“Késő éjjel érkeztem haza. A lakás már árnyban volt. Az illat, az ő illata belengte, és én láttam teste körvonalait a takaró alatt. Minden olyan volt, mint mindig, minden olyan volt, mint régen. És mégsem egészen.
Az ablakhoz léptem, és kinéztem a városra. Alant a lüktető éjszaka. A redőnyön át a falra a fény pászmái. Számban a sör és a cigaretta íze. Valami mégsincs rendben. Valami mégsem –
Visszanéztem rá. Velem vagy, gondoltam, velem vagy a kezdet óta. Arca békés kör az éj sötétjében, fehérség a párnán, lélegzete egyenletes, a könnyű hang egybevegyült a konvektor sziszegésével. Meleg volt. Az otthon melege. És nem melegíthetett fel többé. Éreztem a sejtjeim mélyén, éreztem e fázós szív mögött.
Éreztek már ilyet? Hogy a nő, akit szeret, és akiről azt hitték, kulcs lesz majd mindenhez, az önök számára test csupán? Hogy egy sötét éjszakán kiürül minden pohár, amit éveken át töltögettek? És a fény, amely beragyogta az egyre múló napokat, elenyész egyetlen holdsugárban?
Milyen lesz ébredése, gondoltam. Ha bevetem az őszinteség pörölyét, e gyönyörű arc hogyan válik csúffá és kietlenné a keserű felismerésben…
Hazudjunk-e? Játszunk Hamletet? Az idő rohan, s az életben nincs irgalom.
Az éjfél is odébb. S még a sör, még a dohány, még a keserű. Egy szerelem kísértete leng köröttem.
Döntéseinkre megbocsájtó fátyolt vett a halált ígérő jövő.”
“Réges-régen, talán egy élettel ezelőtt, volt egy barátom, akivel együtt vetélkedtünk egy lányért. A lányt végül a barátom jegyezte el, és vette feleségül. Emlékszem, az esküvőjük előtti napon együtt poharazgattunk, amikor azt mondta nekem:
“Marius, tudod mi az élet? Állomások és utak halmaza, semmi egyéb. Rendben, itt van ő, és én holnap elveszem, mert szeret engem, és én is szeretem őt. Zivatarokon, sőt viharokon át jutottunk el egymáshoz, ha valaki, te ezt pontosan tudod. De ez azt jelenti, hogy ez lenne az egyetlen helyes út számomra? Hisz olyan nagy a világ, annyi vasútvonal fut benne, annyi állomáson át, ahol annyi ember nyüzsög, nem igaz? Mennyi lány, mennyi fiú és mennyi szív, amely annyi módon kapcsolódhat egymáshoz. Ki tudja, ha most letenném ezt a poharat, és végigsétálnék a Champs-Elysées-n, majd be a színházakba és bárokba, ki tudja, hajnalra talán összefutnék azzal, akit szívem és testem még ennél a lánynál is jobban kíván, nem igaz?”
Nem válaszoltam semmit. Tudhatta volna, hogy amióta ők egymáséi lettek, én nap mint nap ezeket az utakat jártam, s mégsem leltem senkire, aki pótolhatta volna számomra közös szerelmünket. De persze ez sem jelentett semmit. Csak az tűnt lényegesnek, hogy a barátom még mindig a barátom volt. Reméltem, hogy a feje kitisztul, nem fáj majd az esküvőn, s boldogok lesznek végül ők ketten.
De jöttek az évek, és a barátom sosem tudta kiverni fejéből a kérdéseit. Végül megcsalta asszonyát, az elvált tőle, és jöttek a méltatlan események, jött a boldogtalanság. Válásuk után viszonyt kezdtem a nővel, amit a barátom, aki akkor már annyira nem volt a barátom, sosem tudott meg. De ha tudott volna róla, akkor sem ejtett volna zavarba a dolog. Végül is, ő dobta el magától a lányt… és e félszívű kapcsolat amúgy sem jelentett számomra semmiféle elégtételt. A szív sosem fiatalodik, és senki nem kezdhet tiszta lappal, bármennyire is szeretne. Amikor az asszonyt öleltem, ott volt a szomorúság, ott volt a fájdalom és az árulás… nem is tartott sokáig, és nem is éreztem úgy, adhattam volna bármit is. Bármennyi út fut össze az életben, a varázslat ívlámpái csak kevés kereszteződést világítanak meg fényesen… és ha nem elégszünk meg annyival, hogy ott megfogjuk egymás kezét, örökké fizethetjük az árát.
Volt barátom azóta is bárpultoknál ül, ahol nagyon sok lány és asszony megfordul. És tudom, hogy ülhet ott bármeddig a félresiklott életek peronján, nem fog már neki befutni újra olyan vonat, mint az, amely a végállomásig kísérte volna.”
„Régen, ha egy nővel háltam, a szerelem végén mindig azt kérdeztem: Emlékezni fogsz rám? Ha két nővel, akkor mindkettejüktől megkérdeztem. Mikor vad, kéjgőzös orgiákon szabadultam ki a testek tengeréből, ott álltam remegve, meztelenül és ugyanazt üvöltöttem: Emlékezni fogtok rám? Mert imponálhattam magamnak azzal, hogy életem egyetlen célja boldoggá tenni az asszonyokat, valójában csak az érdekelt, hogy nevem és emlékem megmaradjon a halálukig. Ez az egész csak rólam szólt. És tudom, ezért felelni fogok valamiféle ítélőszék előtt, mikor majd minden véget ér.”
„Semmire sem emlékszünk vissza jobban, mint egy elfelejtett arcra. A felidézhetetlen vonások mögött gyakran gazdag és titokzatos történetek rejlenek, melyet a múltunknak nevezünk. Hajdani szerelmeim testét többnyire utolsó anyajegyükig magam elé tudom idézni, és fülemben is hallom hallom csengő nevetésük, sírásuk, sóhajaik hangját… de sokuk arca, ó az nincs előttem, még fényképek által is csak homályosan.
