhardt.

   Másnapra megint volt meglepetésünk…

   A történtek másnapján a parancsnoki erdőrészbe 5 lány állított be.

   – Be akarunk állni a DEJTCS-be! – mondták. – Mi kell hozzá?

   – Itt vannak a követelmények.

   – Mi a nevetek? – kérdeztem.

   – Az én nevem Ági, az ő neve Kati, ő Kriszti, ez itt Ildi és végül Niki.

   – És nektek mi a nevetek és rangotok?

   – Én Valentin Péter ezredes vagyok, ez pedig Ott Ferenc tábornok.

   – Egyébként ezeket a követelményeket mindig megtartottuk.

   – Akkor írjátok alá, és DEJTCS-ek vagytok! – jelentettem ki.

   – Itt az egyenruha és a jelvény. 10 perc múlva gyertek vissza, indulunk – mondtam.

   Úgy is lett.

   – Számotokra kialakítunk egy rajt, és Valentin lesz a vezetőtök.

   – Hogy én? – kérdeztem vissza.

   – Mért, baj? – kérdezte mosolyogva Liebhardt.

   – Hát nem! – mondtam ragyogó szemmel.

   Mindenki elnevette magát.

   – Indulunk! – jelentette be Feri.

   Alig egy perce indultunk el, furcsa zajra lettünk figyelmesek. Vihogást és ordítozást (…), és utána elcsendesült.

   – A Sobiék! Szétszórták az erdőben a szemetet! – mondtam dühösen; – Szedjétek ösze!

Pár perc múlva a szemét már zacskókban volt.

   – Kőomlás! – kiáltotta Ildi.

   – Akkor baj van! Fedezékbe! – mondta, pontosabban kiáltotta Liebhardt.

   – Lányok! Bebújunk abba a barlangba! – mondtam.

   Ági csak az utolsó pillanatban ugrott be.

   – Ezt megúsztuk. Nézzük meg, hogy vannak a többiek! – ajánlottam.

   – Hogy van Liebhardt, Feri?

   – Hát a lábával gondok vannak. Kificamodott, és ráadásul szépen megvágta.

   – Kötözzük be, lássuk el, és pihenünk.

   – Figyelem! Pihenő! A Liebhardt megsebesült! – kiáltotta Feri.

   Míg mi a Feriékkel Liebhardttal foglalkoztunk, a lányok csöndben elosontak, és az erdő szélét – mivelhogy réten voltunk – körülcsapdázták.

   – A Sobiék! Jönnek! – kiáltottam.

   A botot még föl sem emeltük, 20 ellenséges katona ott feküdt a csapdában.

   – Hát ezt ki csinálta? – kérdeztük meglepően.

   – Mi! – kiáltották a lányok.

   – Hát ez nem igaz! A lányok? – kérdeztem. – Még egy ilyen…

   Egy fél óra múlva – a foglyokkal együtt – elindultunk erődítmény – építésre.

   A lányok is kivették részüket a munkából. 10-ből hármat meg is építettek. Szuperul berendezték, biztonsági csapda és megbízható váz biztosította az erődítmény biztonságát.

   – Ebből elég. Tessék, DEJTCS-kitüntetés, szorgalmas csapatközösségi munkáért.

   – A lányokban is meg lehet bízni! – vontam rájuk a figyelmét Ferinek, aki eddig nem nagyon lelkesedett emiatt.

   – Na ti, pedig menjetek! – mondtam a foglyoknak.

   – Itt ezen a titkos helyen kidöntjük a kerítést! – adta Liebhardt a parancsot.

   A kidöntés közben – a rohamnál – Ágiba beleállt egy szög.

   – Már csak ez hiányzott! – mondtam, bár közben azon járt az eszem, hogy mit csináljunk.

   – Valentin, Niki, Kriszti, Ildi és Kati, ti lementek a patakhoz vízért! – adta tudtunkra Liebhardt a parancsot. Amikor visszaérkeztünk, Ági már az eszméletét is elvesztette.

   – Gyorsan! A vizet! A mentőládát!

   Negyedóra fárasztó munka után visszanyerte eszméletét, de utána sem lett jó sorsa.

   – Megint a Sobiék! – mondta Liebhardt.

   – Már kezdem unni! – mondtam.

   – Most nem fogod! Nézz csak oda! Legalább 150 gyerek lasszókkal és óriási bunkókkal.

   Heves harc volt. A DEJTCS-ek a túlerő leküzdésére minden erejüket bevetették, a lányok pedig csapdáikkal segítették a harcot. Látták, hogy Ágit könnyű foglyul ejteni, így vele együtt viszavonultak.

   – Muszáj kiszabadítani! – mondtam.

   – Nem lesz könnyű, de sikerül! – vette biztosra Liebhardt.

   – Lányok! Ti körülcsapdázzátok a tábort. Jönnek a kémek? Mit csinálnak az Ágival?

   – Egy rózsaággal ostorozzák! – lihegték a kémek.

   – Mi? A fenébe! Az összes csapatot oda! – kiáltottam.

   – Feri, Valentin! Mi elmegyünk megnézni, hogy állanak a lányok, utána pedig mi is elmegyünk a Sobihoz! – rendelkezett Liebhardt.

   – Na, hogy álltok, lányok? – kérdeztük.

   – A csapdák kész vannak.

–    Csodálatos. Gyertek velünk az Ágihoz! – mondtam nekik.

Amikor odaértünk, a DIB katonái máris támadtak.

   – Fogjátok le őket, hogy kiszabadíthassuk Ágit – mondta Liebhardt a seregnek.