Az elfeledett arcokra a legkönnyebb emlékezni. Hiszen szívünkben járják a kísértetet.”
Marius Cosminra nézett, és hátradőlt a padon. Egy parkban ültek, a bezárt kocsmával szemben. Nagykabátban, a tél végi szélben. Az eget súlyos, szürke felhők borították, és úgy tűnt, mindjárt elered az eső.
– Mi történt?
– Mi nem történt, inkább. A gyerekeim megőrülnek a bezártságtól. Nincs munkám. A feleségem elhagyni készül. A fogorvosom nem fogad. Az unokanővérem csomót tapintott a mellében, és nincs, aki megvizsgálja. A kocsmánk be van zárva. Az egész rohadt világ megbolondult, és én…
– És te? – Marius elhúzott egy palack bort a táskájából. Jófajta francia volt, nehéz, vörös. Pont ilyen időkre való. Elővette a dugóhúzót.
– Én már nem tudom mit csináljak – felelelte csüggedten Cosmin. – Egyébként te mit művelsz?
– Iszunk egy kis bort – felelte Marius.
Pukkant a dugó. Marius felsandított az égre. Mintha most több lenne a fény.
– Ne csináld. Ha jön egy zsaru, pórul járunk. Közterületen iszunk. Ráadásul kijárási tilalom van. És maszk sincs rajtunk. És….
Cosmin szava elakadt. Az ég odafönn mintha meghasadt volna, és előbukkant a napkorong. A fény tiszta hullámai mosták végig a park gyepét, a házsorok falát, az utcák köveit. A minden belepő nyirkosság, ami pár perce még oly lehangolóvá tette a világot, most visszaverte a fényt, a fényt, ami 150 millió kilométerrel érkezett, és lángoló varázzsal vont be mindent.
Marius az ég fele tartotta a bort, és csodálta. Mintha ragyogó, folyékony parázs lett volna a palackban.
Cosmin pislogott.
– Hol is tartottam?
Marius nem válaszolt, csak belekortyolt a borba. Csettintett. Igazán remek.
Cosmin hallgatott egy darabig, majd ő is kért a borból. A nap közben újra elbújt a felhők közé, de már nem volt olyan sötét, és a fény néhány pászmája még utólag megsimogatta a földet.
– Mi történt? – kérdezte Cosmin.
Marius ránézett.
– Csak a nap történt, barátom. Semmi más, csak a nap.”
„Hajnalodott, amikor Cosmin kikászálódott az alvó nő mellől, csendben felöltözött, és kiosont a szobából. A folyosón égett a villany, és hallotta, a konyhában tesz-vesz valaki. Óvatosan belesett. Marius volt ott.
– Nocsak, már te ébren? – kérdezte, és az ablakoz lépett, hogy kissé elhúzza a függönyt. Alant a Rue Lepic már a hajnal fényében fürdött, bár a napkorong még nem bukkant fel a szokatlanul tiszta égbolton.
– Igen. Annyira nincs korán. Készítem a reggelit a hölgyeknek.
Cosmin csodálkozva nézte, ahogyan Marius korához képest friss és karcsú mozdulatokkal ügyködik a parányi konyhában. Már olvadt a vaj, sült a sonka, és készült a pirítós. Cosmin ismerte barátja képességeit a konyha frontján – biztos volt benne, hogy a lányok nem fogják bánni, hogy feltúrta a hűtőszekrényüket.
Halkan nevetni kezdett.
– Ez szép, de azért inkább mi érdemelnénk ágyba a reggelit. Úgy lenne kerek az éjszaka.
Marius kezében megállt a kés, és megrovón pillantott Cosminra.
– Ilyet ne is mondj, még tréfából se!
– De hát Marius…
– Soha ne beszélj így.
Cosmin zavartan hallgatott, aztán megkérdezte:
– Ma éjszaka nem jövünk vissza hozzájuk, nem igaz?
– Nem. Nem jövünk vissza.
A lányok másodévesek voltak az egyik kevésbé ismert párizsi egyetemen, és ők előző este a Place de Tertre egyik apró kocsmájában ismerkedtek meg velük. Zárás után egy üveg jó borral felvonultak velük a lányok lakásába, és hosszasan csevegtek a költészetről. Éjfél után pedig mindkét férfi elvonult választottjával az aprócska szobákba, és átadták magukat a szerelemnek.
Cosmin tűnődött. Nem régen ismerte meg Mariust, de az máris sok mindenre megtanította őt. Neki azonban bőven voltak még kérdései. Fel is tett egyet.
– Ez a reggeli szép dolog… de nem gondolod, hogy hiba? Mármint… abból a szempontból, hogy esetleg belénk szeretnek… és fájdalmat okozunk…
Marius vigyorgott.
– Ami téged illet, ha jól tetted a dolgod éjszaka, az a lány így is beléd szeretett már. Igazából már az este, amikor oly vad hévvel szavaltad neki a Mirabeau-hidat.
– De…
– Mit gondolsz, ha most csendben lelépnénk, az kevésbé fájna nekik?
– De…
– Na gyere, és inkább segíts.
Cosmin az asztalhoz lépett, és elkezdte apróra vágni a jégsalátát. Aztán újra kérdezett.
– Ha bevisszük nekik ezt a sok finomságot az ágyba, csillogni fog a szemük, és azt fogják gondolni, este megint ott leszünk abban a kocsmában, igaz?
– Igaz.
– És mi nem leszünk ott.
– Nem.
– És csalódottak lesznek.
– Nem. Figyelj ide, Cosmin. A reggel még szép lesz, de amikor búcsúzunk, finoman éreztetjük, hogy a kezdet a vég volt. És ők meg fogják érteni, és jó szívvel gondolnak majd ránk. Ne becsüld le ennyire a nőket!
Cosmin kifakadt.
– Marius, már jó pár kalandban volt együtt részem veled, de még mindig nem értem! Miért fekszenek le velünk egyáltalán ezek a lányok?
Marius türelmesen nézett rá.
– Mert remélik, hogy visszajövünk. Mindig ezt remélik. De mi nem jövünk. Nem ezért készítünk reggelit.
– Akkor miért?
Marius sóhajtott.
– Mert tiszteljük őket, azért. Mert adni akarunk. Megtanítjuk őket, mit várjanak el, cserébe mindazért a gyönyörért, amit nyújtani képesek. Arra is, hogy csak olyan férfit várjanak vissza majd, aki reggelit készít nekik. Aki kezet csókol. Aki nem rombolja az önbecsülésüket. S akkor, egyszer akad majd egy ilyen, aki velük is marad. Érted?
Cosmin töprengett.
– Nem jövünk vissza – mondta, inkább csak magának.
Marius vajat kent a pirítósra. Cosmin látta, hogy közben rosszallóan méregeti a konyhaszekrény tetején sorakozó borospalackokat.
– Te visszajöhetsz, ha akarsz. Beleszerettél?
Cosmin a csinos kis barnára gondolt. A szép szemeire. A nevetésére. A nevére, ami talán Anriett.
– Nem.
– Akkor ne tedd! Lehet szeretni egyszer, lehet ezerszer, de kétszer soha. Ha velem akarsz maradni, ezt meg kell értened.
Cosmin elgondolkodott, és bólintott.
– Egy éjszaka még csak tapasztalat, de két éjszaka már a remény, igaz?
Marius biccentett, és narancslevet töltött két pohárba.
– Azért, Marius, nem mindenki gondolkodik így. Manapság egyes nők sértőnek is érzik, ha egy férfi kiszolgálja őket. És persze még többen vannak, akik beérik ennél kevesebbel is.
Marius sóhajtott, és ismét a lányok boraira pillantott.
– Igen, tudom. Nekünk azt kell megtennünk, amit tudunk, barátom. No rajta. Ébresszük fel a tündéreket.
Cosmin kedve felragyogott, elképzelte a mosolyt, ami várja őt, és örömét a búcsú várható szomorúsága sem tudta beárnyékolni.
Elindultak. A nap felső íve közben felbukkant a Montmartre háztetői felett. Bekacsintott az ablakon, aranyba vonta konyhát, s a két férfi szívét.”
„Egy réges-régi estén, azokban az időkben, amikor a bárokban még lehetett dohányozni (és egyáltalán még nyitva voltak), Marius és Cosmin a cigarettafüst felhőjébe burkolódzva ültek kedvenc párizsi törzshelyükön, a sarokban. Marius békésen iszogatta kedvenc, Loire-völgyből származó borát, a nála jóval fiatalabb Cosmin pedig egy magas, szőke, elegáns hölgyet figyelt, aki épp a bárpultnál kérte ki az első pohár pezsgőjét.
– Igazán vonzó hölgy, nem igaz? – kérdezte Cosmin.
Marius bólintott.
– Lefogadnám, hogy ez az utolsó pohár, amit ő maga fizet – mondta Cosmin, és hangjába nyűgös felhang csúszott.
– Menj oda, és fizesd te a következőt – mondta Marius, és megízlelte a borát. Muscadet. Kiváló, mint mindig.
– Á, nincs esélyem. Nézd azt a jegygyűrűt. És a ruháját.
Marius eltűnődött, és cigarettára gyújtott.
– Te tudod.
A következő fél órában a hölgy a bárpultnál számos férfit vonzott magához. Fizettek neki italt, próbáltak udvarolni, de senki nem járt sikerrel. Cosmin is próbálkozott, de csalódottan tért vissza ő is. Aztán már oda sem figyelt, csak mogorván az asztalt bámulta, és cigarettázott.
– Különben is, Marius, van nekem nagyobb gondom is – szólalt meg végül.
– Igen?
– Bizony. A bank, ahol dolgozom, leépítéseket tervez. Valószínűleg én is áldozat leszek, hacsak nem egyezek bele, hogy áthelyezzenek valahova a város peremére. Azt pedig nem szeretném. Neked mindenféle ismerősöd van. Nem tudnál valami új munkához segíteni?
Marius újratöltötte a poharát, és Cosminra nézett.
– Van egy jó barátom a Crédit Agricole-nál, fiókvezető. De ő nem alkalmazna téged.
Cosmin arca pipacsvörösre gyúlt.
– Jó iskolám van. És jó referenciáim. Miért…
– Az első dolog, amire megkérne az interjún, hogy törd ketté az asztalán lévő fémrudat. Ha azt nem teszed meg, akkor nem vesz fel.
Cosmin szája nyitva maradt. Tanácstalanul fürkészte Marius arcát, hátha barátja elneveti magát. A jó bor olykor gyermeteg tréfákra csábítja az embert. Marius arca azonban komoly volt.
– Így igaz – mondta.
– Egy fémrudat nem lehet kettétörni – mondta szárazon Cosmin. – Igazad van, én meg sem próbálnám, hogy aztán nevessen rajtam, ahogy erőlködöm hasztalan. Nem csinálnék magamból bohócot.
Marius bólintott, mint aki pontosan erre számított. Aztán diszkréten a bárpult felé biccentett.
Cosmin odanézett. A szőke hölgy egyenesen őt bámulta. Látszott rajta, hogy pityókás már kissé. A szoknya kissé felcsúszott a combján. Mikor a tekintetük összekapcsolódott, a nő biztatóan elmosolyodott. Az iménti vörösség, amely már kezdett fakulni Cosmin arcán, ismét kigyúlt.
– Élevé… – lehelte elragadtatottan. – Mi történt?
Marius halkan felelt.
– Ennek a nőnek gazdag férje van, és boldogtalan. Valószínűleg most tudta meg, hogy a férj megcsalta, és szeretne bosszút állni. De a hűvösségét és büszkeségét nagyon nehezen küzdi le. Amikor odamentél hozzá, még nem ivott eleget, hogy elengedje magát. Továbbá nem az arcát nézted, nem a testbeszédét, nem a gesztusait, hanem a gyűrűjét és a csizmáját. A végén pedig csak az asztallal szemeztél. Pedig ő már tíz perce figyelt téged a szeme sarkából.