   Amíg a DEJTCS-ek harcoltak, mi elvittük Ágit a táborba.A DEJTCS-eknek könnyű dolguk volt, mivelhogy támadáskor, bajtársuk szenvedése láttán, akkora dühbe gurultak, hogy halált megvető bátorsággal estek neki az ellenségnek.

   – Ági, hogy vagy? – kérdeztem.

   – A hátam nem valami jó állapotban – kaptam a választ.

   – Erre a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna… Hogy ennyi szeretet nincs bennük! Hihetetlen! – mondtam.

   – De most sikerült a DEJTCS-eknek kivívni a mérgét. Ezt még megkeserülik.

   – Jelentjük, a harcban a DEJTCS virága nyílt ki – jelentették a katonák.

   – Ettől fogva a Valentin-díj birtokosai vagytok. Csak ugyanazt tegyétek, amit most tettetek, és akkor a DEJTCS lesz az úr!

Másnap már egész Bogdány beállt a DEJTCS-ek közé. Egy hét múlva már más falvakból és városokból is özönlöttek, és nemsokára már a kormány is tárgyalt róla.

   – Feri, hallottad a hírt? – rohantunk Liebhardttal Feriékhez.

   – Milyen hírt? – kérdezte meglepődve.

   – A kormány azon tárgyal, hogy a DEJTCS nemzetközi szervezet legyen-e. Holnap a tévében is fogunk szerepelni – újságoltuk a hírt.

   – Mit?! Ez lehetetlen!

   – Nem!

   – Egy fél óra múlva már lehiggadt a Feri, elbeszélgettünk a kistölgyesben.

   – Liebhardt, te mit szeretnél? – kérdeztük.

   – Nézzétek! Mi nem vagyunk felnőttek! De ez még a kisebbik baj, mert idáig is kibírtuk. De gondolj csak arra, hogy egy nemzetközi óriásszervezetnek a vezetője vagy! Valentin, mivel te jól bírsz szervezni, megkérdezem, te hogyan oldanád meg a problémát!

   – Hát azt nem lehet csinálni, hogy mindenki csak Bogdányba gyűljön. Az ország minden pontján állítni kell vezetőket. És nem csak a Pilist kell ezentúl védeni, hanem a Mátrát, Vértest, Bükköt és a többi hegységet is, sőt még az Alföld erdei se maradjanak ki. De ez most furcsa nekem. A név még mindig DEJTCS marad, de már nem rövidítés.

   – Annyi izgalmas kalandon mentünk keresztül, de az utóbbi időbe’ ez már várható is volt. Holnap megjön a döntés. Én egész éjszaka nem tudok majd aludni.

   Csak hajnali 2 órakor dőltünk el. Reggel visszamentünk a faluba.

   – Délig kell megadni a döntést! – mondták izgatottan.

   – Hány óra? – kérdeztem.

   – 9 – mondta Feri.

   – Erre akkor sem számítottam volna, ha Békéscsabáról jöttek volna DEJTCS jelentkezők – mondta Liebhardt.

   – Hány óra? – kérdeztem újra.

   – 10 – hangzott a válasz.

   Az utolsó percekhez érkeztünk. Életünk legizgalmasabb perceihez.

   – 5, 4, 3, 2, 1, 0 – kiáltotta Liebhardt.

   – A parlament úgy döntött, hogy a DEJTCS nemzetközi szervezet lesz –jelentette a rádió.

Nagy ámulat, csodálkozás futott végig az országon.

   – Liebhardt! Elértük amit akartunk – mondtam neki ujjongva.

   – Liebhardt! Valentin! Idejön a köztársasági elnök! – kiáltotta Feri.

   – Katonák! Álljatok sorfalat! – hangzott Liebhardttól a parancs.

   Az elnök nagyon meglepődött volt. Ezután a tévében készítettek riportot. Augusztus végére már csaknem 50 ezer DEJTCS működött az országban.

   – Kezdetnek nem rossz! – mondtam.

   Az iskolában, otthon, és általában mindenhol kérdezgettek. Az osztállyal gyakran kirándultunk, most már DEJTCS-keretben. Ami pedig a DIB-et illeti, végleg elnyerte a mocsár. A Schoblocher nagyon dühös volt, de nem tehetett semmit. Amit a DEJTCS éveken át gűjtött, azt a tapasztalatot most kamatoztatva hasznosítja. Amikor az iskolában valaki autogramot kért tőlem, én azt mondtam:

   – Az autogramot ne papíron keresd, hanem a természetben!

VALENTIN OF BOGDENI

Utószó

   Ezt a könyvet egy DEJTCS ezredes, Valentin Péter írta. A történtek ugyan kitaláltak, de történtek már a DEJTCS-ben hasonló dolgok is. Ez a könyv, amelyben a DEJTCS-et akarom tükrözni, 1991 februárjától márciusáig írtam. Sok türelem, gondolkodás és fantázia kellett hozzá.

   Megtörtént már a DEJTCS-ben csata is, sőt még orvvadászokra is gyanakodtunk. Ami ebben történt, azt csak szeretnénk, például a DEJTCS továbbterjesztését. Ezt a könyvet éppen azért írtam, hogy a DEJTCS megnyerje a csatát a természetrombolók ellen, és a DEJTCS

továbbterjedését szolgálja. Kellemes szórakozást!

PAD VO LENTINO

„NE ROMBOLD A TERMÉSZETET,

ÉS NE PUSZTÍTSD A NÖVÉNYEKET,

HANEM INKÁBB KÍMÉLD ÉS ÓVD,

MERT NAGYOBB ÉLVEZET EZ.”