Cosmin újdonsült tisztelettel nézett Mariusra. Aztán elnyomta a cigarettáját, és felöltötte a legelbűvölőbb mosolyát, azt, amivel már annyi hölgyet csábított ágyba Mariussal közös kalandozásai során. Már majdnem felállt, hogy a bárpulthoz induljon, amikor eszébe jutott valami. Mariusra nézett, és az önbizalomra leltek finom iróniájával megkérdezte tőle:
– Azt hadd kérdezzem meg, az a barátod az Agricole-nál, felvett már bárkit is dolgozni magához?
– Igen. Öt év alatt ketten is sikerrel jártak. Nincs is többre szüksége, mert nála soha nem mond fel utána senki.
Cosmin gúnyosan nézett rá.
– Netán számvitelt végzett erőművészek voltak?
Marius szivarra gyújtott, és elégedetten fújta a füstöt a plafon felé.
– Nem. Csak ahelyett, hogy felálltak volna öntudatosan és dühösen, mint ahogyan azt te tennéd, inkább megvizsgálták azt a fémdarabot. És ha tüzetesen szemügyre vették, kiszúrták, hogy valami nem stimmel. És miután kézbe vették, érezhették, milyen könnyű. Aztán kettétörték.
Cosmin csak nézett rá.
– Egyszerű parafa volt – mondta Marius. – Ezüstös kazánfestékkel lefújva. Kettétörték, és utána már csak egyszerű kérdések következtek. Azóta pedig mindannyian háromszor annyit keresnek, mint te jelenleg.
Úgy látszott, a vörösség a ma este folyamán már nem hagyja el Cosmin arcát. Aztán a férfi elnevette magát. Marius csak halványan mosolygott.
– Jól van, barátom. Jólvan – mondta Cosmin. – Én most indulok álmaim hölgyéhez, de mielőtt távoznék vele, meghagyom a fiúnak ott a pult mögött, akinek aranykulcsa van a pincéhez, hogy az este további részében minden üveg borodat írja a számlámhoz.
Marius biccentett. Aztán figyelte a távozó Cosmin karcsú, s immár harcra kész alakját, s a hölgyet, és a többi férfi irigy arcát. Aztán kitöltötte az utolsó korty bort. Úgy döntött, ezután jöhet valami könnyed és gyümölcsös. Mondjuk Chiroubles, Beaujolais felső kertjeiből.”
1999. Az ezredforduló ragyogó időszaka, a Millennium kapuja.
NATO-gépek tartanak Jugoszláviába, az Allied Force hadművelet keretében. Dübörgésüket hallani a magyar vidék éjszakáiban, a langyos tavaszban is.Csörögnek az Ericssonok, anyós érdeklődik a szomszéd faluból, fiam, mi ez a zaj?
Kaliforniában egy üzletember ül egy napsütötte padon, és szédelegve arról olvas, hogy a mintegy 200 főbb „internetcég” részvényeinek piaci értéke 450 milliárd dollárt kóstál. Nyúl is a Motorolájához, hogy befektessen, még több részvényt vásároljon. Nem tudja, hogy e cégek bevétele összesen sem haladja meg a 21 milliárd dollárt, sőt, több milliárdos veszteséget görgetnek maguk előtt.
Bemutatják a Mátrixot. A film hatalmas siker, szelíden paranoiássá tesz egy fél generációt. A szereplők egy szétcsúsztatható banántelefonnal rohangálnak, és hirtelen mindenki olyat akar. A fiatalok kételkedni kezdenek abban, hol is húzódnak a valóság határai, és a kemikáliák hajtotta végeláthatatlan drum and bass partik nem is könnyítik meg a helyzetüket.
Azon a napfényes, gondtalan nyáron a Quimby együttes tagjai új hangzások és lehetőségek után kutatnak, miközben szétbulizzák magukat. Egy csőd szélén álló stúdióban elkezdik felvenni az Ékszerelmére albumot, személyes Bors Őrmesterüket. Felcsendül az Androidő, noha az Android kora csak tíz év múlva jön el.
Hello, Neo – A banános bunkófon, avagy a vágyak tárgya
1999 nyara számomra is fantasztikus volt. Igaz, pótvizsgáznom kellett, de azért az idő nagy része koncertezéssel, versírással, ivással és napfogyatkozással telt. Ingáztam Szentendre és Dunabogdány között, fejemen egy ócska Walkmannel, amiből ömlött a (leírni is kínos) szimfonikus metál. Lelkem fel volt ajzva, láttam a fényeket szétfolyni, éreztem láttam meghasadni az eget, és kitaláltam a magánhangzók színét. Nem, akkor még semmi közöm nem volt a drogokhoz, csupán Arthur Rimbaudnak képzeltem magam. Meg John Lennonnak, Jim Morrisonnak, és még ki tudja kinek. Rajzolgattam a békejeleket, és azt játszottam magamnak, hogy a hatvanas években élek a varázsgombák árnyékában. Mélyen megvetettem szegényes koromat, annak unalmát és elfajzott zenéit.
Méghogy második Beatles…
Visszatekintve néhány, bizonyára erőltetett következtetésre jutottam. Akkoriban azért ringathattam magamat abban, hogy a privát hatvanas éveimben élek, valahol Londonban vagy Kaliforniában, mert a kilencvenes évek vége a Dunakanyarban valóban olyan volt. Szidtam Britney Spears-t (közben dúdoltam), a Bestiákat és a tuctuc-ot, miközben a világ nem csak belőlük állt, és bizony születtek nagyszerű zenék. A Bokros-korszak után, a levegőben optimizmus pezsgett. Lelkes, kreatív fiatalok lepték el Szentendrét, no és hát Dunabogdányban is akkor volt fiatal minden idők legnagyszerűbb nemzedéke (hehe). A számítástechnika maga volt a jövő, és a diákok, ha megtehették, bizony igyekeztek felülni a vonatra. És ezen a ponton szúrnék be egy gondolatsort.
Bár a hatvanas-hetvenes évek hippikorszakából jórészt annyi maradt meg az emlékezetben, hogy félmeztelen fiatalok kergetik a pillangókat egy réten, miközben füvet szívnak, azért az a dolog nem egészen arról szólt. Azok a hippik, akik nem a heroingettókban kötöttek ki végül, valójában nagyon is józan gondolkodásúak voltak, és szívük helyén több volt a fogaskerék, mint a rózsaszín plüssbélés. Rajongtak a technikáért, lenyűgözte őket az establishment égnek emelkedő holdrakétája, és ők maguk is át akarták formálni a világot. Sikerült is nekik. Sokan közülük tizenöt évvel később már rövid hajú, jeges szívű vállalatigazgatók voltak – akik tisztában voltak azzal, mindent meg lehet változtatni, kivéve magát az üzletet.
1969-ben, az LSD-szeánszokon a mosdatlan arcok integrált áramkörökről és tranzisztorokról csevegtek. Terveket szőttek, hogyan hozhatnák létre a rockkoncertek tökéletes hangzását. Harsogták Marshall McLuhan elméleteit, hogy a technika segítségével össze kellene olvasztania a médiát, a számítástechnikát és a telekommunikációt. Úgy gondolták, az így létrejött virtuális térben majd mindenki kommunikálhat egymással, szabad lesz a vélemény, és nem lesz cenzúra.
Nem így néztem ki, de majdnem.
Nos, mindez végül is megvalósult. Igaz, az utóbbi két kitétel csak egy rövid időszakra vonatkozott, és ez a periódus pontosan az ezredfordulóra esett. Noha akkoriban nem volt sem számítógépem, sem internetem, de a barátaim, osztálytársaim nagy része teljesen naprakész volt. Az izgatottság a levegőben volt, akárcsak harminc évvel azelőtt. Mindenkit lenyűgöztek a lehetőségek, a távlatok, és az okosabbak éltek is ezzel. Természesen ismerőseim egyikéből sem lett Steve Jobs, de sokan szerettek volna azzá válni (vagyis, akkor még inkább Bill Gates volt az etalon). Az én generációm már nem akart olyan radikális változásokat, mint némely régi apostol; már mindenki beérte annyival, ha kockulhat a gép előtt, és egyszer majd jól fog keresni. Én csak ültem mellettük, kortyolgattam a fröccsömet, és hallgattam, ahogyan a hálózatokról, a legújabb videókártyákról, E-papírról meg molekuláris számítógépekről fecsegnek. Nem tartoztam közéjük, de néha érdekes volt hallgatni őket.
Vigyázat, kockaveszély!
A mobiltelefonokról már nem esett annyi szó, legalábbis nem emlékszem rá – korántsem voltak olyan izgalmasak számukra, mint a Quake vagy a Duke Nukem. Engem pedig szinte egyáltalán nem érdekeltek (ahogyan a videójátékok sem). Sőt. Nem tartoztam azok közé, akik bunkófonokról szóló vicceket gyártottak, de mondogattam, nekem sosem lesz mobilom. Persze nem is telt volna rá: akkoriban a pénzügyekkel kapcsolatos látóköröm odáig terjedt, hogy a pár száz forint uzsonnapénzből mennyit tudok elkülöníteni kisfröccsökre. Különben meg, mobil nélkül is megtaláltuk egymást. Persze úgy nem nehéz, ha az ember a szentendrei gimnázium-szentendrei kocsmák-bogdányi kocsmák szentháromságán kívül nem mozdul el szinte semerre.
Ericsson GA628 – tipikus mobiltelefon a kilencvenes évekből.
A barátaim kezében azért kezdtek már felbukkanni ezek a mitikus eszközök. Akkoriban még elég drágák voltak (ez a jelenség manapság reneszánszát éli), és olyan márkák határozták meg a piacot, amik ma mobilgyártóként ismeretlenek, vagy lecsúsztak a futottak még kategóriába: Ericsson, Siemens, Alcatel, és mindenekelőtt a Nokia. Írásom elején említettem a Magyarországon a nyár végén bemutatott Mátrixot, benne a híres banántelefonnal. Dereng, hogy akkor tényleg sokan vágytak olyanra. Utólag sokan keverték a 7110essel, ami azonban csak októberben jelent meg a nemzetközi piacon, és ami valóban korszerű volt: itt bukkant fel először a Series 40 platform, A T9 prediktív szövegbevitel (amit a későbbiekben, használat közben egy rémálomként éltem meg), és rendelkezett WAP böngészővel is. A Mátrixban szereplő 8110 viszont egy három évvel korábbi modell volt, amiből hiányoztak az előbbi extrák, viszont az első volt, amelyik smsben tudott csengőhangot fogadni.
A hétköznapi valóság ennél azért szerényebb volt. A legtöbb ember még csupán telefonálásra és sms küldésre használta a telefonját. Mindenki nagyon büszke volt arra, ha a kezében tarthatott egy ilyen féltéglát. Érdekes kört járt be ez a dolog egyébként: A telefonok mérete és súlya ezek után sok-sok évig csökkent, majd az okostelefonok ismét visszanövesztették magukat. Manapság egy átlagos készüléket éppoly kellemetlen zsebben hordani, mint 1999-ben volt.
Egy kis apróság a mobilok féltéglamentes korszakából.
Nem is szaporítom tovább a szót, mivel tényleg nagyon kevés konkrét emlékem van a kor telefonjairól. Akit érdekel, hogy milyen készülékek voltak akkoriban, könnyen utánanézhet az emlékezetében, vagy az interneten. Mindenesetre egy rövid felsorolás: Ericsson T28, Alcatel One Touch 300, Nokia 3210 és 8210, Siemens C25, Motorola Timeport. A legtöbben nyilván még a korábbi évjáratok termékeit használták (nem gondolnám, hogy a készülékek tudása akkoriban olyan gyorsan elavult volna – ez ma sincs így, a mobiltelefónia néhány éve csöndesebb vizekre evezett. Bezzeg a kétezres években, hej, akkor más volt a helyzet!) Az év végén már három magyar mobilszolgáltató volt a piacon, a Westel és a Pannon GSM mellé belépett a Vodafone. A tévében – ami előtt akkoriban még sok időt töltöttem – folyamatosan mentek a reklámok, ha visszanézem őket, zamatuk a számba fut. Akkor azonban nem érintettek meg. Fejemben és szívemben csak dalszövegek és versek keringtek, és viszonzatlan szerelmek lángoltak.
Pannon GSM, az élvonal
Aztán beköszöntött 2000, és az ezredfordulós bugot éppúgy sikerült megúszni, mint később 2012-ben a világvégét. Áprilisban a DotCom lufi kipukkadt, és számos üzletember rászokott a savlekötőkre. Az internetes újságírás még kölyökkorát élte, a stílus mai szemmel nézve amatőr, de annál őszintébb volt. Mindenki találgatott, merre táncol majd a technikai fejlődés ördöge.
Én magam akkoriban sok időt töltöttem Jéeméknél, üldögéltünk, iszogattunk, zenét hallgattunk és beszélgettük. A barátomnak akkor már volt mobilja, amennyire emlékszem, egy Ericsson. Kezdett motoszkálni bennem az érdeklődés. Lehet, mégiscsak jó lenne egy olyat kézben tartani. Azért persze kategorikusan kijelentettem, nekem sose lesz olyan. Némi apróval a zsebemben, ami egy kétliteres Irsai Olivér vásárlása után maradt vissza, ugyan mit is mondhattam volna.
Sütött még a nap, de már gyűltek a felhők.
Nagy nehezen befejeztem a gimnáziumot, beiratkoztam egy egyéves könyvesiskolába, ahová B protezsált be. A gondtalan kamaszévek lassan a hátam mögött maradtak, még akkor is, ha erről sokáig nem akartam tudomást venni. 2000 nyara még infantilis őrületben telt, mohó izgatottságban, házibulikkal, a rengeteg egyetemre készülő barát közt. A pia mellett, akkora már a cigarettára és a fűre is rászoktam. A rengeteg kellemes pillanat mellett, a következő két évben ez krónikus kialvatlansághoz, reggeli kézremegésekhez és nyilvánvaló jellembéli torzulásokhoz vezetett. Négy évig nem nagyon írtam, se verseket, se novellákat. Szerencsére volt bennem valami mélyen, ami megakadályozta a teljes szétesésemet, de azért a levegő és a kilencvenes évek hangulata kezdett elfogyni. Akinek volt egy csöpp esze – például Bogdány Krisztusának -, az kihúzta magát ebből az ingoványból, a saját hajánál fogva, mint Münchausen bárója. Én inkább a langyos fosban lubickolást választottam, de arra azért ügyeltem, hogy a fejemet sose lepje el teljesen az említett anyag. Sokáig aranykorként élt a fejemben ez az időszak, most pedig lehet, hogy átesek a ló túloldalára, és túl szigorúan ítélek – ki tudja? Nem úgy emlékszünk, ahogy volt, ugye. Az akkoriban rólam készült képek mindenesetre nem azt sugallják, hogy annyira frankó lett volna minden. Akárhogyan is, de találnom kellett valamit, bármit, ami iránt lelkesedni tudok, ami ismét érdekel, legyen az bármekkora baromság is.
A mobiltelefon lett az. Igaz, még két évet várnom kellett rá, és az igazi bekattanásra még egy kicsit többet, de végül eljött az idő. Gollam megszerezte a Gyűrűjét, és cseberből vederbe esett.
1996. A sötét, s mégis oly napfényes napfényes kilencvenes évek. Egy könyvet olvasok éppen, Michael Chrichton Kongóját. A regényben egy kutató éppen felébred a kongói esőerdő mélyén. Szeretne kapcsolatba lépni a Houstonnal műholdon keresztül, és egy készülék kijelzőjébe bámul, ami zölden világít. Nem teheti sokáig, mert a majmok már közelednek. Nagy, szürke, furcsa majmok, és a fickó feje hamarosan kilapul két kőtányér között.
2002. Egy parányi, zöld kijelzőbe bámulok, amely zölden világít. Az apró eszköz rezeg a kezemben, házán a SIEMENS felirat díszeleg. Az enyém, szeretem. Senki nem zúzza szét közben a fejemet.
No de mi is ez az egész?
Nem túl barátságosak.
Mindig is rögeszmés voltam. Ha olvastam valamit, vagy láttam egy filmet, a legfurcsább dolgok kattantak be tőlük, amiktől nehezen tudtam szabadulni. A fent említett Crichton könyv hozadéka a digitális kijelzők iránti bizarr vonzalmam lett. Persze, 1996 nálam még maga volt a sötét középkor: nem sok kijelző vett körül engem. Noha az internettel együtt kerültem a gimnáziumba, és látogattam a számtech órákat, a számítógép számomra varázsdoboz volt. A felhők között, ahol Költészetem Szárnyain Lebegtem, nem volt rá szükségem (és pénzem sem lett volna rá). Fáziskésésben voltam, mint életem során mindennel, például ezzel az írással és magával a bloggal is. Nincs bennem keserűség – ezek tények. Különösebben nem is bánom. Sok korombéli geek srác, akik lépést tartottak a korral, és sokra vitték, alakult át később szép lassan menthetetlen kockává. Persze nyilvánvaló, hogy csak utólag vigasztalgatom magamat ezzel.
Mindegy, a lényeg, hogy kijelzőhiányom volt. Otthon a televízióé ugyan jókora volt, de még nem volt digitális. A vonalas telefont alig két éve kötötték be hozzánk, azon nem volt kijelző. A magnómon se volt. A mából visszatekintve nagyon furcsának tűnhet egy ilyen világ, de létezett. Manapság tucatnyi facebook csoport lehel felénk nosztalgiát, hogy mennyire nagyszerű volt. Hát, a franc tudja. Ha valami annyira nagyszerű, azon miért szeretnénk változtatni?
Régen minden jobb volt.
Az ember vágyakozó egy teremtmény, az már biztos. Én pedig kijelzőt akartam. Apámnak akkor már volt egy Alcatelje, apró, megvilágítatlan kijelzővel, de egyrészt még teljesen kiesett az érdeklődési körömből, másrészt, nem is igen hagyta, hogy hozzányúljak. Átcipeltem hát magamhoz a nagyszüleim régi rádióját, amin jókora, megvilágított frekvenciakereső volt, és azt bámultam esténként. S közben a legkevésbé sem digitális írógépemet püföltem, hogy FOGYASSZON KÁVÉT! feliratú cetliket gyártsak, amiket a buszon osztogattam boldog-boldogtalannak a gimiből hazafele jövet.
Akkoriban kezdtem dobolni, és B-vel nagy álmokat szőttünk arról, hogy dalokat fogunk írni, és híresek leszünk. B-nek ehhez szüksége volt egy új magnóra, amelyen kazettára tudta venni zongorán kísért dalait. Valamint, hogy hallgatni tudjuk rajta a Beatlest, ihletet merítendő (akkoriban, amikor a külvilágot Coolio, a Back Street Boys és Kozsó uralta). Vett, vagy kapott is egyet, egy SAMSUNG-ot, és amikor megláttam, erőt vett rajtam az irigység. A készüléken a rádió keresője digitális volt!
Azonnal mentem, és közöltem a szüleimmel, szükségem van egy új magnóra. Úgy gondoltam, az új magnók már mind olyanok, mint B-jé. Végül kaptam is egyet, egy SHARP-ot. De amikor kicsomagoltam, nyoma sem volt kijelzőnek, azon is csupán nyomkodni meg tekergetnivaló gombok voltak. A csalódottság majd sírba vitt, nyilván hisztiztem is egyet. De már késő volt. Maradt B. magnójának nézegetése a próbák után, maradt a sóvárgás és a vágy.
Akkoriban a Samsung még nem volt akkora név.
Teltek az évek, és én szinte teljesen megfeledkeztem erről az egykori vonzalomról. Ami persze nem csoda. Most, 27 évvel később, már mindenütt digitális kijelzők és fények vesznek körül. A telefonom hatalmas AMOLED kijelzője, amely egykor elhihetetlen sci-finek tűnt, a monitor az orrom előtt, a világító billentyűzet, az okosóra a csuklómon, a háztartási gépek, az automata kasszák, még azok a kurva kávégépek is – világítanak, pityegnek, prüntyögnek, épp csak nem gurulnak, mint BB8. De hát erre vágytunk akkor, és az álom teljesült. Hogy most már szabadulnánk néha tőlük? Késő, ők a majmok, a mi majmaink, a mi vállunkon ülnek, a mi nyakunkba mélyesztik a fogukat. Akkoriban is léteztek hasonló majmok, csak más volt a nevük. Talán veszélyesebbek is. Irányítasz, vagy ők irányítanak, ennyi az egész.
Layne Staley-nek plédául másféle majom ült a vállán.
1996 után még volt hat szép évem anélkül, hogy mobiltelefonom vagy akár számítógépem lett volna – és ezt csöppet sem bánom. De azt sem bánom, hogy 2002 szeptember másodikán végül eljött az idő, és meglett az ELSŐ (legalábbis telefonból). A kijelzője pici volt és zöld, éppen mint Crichton regényében. Bumfordi volt. Rezgett. Kaput nyitott.
Nagyszerű pillanat, nagyszerű idők. Ezekről fog(nak) szólni a sorozat következő részei.
Tavaly év végén, 2022 novemberében nem éppen a legjobb időszakomat éltem. Balul elsült munkahelyváltás, egészségügyi problémák, pocsék időjárás, efféle finomságok halmozódtak fel házam táján nagy mennyiségben. Ezek a problémák januárra megszűntek – kivéve a csapnivaló időjárást, de ez végül is Anglia -, ami nagyszerű. Mégis, amikor az ember maga alatt van, depressziós, fel akarja metélni az ereit, meg ilyesmi, annak is lehetnek olyan hozadékai, amire utólag sem tekintünk megbánással. Például érzékenyebbek leszünk, fogékonyabbak bizonyos hangulatokra, eljutnak hozzánk olyan érzések, amik nem teremnek meg a Nyugalom Méla Fennsíkján. Legalábbis én így vagyok ezzel. Bizonyosan nem jó dolog szorongásban éli, de néha szükséges, ha másért nem, hát azért, hogy megtudjuk, nem vagyunk totál pszichopaták.
Mindegy is. Azért beszélek csupán erről, hogy megmagyarázzam, honnan jött a blog ötlete.
Ilyen szomorú voltam.
Egy szürke őszi napon egyedül voltam otthon. Az utált munka után megittam négy sört – ami régóta nem volt már rám jellemző munkanapokon – és ki tudja honnan, de bevillant David Lynch neve. Hogy hát én igazából nem is láttam még tőle semmit. Tudtam, hogy ennek oka ugyanaz volt, amiért a kilencvenes években nem néztem meg a Trainspottingot, a Ponyvaregényt, vagy a Mátrixot: a fordított (vagy nem is annyira fordított) sznobizmus, vagyis hogy amiről mindenki áradozik, az engem véletlenül se érdekeljen. Jó, Twin Peaks töredékeket láttam , meg a Kék bársony derengett nagyon halványan, nagyon régről, de ennyi. Nosza, itt az alkalom. Végigfutottam a kínálatot, és végül is az Útvesztőben mellett döntöttem. Döntésem oka valószínűleg a sörözés következtében fellépett akut nosztalgia lehetett, hiszen pár szereplő, és a filmzenei listán felbukkanó előadók – Marilyn Manson, Trent Reznor, Rammstein – visszahozták számomra 1997 hangulatát, amikor ugye még minden rendben volt.
Hamar rájöttem, ezt a filmet pontosan ilyen hangulatban kell megnézni – egyedül, sötétben, némi alkohol keltette paranoiával, és bódító, ruhatárszagú illatfelhőben – mert hogy a parfüm illata engem egy színház titkos ruhatárára emlékeztetett, ahová sötét zugokon keresztül visz az út, és mindenfelé nehéz, vörös függönyök takarják el a kulisszák mögött lappangó titkokat.
Lynch vörös függönyei.
Nem célom filmkritikát írni, és azon az estén végig sem néztem az Útvesztőben-t (utólag úgy látom, pontosan addig néztem, ameddig érdemes volt. A film második fele szerintem nem éri el az első negyven perc színvonalát). Ahogyan közhelyesen mondani szokták, megfagyott az ereimben a vér. A baljós noir képi világ, az álomszerű jelenetek, az utazás a Sötétség Mélyére, pont azt az érzést adták, amit annyira szeretek, de amit nem lehet tervszerűen átélni, véletlenül lehet csak elkapni. Lehet, hogy az aznap éjjel jobban aludtam volna, ha kihagyom ezt a nyomasztó rémálmot, de azért nem bántam meg. Később megnéztem még a Mulholland Drive-ot is, és volt alkalmam elmélázni azon, mi a francért nem néztem meg ezeket a filmeket korábban.
De a legnagyobb hatást egy konkrét jelenet tette rám. Van az a rész a filmben, amikor Fred és Renee végigkalauzolnak két zsarut az otthonukban. A rendőrök az után nyomoznak, ki készített videófelvételt a házban, és hagyta ott a videókazettát a házaspárnak a bejárat előtti lépcsőn. Az egyik rendőr megkérdezi a feleséget, van-e videókamerájuk. Az gyorsan rávágja, hogy nincsen, mert a férje nem szereti. A zsaruk érdeklődnek, hogy miért. Fred ezt válaszolja: „Én inkább a magam módján emlékszem. Ahogy én emlékszem – nem feltétlenül úgy ahogy volt.”
Feszültség van a levegőben.
Meglehet, az utóbbi években túl sok időt töltöttem a múlton való tűnődéssel. Mondanám azt, hogy egy hazáját elhagyó, negyvenes éveibe lépő embernél ez érthető, és talán az is, de akkor sem feltétlenül egészséges. És legfőképpen akkor nem, amikor a múltat átírjuk magunkban. Ez nyilván elkerülhetetlen, de olykor beteges formát ölthet: gyakran életünk legrosszabb szakaszaira is úgy tekintünk vissza, mintha az maga lett volna a paradicsom, miközben a jelenben éppen semmi különösebb problémánk nincsen. És ha egy időgép visszarepítene minket a kérdéses időszakba, valószínűleg igencsak meglepődnék, mi a francért láttuk azt visszamenőleg annyira rózsaszínnek.
Kebelbéli barátokként emlékszünk vissza olyan emberekre, akikhez valójában semmi közünk nem volt – hatalmas hangulatú partiként olyan bulikra, ahol elhappolták előlünk az összes csajt, és utána az egész éjszakát hányással töltöttük – fantasztikus iskolai és munkahelyi események bukkanak fel emlékezetünkben, amelyek valójában annyi szorongással jártak, amikbe lehet ma már belehalnánk.
A filmben Fred téved: ha volt is nálunk videókamera régen, az sem számít igazán. A felvételen azt nézünk vissza, amit akarunk: nem a szem, a szív lát (hegedűszó, kérem), az pedig azt látja, amiben hinni kíván.
A kamera nem hazudik.
Ami engem illet, mindig is nagymestere voltam a… hogyismondjam, Pastwashingnak, és igazából nem is kívánok teljesen leszámolni a hozzáállásommal. De azért már talán jobban látok néhány dolgot, ami régebben megesett. És ötvenévesen talán majd még jobban. De az is lehet, hogy ez az egész már kibogozhatatlan, csak egy katyvasz, akárcsak első ránézésre az Útvesztőben. Persze abban is van rendszer, de Fred a filmben bizony a maga módján emlékszik, és hogy hogyan is történtek a dolgok, azt végül talán sem önmaga, se mások nem tudják és nem is értik meg. Kivéve talán a David Lynch rajongókat.
És most, hogy ezt a rengeteg rizsát lenyomtam, jöhet a lényeg. Nem biztos hogy köze lesz ennek az egésznek azokhoz az írásokhoz, amik a jövőben meg fognak jelenni ezen az oldalon. Legalábbis nem mindenhez. Szeretem a múltat, de szeretni kell a jelent is, bármennyire nehéznek is tűnik néha. De épp az könnyíti meg – mármint azt leszámítva, hogy milyen csillagjegyben születtünk, haha – ha nem felejtjük el a fentebb vázolt, és kétségtelenül felettébb közhelyes megállapításokat.
No meg ha nem iszunk sört egymagunkban, hanem elmegyünk helyette inkább futni. Vagy karatézni. Vagy csak belenyomjuk az orrunkat néhány, általunk jól ismert egyéni sors még szinte frissen gőzölgő tanulsághalmába.
Első körben azért jöjjön a múlt: évekkel ezelőtt rendszertelen esetlegességgel írogattam mobiltelefonokról, hogy mit is jelentettek számomra (és a generációm számára). Ezt a sorozatot akarom kipofozni, felfrissíteni és legfőképpen befejezni. Gyors aligha leszek: leszámítva a kegyetlen tényt, hogy a mondandóm aligha fog bárkit is érdekelni, egyéb dolgom van bőven, és az élet fontosabb, mint az emlékezés. Azért visszanézni, összegezni és írni is fontos; hát, majd lesz valahogy.
Aztán pedig meglátom, miről szóljon majd a fáma még.
